Már mikor összeházasodtunk, akkor is három gyerekről beszélgettünk a férjemmel. Még viccesen a sorrenden is megegyeztünk: fiú, lány, fiú. Eddig jól állunk, az első kettő stimmel.

Férjemék hárman vannak tesók, mi is ennyi gyerkőcöt szerettünk volna. Ráadásul annyira kevés időt tudtam a gyerekekkel itthon lenni, talán most érik be, hogy egy kicsit tovább maradnék. Igen, eljött a pillanat, amikor kicsit kiszállnék a mókuskerékből, hiába mennek szakmailag most jól a dolgok. 

Betöltött 40. születésnapom után pár nappal  pozitívat teszteltem. Mensi előtt egy héttel volt egy halvány pozitív tesztem, de utána még jó másfél hétig semmi. Már napok óta késett , de sorra dobáltam ki a negatív teszteket, végül ha halványan is, de pozitív lett,  mintegy kb. öt nappal a várt menzesz után. Este a digitális teszt is megnyugtatott, itt baba van.

Bocsánat, baba lehet a dologban, de még semmi sem biztos. Iszonyatos érzés, mintha a föld felett fél méterrel lebegnél, de nem teheted. Mert annyira bizonytalan minden. Miközben látod a többi kismamát, csak arra gondolsz, csak juss el abba a szakaszba, mikor már  látható lesz avatatlan szem számára is, hogy gyermeket vársz. 

Hőhullámaim voltak előtte, plusz az utóbbi időben rendszertelen menstruáció, jesszus, tuti itt a klimax. Izzadtam,  mint a ló, a kinti 10-15 fokok ellenére is egy szál pólóban jártam dolgozni. Tényleg komolyan aggódtam, hogy klimax, korán jött, gondoltam magamban.

A menetrend már ismerős, minél hamarabb irány a diabetológia. Szülésznővel is sikerült a 7. hétre időpontot egyeztetni. Korai ultrahang nem jár, csak ha az ember kikönyörgi (pl. komolyabb baj van, vérzés, hasfájás).

Ismerve a történetem - ez a 6. terhességem az elmúlt öt év alatt - a szülésznő azt mondta, hogy bár a két nappal korábbi hasfájásom simán lehet ugyan a méh tágulása miatt, de ha gondolom, nézzek be a korai terhességi sürgősségire. Fogtam magam, úgy gondoltam, benéztem. 

Nem szeretem ezt a rendszert, mert alapból akkor megyek dokihoz, ha valamit nem tudok már kezelni, pl. fájdalom, de őszintén megvallva azt gondoltam, talán megér egy vizsgálatot. (Inkább küldjenek el, mint valami komolyabb gond legyen.) 

Ultrahangon hét hetesen petezsák és szikhólyag látszott. Embrió nincs, bármi lehet ez még. Szerintük szimplán később fogant.  Egy 9x7x7mm-es hematómát láttak még a petezsák mellett. Újabb ultrahang majd két hét múlva. Semmi pihenés vagy egyéb tanács. 

Mentálisan megborított a bizonytalanság. De most akarom (tudni), most azonnal - csengtek a fejemben fiunk szokásos mondatai. Oh, jaj, kitől is örökölhette? 

Most akarom tudni, legyünk rajta túl most, ha valami gond van. De lehet csak később fogant, nem kéne a legrosszabbra gondolni. Már a gondolat is zavart, hogy egyik pillanatban úgy érzem, minden veszve, ez most megint nem jött össze, de ha mégis, ilyen könnyedén feladnám a dolgokat?!

Közben eddig nem látott, mármint általam nem látott terhestünetekkel küzdöttem. Émelyegtem. Olyan érzésem volt, mintha tele lenne a hasam, gyomrom is rakoncátlankodott. A testem játszik csak velem? - gondoltam.  Mi folyik odabenn?! Az orvos nyugtatott, ha terhestüneteim vannak, nagy gond nem lehet. Éreztem, mit éreztem, tudtam, hogy sajnos nincs igaza. Csak minimálisan reménykedtem, hogy ne legyen megint nekem igazam. 

Lassan peregtek a napok, szívesen időutaztam volna.

Nyolchetesen elkezdtem pecsételni. Nem nagyon, éppen csak kis csík a bugyimon. Rózsaszín csak, nem durva, de három éve is pont így kezdődött. Mintha a történelem megismételné  önmagát, akkor is szülinapom környékén lett pozitív tesztem. Most épp utaztam volna el, de biztosabbnak láttam beugrani a kórházba. Mintegy négy óra várakozás alatt összesen annyi történt, hogy vérnyomást mértek, ultrahang nem volt, hiszen már egy héttel később úgyis megnéznek. Az, hogy addig bármi lehet, és jó lenne tudni, hogy kémiai terhesség volt-e, kit is érdekel (rajtam kívül). 

