A terhességem teljesen átlagos volt, igazából kisebb problémák akadtak, de hol nem? Szépen telt-múlt az idő, közben volt egy költözésünk. Na, azt terhesen kihagytam volna... Egyre közeledett a kiírt időpont, anyuék a végén már rendszeresen jöttek hozzánk, vagy vittek ki magukhoz, ameddig a férjem dolgozott, hogy ne legyek egyedül. Hiába mondtam nekik, hogy nem szükséges, nem úgy fogok szülni, mint a filmekben, hogy hopp, fájás, és akkor már nyomunk is.

November 7-én sem voltam egyedül, anyuékkal éppen beszélgettem, vártuk a férjemet haza, mikor megemlítettem, hogy aznap kicsit máshogyan fáj a hasam, nem vészesen, de nem úgy, mint korábban (amint beléptem a 3. trimeszterbe, beindultak a jóslóim). Anyunak felcsillant a szeme, hogy végül is egy héttel vagyunk a kiírt dátum előtt, miért is ne? Elhessegettem a gondolatot, a görcsöléseken kívül semmi mást nem éreztem. Férjem aztán hazaért, anyuék elmentek, de azért halkan megjegyezte, hogy a telefonja az éjjeliszekrényen lesz, ha bármi van, akkor szóljak nekik.

Estére egyre inkább erősödtek a fájások, de még mindig nem akartam elhinni, hogy ezek AZOK a fájások. Elfeküdtem a kádban, finom meleg vízben és próbáltam relaxálni, de csak nem akartak múlni, sőt. Férjemet megkértem, hogy aludjon a nappaliban, mert tudtam, hogy szenvedős éjszaka lesz, tudjon pihenni, legalább ő, ha már én nem is. Fél 10 körül lefeküdtünk, akkor még tudtam aludni, igaz rövideket. Aztán éjféltől beindult a buli. Olyan fájdalmak jöttek, hogy vonyítottam bele a párnámba. Aztán benyomtam a stoppert a telefonomon, elkezdtem mérni. Szabályos 6-7 percesek. Ojha, gondoltam, ennek a fele se tréfa.

Azért még várunk, szülésznőm mondta, hogy 2-3-4 perceseknél bőven ráérünk bemenni. Fél 3-ra hirtelen 2-3 percesek lettek, kivonszoltam magam a nappaliba és közöltem a férjemmel, hogy ébredezzen, valószínűleg akció van, vigye el a kutyákat sétálni és induljunk a kórházba. Én addig lezuhanyozom (nem ment egyedül) és felhívom a szülésznőmet (szegényt jól felkeltettem). Mondta, hogy fél 4-kor találkozzunk a kórházban, megvizsgál, de szerinte ez még nem az igazi. Kocsival bezötyögni borzalmas volt. Szörnyű. Bár még mindig jobb volt, mint mentővel bemenni, az biztos.

A szülésznőm már ott várt minket az ajtóban, kísért is vizsgálatra, kaptam szupcsi hálóinget, és megismerkedtem az éppen akkor ügyeletes doktornővel. Nem volt se kedves, se bunkó. Tette a dolgát, felvették az adatokat, miközben én párszor az asztal sarkát téptem és csillagokat láttam. Aztán mondta a doktornő, hogy másszak fel a székbe, megvizsgál, megnézi, hogy mi a szitu. De várjunk egy fájást, akkor tud csak megnézni. Inkább nem írom le, hogy akkor éppen mit gondoltam. Szerintem sejtitek. És itt még csak vizsgált, bele se mertem gondolni, mi lesz később! Bevallom, az én fájdalomküszöböm nem a legmagasabb, ettől függetlenül fel se merült bennem, hogy kérjek fájdalomcsillapítót később. A vizsgálat végén mondta, hogy 2 ujjnyira kinyílt a méhszáj. Hurrá! Eddig úgy alakult minden, ahogy elterveztem. Javarészt otthon, a többit bent. Szuperség.

Összeszedtük a motyót, anyu átöltözött (nem, nem a férjemmel szültem) és össznépileg bevonultunk a szülőszobára. Szülésznőm odakészítette a gázt, ha szeretném, akkor használhassam (nem használtam, pedig ki akartam volna próbálni), ott volt a labda, amire azt hittem, hogy majd milyen jó és rájöttem használatkor, hogy mennyire nem az. A segítségek közül a legnagyobb haszna a szülőágyon a fejemnél lévő fogantyúnak volt, azt téptem, mint egy félőrült sokszor. Felfeküdtem az ágyra, miközben megjelent az ügyeletes doktornő. Megint megvizsgált és burkot repesztett, hogy mire a saját orvosom megérkezik, előrébb legyünk. Örültem, mert itt tudatosult bennem igazán, hogy baba nélkül ma innen már nem gurulok ki! Ez motivált egy kicsit abban a percben, egészen addig, ameddig meg nem láttam, hogy mivel repesztenek burkot.

