A második terhességem történetét szeretném elmesélni, mert ahhoz képest, hogy szigorúan véve problémamentes volt, nekem mégis kicsit állatorvosi ló érzésem maradt tőle az orvosok vonatkozásában – sok év Bezzeganya-olvasás után is értek nagy meglepetések.

Az előzmények röviden: az első lányommal pont a kiírt napon kezdődtek a fájások, de még egy teljes nap után is rendszertelenek voltak; kórház; a méhszáj négy ujjnyira nyitva; oxitocin, még több oxitocin, még annál is több oxitocin; tíz ujj, nyomjak. Csak tolófájásom nem volt még, de ha nekem azt mondják, hogy nyomjak, ahogy bírok, én megteszem: nyomtam, elájultam, nyomtam, elájultam, a harmadik kör után epilepszia-gyanú miatt császár.

Egy évvel később újra pozitívat teszteltem, és bár biztosan tudtam, hogy nem akarok ugyanannál az orvosnál szülni, de első vizsgálatra az egyszerűség kedvéért hozzá mentem. Gratulált, aztán megjegyezte, hogy mivel az előző szüléshez képest két éven belül fog jönni a baba, a természetes szülés nem opció, de tapasztalata szerint az anyukák amúgy sem szoktak akarni ilyesmit. Magamban röhögtem csak, tudtam, hogy úgyis akkor találkozunk utoljára.

Megtaláltam aztán azt az orvost, akire rá mertem bízni magam, ő nézett rám meglepve: már miért ne lehetne VBAC, azon a pár hónapon nem múlik semmi.

Teltek-múltak a hetek, a baba szépen fejlődött, én is jól voltam. Aztán a tizenkettedik heti genetikai ultrahangon a szonográfus hosszan nézegette a képet, aztán elkezdte mondani, hogy alapvetően minden rendben van, DE. De a méhlepény elkezdett meszesedni, ami lehet, hogy semmi, de… Az orvos elküldött korai cukorterhelésre, ott minden rendben volt, annyival engedett el, hogy ne aggódjak, majd egy hónap múlva újra ránézünk. A széles nagy interneten persze egy kósza történetet sem találtam arról, hogy innen még százával születnek az egészséges babák, maradt a bizonytalanság, igyekeztem „nem aggódni”.

Közben az előző szülésnél történt ájulások miatt elkezdtem neurológust kutatni, akinek ez szakterülete (tudom, hogy azelőtt kellett volna, hogy terhes leszek, de így jött ki). Kiderült, hogy Donald Trumphoz is könnyebb lenne bejutni (nem mintha akarnék), mint egy ilyen specialistához. Találtam végül egy orvost, megvizsgált, biztos, hogy ez nem epilepszia, de lehet kardiológiai eredetű, ez viszont csak olyan módszerekkel vizsgálható, amit terhesen nem – orvosi szakvéleménye szerint a természetes szülés nem javasolható.

Mentem vissza a nőgyógyászhoz, megbeszéltük, hogy akkor császár lesz. Közben a méhlepény szépen lassan egyre meszesebb lett, de sose annyira, hogy „aggódni kelljen”, a babával minden rendben volt, szépen nőtt.

Két héttel a programcsászár tervezett időpontja előtt megemlítettem a nőgyógyásznak, hogy már bőven vannak jóslófájásaim, erre rám nézett és nagy ártatlanul megkérdezte, hogy akkor ha megindul magától a baba, nem szeretnék-e mégis nekifutni a természetes szülésnek. Úgy két percig bámultam rá és egy szó nem jött ki a számon, mire kezdte mondani, hogy ő igazából nem lát ebben nagy kockázatot, a szívem szerinte rendben van, ha mégis probléma lenne, akkor meg még mindig meg tudnak császározni. Hát jó, ám legyen, gondoltam.

Pár nappal később voltam az aneszteziológusnál konzultáción, egy nagyon szimpatikus és nagyon tapasztalt orvos volt, megbeszéltük, hogy mi a helyzet. Mire közölte, hogy ő sem látja semmi akadályát a természetes szülésnek, akár epidurállal (én biztos voltam benne, hogy az VBAC esetén nem opció – még egy dolog, amiről kiderült, hogy de).

És a vége: éppen kezdtem elfogadni a gondolatot, hogy akkor alkalmasint mégis természetes szülés lesz, összeírtam, hogy akkor mit is kell vinni a szülőszobába, elmeséltem a férjemnek, hogy mit is szeretnék majd tőle – és gyakorlatilag a beszélgetés végén elfolyt a magzatvíz és jöttek a fájások.

Hat órával később, 23:58-kor pedig kint volt a természetes úton, érzéstelenítés nélkül született kicsilány, tökéletesen egészségesen. A második gondolatom már az volt, hogy végül is mi van méhlepénnyel, az orvos fel is röhögött, hogy most foglalkozzak nyugodtam a gyerekkel, majd elmeséli. (Kiderült, hogy valóban nagyon meszes, de annyira nagy volt, hogy még az ötöde is bővel táplálni tudta volna a babát.)

arla

Terhességgel kapcsolatos írásainkból

Mikor látszik a baba az ultrahangon?

Háromszor rémisztettek halálra a terhesség alatt

Az ultrahang megmenthette volna a babámat?

Azt mondták, szinte 100 százalék, hogy beteg a babám, mégis egészséges lett

Egyik terhességemet sem mutatta ki a teszt