Nem igazán mondtak semmit, végül elutaztam a konferenciára. Minden rendben is telt, nem erősödött a vérzés, már azt hittem megúszom. Utolsó nap viszont…

November 8 különleges nap az életünkben. Ekkor jöttem össze a  férjemmel, ekkor költöztünk Angliába, ráadásul tyz éve, tehát különleges évforduló is. Viszont mostantól más jelentéssel is bír.

2019. november 8-án este repültem volna haza, de előtte hat órával mindennek vége szakadt. Elöntött a vér. Ötpercenként járkáltam mosdóba betétet cserélni, láttam elveszni a  talán sosem igazán létező embrióm. Azóta sem derült ki, kémiai terhesség volt vagy sem.

Ruhacsere is befigyelt, a kezem úgy nézett ki mintha valami horrorfilmből léptem volna elő. 

Letörölgettem, megtisztítottam magam, majd az ülőkét is. Szerencse, hogy nem voltak sokan, így egész vállalhatóan meg tudtam magam húzni egy pláza mosdójában. Orvosi ellátásra szerencsére nem volt  szükségem, de azért bennem volt a félsz, hogyha nem csillapodik a dolog, akkor segítség kell. 

Szerencsére a hazaútra csillapodott a dolog, a betétbugyi jó szolgálatot tett. Nem is tudom, hogyan tudtam ennyire „jól” menedzselni a helyzetet. Rosszabbul is sikerülhetett volna. Mondjuk utólag belegondolva, ha a munkahelyemen történik, sokkal rosszabb szituációban lettem volna, nem biztos, hogy megfelelő módon el tudok jutni a kórházba, vagy van nálam váltás ruha. 

Pár nappal később, az eredeti ultrahang időponton kiderült,  igen, ez ennyi volt, de bennmaradt egy nagyobb - majd négycentis - darab, döntsek, mit szeretnék, gyógyszert, várakozást, vagy műtétet. Mikorra van legkorábbi időpont műtétre? Ja, két hét múlva? Na, jó, biztos, ami biztos, írjon be előre.

Pár nap múlva távozott az említett darab is. Kis üvegbe tettem, és bevittem, ahogyan kérték. Igaz, megint órákat kellett várnom, mire átvették. Egyáltalán nem voltam elájulva az ellátástól, miközben ez ugyanaz a kórház, ahol Mana is született. 

A műtét előtti nap készítettek egy újabb ultrahangot, de mivel minden távozott, így a  műtétre nem került sor. Ezzel utamra is lettem bocsátva, anélkül, hogy akár egy nőgyógyász is látott volna.

Nem bíztam bennük, és milyen jól tettem. Egy héttel később Magyarországra utaztam, mint kiderült valami fertőzés is lehet, mert erős folyás van, kell rá gyógyszer. Nem mondták itt kinn? Hát nem mondták.

Ahányszor erre az esetre gondolok, mérhetetlen dühös vagyok az NHS-re. Talán megelőzhető lett volna a vetélés, ha tényleg a hematóma okozta. Csak egy aznapi ultrahang, és elég lett volna tudni. Ezzel megspóroltam vogy potyára reménykedem, mert esetleg nincs is embrió, vagy esetleg fekvéssel (ha a hematóma okozza a vérzést) esetleg megelőzhető a további súlyosbodás, esetleg vetélés, bár lehet akkor is ugyanúgy megtörténik, csak legalább úgy érzi az ember, hogy nem tettek nagyívből rá, meg a terhességére.

Teljesen tisztában vagyok vele, hogy egy már beindult vetélést egy ultrahang nem fog megakadályozni. Na, de mi van, ha nem indult be? Akkor esetleg lehetett volna tenni valamit. Az információt vették el tőlem, hogy tudjam, esetleg menthető lett volna-e. De nem, a  spórolás mindenek felett. 12 hét alatti terhességnél mit is számít, hogy valami gond van? Természetes kiválasztódás.

Így állunk most. Nem mondtunk le még az újabb gyerekről, ismét próbálkozunk, és reménykedünk, hogy  ne járjunk hasonlóan. 

Tildy

A szerző további cikkeiből:

Nem maradhatok a gyerekeim mellett, dolgoznom kell

Nincs délutáni alvás az angol oviban

Örökölte a kislányom a cukorbetegségemet

Tápszeres lett a gyerekem

A császáros szülés is lehet gyönyörű