Várjunk fájást. A szervezetem mintha tudta volna, hogy mi fog történni, az addig kétperces fájások hirtelen 4-5 percesek lettek. Aztán egyszer csak jött, a doktornő pedig bökött. Nekem sokan azt mondták, akiknek volt burokrepesztése, hogy az nem fáj. De, nagyon fájt… HÁROMSZOR bökött meg, mert nem sikerült, vagy én nem is tudom, hogy mi miatt. Mondta a szülésznőm, de minden idegszálammal arra koncentráltam, hogy ne rúgjam fejbe a doktornőt. Reméltem, hogy utána nem kell már vele többet találkoznom.

A burokrepesztés után elindultak az igazi fájások… Olyan voltam, mint akit csipkednek a hangyák. Szerintem 2-3 percig se voltam ugyanabban a pózban. Mire megtaláltam, hogy ez így most jó lesz, a következő fájásnál már nem volt úgy jó. Mint említettem, talán a labda volt a legrosszabb, viszont a gravitáció miatt elég hasznosnak bizonyult, szóval erőt vettem magamon és használtam. A burokrepesztés egyébként olyan fél 5-5 között lehetett valamikor.

Éppen az ágyon nyögtem végig egy jó hosszú fájást, amikor az orvosom egy hatalmas mosoly társaságában belibbent és a duruzsoló hangjával megkérdezte, hogy mizujs. Magamra erőltettem egy mosolyt, amit igazából azóta se tudom, hogy hogyan sikerült, és mondtam neki, hogy hát azt hiszem, szülök. Erre tökre emlékszem és így visszagondolva elég vicces volt. Lehuppant és megvizsgált, akkor még mindig csak kétujjnyi volt. Innentől egy-másfél órát küzdöttem, újfent mindenféle pózokat kipróbálva. Kaptam vénásan valami görcsoldófélét, hozzátette a szülésznőm, hogy ez inkább lazítja a méhszájat, nem azért van, hogy tompítsa a fájásokat. Aztán később kaptam egy másikat, valamit a hátsómba, de az se kifejezetten fájdalomcsillapító volt.

Aztán jött újabb vizsgálat, akkor már eléggé elfáradtam, legszívesebben hagytam volna már az egészet a francba, nem kell a gyerek, csak mindenki hagyjon már békén és múljon el a fájdalom. Mondtam is anyunak, hogy kezdem feladni. Vizsgálat után az orvosom közölte, hogy még mindig csak kétujjnyi. Teljesen letörtem, már remegtem és fullasztott a sírás, aztán jól le is toltak, hogy ne bőgjek, mert elviszi az energiát. Mondtam nekik, hogy ha nincs mit elvinnie, akkor se sírhatok? Egy kicsit sem? Végül nem sírtam.

Félrevonult az orvosom és szülésznőm valamiről beszélni, aztán a dokim kiviharzott, a szülésznőm pedig határozottan közölte, hogy akkor most felállok, és úgy tartok ki néhány fájást, mert segíteni KELL a babának. Valami volt a hangjában, amitől megijedtem kicsit. Összeszedtem magam, lemásztam az ágyról, és próbáltam állva kibírni az első érkező fájást, de automatikusan leguggoltam. Ez ment egy 5-6 fájás alatt, aztán mondtam, hogy el fogok ájulni, ha nem fekhetek le.

Visszamásztam, akkor jött a következő utasítás, hogy néhány fájást oldalt fekve. Az még az eddigieknél is jobban fájt úgy, egyrészt baromi kényelmetlen volt, másrészt jobban éreztem a fájásokat, a medencecsontom környéke jószerével lángolt a fájdalomtól. Ebben a pózban volt a legnagyobb haszna annak a fogantyúnak a fejem mellett, még jó, hogy nem téptem ki onnan.

Mielőtt átfordultam volna a másik oldalra is, újabb vizsgálat jött. Akkor már csak annyit hallottam, hogy „rendben”. Megjegyzem, a fél szülésemet nem láttam, mert csukva tartottam a szemem. Annyi energiám se volt, hogy kinyissam, pláne, hogy nyitva tartsam. Ekkor viszont kinyitottam, láttam, hogy az orvosom és a szülésznőm is nagyon sürög-forog, öltöznek, mosakodnak. Ránéztem anyura és visszacsuktam a szemem. Reméltem, hogy nyomunk. Elhelyezkedtem, és mielőtt mondhatták volna, hogy ha jön a fájás, akkor nyomjak, valami iszonyat erővel éreztem, hogy nekem most nyomnom kell. Szerintem elordítottam magam, vagy legalábbis kiabáltam, hogy nyomnom kell, nyomnom kell!!!

Mondák, hogy nem baj, most ez a rész jön, csak figyeljek arra, hogy hova, próbáljak meg lefelé. Az nem olyan egyszerű… Jó pár nyomás volt, mire rájöttem, hogy hogyan kell csinálni. És a kitolási szak is fáj. Engem átvágtak azok, akik meséltek a szülésről. Nem fáj a burokrepesztés? Nem fájdalmas a kitolási szak? Kinek mi. Én majdnem megpusztultam már a végére, arról nem is beszélve, hogy teljesen kimerültem. Olyan 7-negyed 8 lehetett, amikor elkezdtem nyomni. Egy fájás kb. 2,5-3 nyomás.

Továbbra is csukva volt a szemem, így kicsit nehezen vettem észre, hogy időközben az orvosom felült mellém az ágyra és közölte, hogy kicsit rá kell segítenie, hogy a baba könnyebben elinduljon lefelé. Tenyérrel elkezdte nyomni a hasamat lefelé. Nem volt kellemes, viszont elkezdtem érezni, ahogy a baba megy lefelé. Közben volt egy gátmetszésem, amit egyébként észre se vettem volna, csak a szülésznőm szólt, hogy a következő fájásnál kell megejtenie. Nem volt vészes, meg nem is azzal voltam elfoglalva. Anyu egyszer csak mondta, hogy látja a buksiját! Akkor mindhárman, a szülésznőm és az orvosom és még anyu is mondta, hogy nyomjak, nyomjak, nyomjak még, még tovább, gyerünk.

Szerintem ezt a néhány szót életemben ennyiszer még nem hallottam. Érezni, ahogyan jön kifelé a feje, az olyan leírhatatlan. Akkor gondoltam rá órák óta először, hogy ilyen közel még nem jártam ahhoz, hogy a kezemben legyen a kislányom! Akkor még egy utolsó nyomás, vagyis egy utolsó fájás és három nagy nyomással 7:42 perckor kicsusszant Bogi, 3230 grammal és 50 centivel.

Kinyitottam a szemem, és csak akkor vettem észre, hogy nem csak négyen vagyunk a szobában, hanem még vagy három csecsemős nővér is bent van, akik sürögnek-forognak körülöttünk. Teljesen kiszűrte az agyam a felesleges hangokat. Bogica gyönyörű volt, magzatmázas és rózsaszín, mint egy kismalac. Nem sírt, de hangot adott nemtetszésének, hogy hideg van és világos. A hasamra tették, és nagyokat szippantottam az isteni babaillatából, aztán elvitték egy hangos általa kiadott NEEEE felkiáltás kíséretében, amit még a doki is megjegyzett, hogy tiltakozni, azt már tud!

Ezután jött a varrás, amiért az orvosomnak a mai napig nagyon hálás vagyok. Tökéletes munkát végzett, felszívódó varratokkal, állítása szerint kicsit „kozmetikáznia” kellett. Kaptam érzéstelenítőt körbe, de még így is éreztem az apró tűszúrásokat, de a szüléshez képes az már kispista volt. Még egy jót is beszélgettünk is közben. Utána kézfogás és gratuláció, jöhet az aranyóra! Anyu kivitte a Bogit, mindenki megcsodálta, utána hozta vissza nekem. Később a férjem is be tudott jönni, egy kis időt eltöltöttünk hármasban. Nem sokat, mert elvitték mindenféle vizsgálatra a picurt, mert mint kiderült a cukra leesett és azzal kellett valamit kezdeni.

Vicces dolog az első pisilés szülés után. Szülésznőm megnyitotta nekem a csapot, hátha kicsit használ. Hát nem, így jött a katéter. Ez se lesz a kedvencem, de ki lehetett bírni. Összességében véve nagyon szuper, problémamentes és gyors szülésem volt! Mindenkinek ilyet kívánok!

Eszti

Kíváncsi vagy mások szüléstörténeteire? Ezeket ajánljuk:

19 évesen szültem és nem bántam meg

Olyan gyors volt a szülésem, hogy fel sem fogtam

Későn indították be a szülést

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?

A Bezzeganya blog a Disqus kommentrendszert használja. Ha te is szeretnél hozzászólni, és még nincs regisztrációd, itt találsz segítséget hozzá>>> A Disqus használatáról, beállításairól pedig itt írtunk>>>