A történetem ott kezdődik, hogy nyolc hónap sikertelen próbálkozás után már kezdtem kétségbeesni, hogy valami baj lehet. Úgy döntöttem, hogy tanácsot kérek a nőgyógyászomtól, de türelemre intett, és kérte, várjuk meg az egy évet a vizsgálatokkal. A következő hónapban az esélytelenek nyugalmával indultunk neki a babaprojektnek, és ki is hagytuk a korábbi hónapok praktikáit (párna a popsi alá, stb). A nem várt menstruációm előtt két nappal a munkahelyemen elkapott egy enyhe hányinger és szédülés. A kolléganőm meg is jegyezte, hogy talán terhes vagyok, de én csak legyintettem, hogy dehogy.
Két nappal később 2017. 04. 02-án, amikor meg kellett volna jönnie, arra lettem figyelmes, hogy egyszer melegem van, aztán pedig fázok. Gondoltam egyet és megmértem a hőmet, ami a szokottnál magasabb (37, 1) volt. Ezt már én is furcsának találtam, így teszteltem egyet úgy este 6 környékén, és bizony ott volt a várva várt két csík, de a késői óra miatt elég halványan. Így másnap kora ellőttem újabb három tesztet, amiken már sokkal erősebb volt a második csík.
Ezután számomra álomszerű terhesség következett minden nehézség ellenére is. Ugyanis DMD hordozóként CVS vizsgálaton kellett átesnem a 11. héten. Tíz nappal később megtudtuk, hogy egészséges kisbabánk lesz, és azt is, hogy kisfiú. További nehézség volt még, hogy terhességi toxémia gyanúval hat napot feküdtem kórházban a 38. héten. Sikeresen beállított gyógyszerekkel és szigorú fehérjediétát betartva hazajöhettem.
Ezután teltek szépen a napok, de a kicsikénk csak nem akart előbújni. Végül a 40. hét ötödik napján, 2017.12.16-án be kellett feküdnöm a kórházba, mert a vérnyomásom nem akart lemenni a gyógyszerek ellenére sem. Az ügyeletes orvos úgy döntött, hogy nem annyira magas a vérnyomásom, hogy meg kellene indítani a szülést, így vártunk, hátha beindul. Másnap sem akart beindulni a buli, viszont a főorvost aggasztotta a gyógyszerbevétel után egy órával mért 145-ös vérnyomásom, ezért úgy döntött, megvizsgál, és kapok méhszájérlelő tablettát.
A vizsgálatból kiderült, hogy kétujjnyira nyitva vagyok, így tablettából OTT lett. Mivel minden rendben volt, így megkaptam a beöntést, majd zuhany, és megtörtént a burokrepesztés. Én is láthattam, hogy tiszta a magzatvíz, ami nagyon megnyugtatott, mert a 41. hét felé járva már aggódtam, hogy gond lesz. A burokrepesztés után pedig újra bekötötték az oxit. Ez volt kb. délután öt órakor. Az első két órában feküdtem a szülőágyon ctg-re kötve, és könnyű beszélgetéssel múlattuk az időt az ügyeletes szülésznővel, mert a fájások még elég gyengék voltak. Este hét környékén, mikor megtörtént a műszakváltás, a fájások is felerősödtek, így már állva, a csípőmet jobbra-balra himbálva viseltem őket továbbra is ctg-re kötve.
Amikor végre levette rólam a ctg-t a váltás szülésznő, megkezdetem hosszú sétámat az infúziós állvánnyal a szülőágy körül. A fájások egyre elviselhetetlenebbek lettek, és az oxi miatt már alig volt bennük szünet. A szülésznő tanácsára a labdát is kipróbáltam, de szörnyen feszítették a fájások a csípőmet a labdán ülve, így elvetettem az ötletet.
Éjfél körül vizsgált meg a szülésznő, és kiderült, hogy kétujjnyiról csupán bő kétujjnyira tágultam. Mikor meghallottam, azt hittem, én ezt nem fogom kibírni, mert már nagyon álmos is voltam, mivel előző éjjel két órát aludtam csak. Mondogattam, hogy császárt akarok, mert ebbe belehalok. A szülésznő látva a szenvedésem levette az oxit és cukoroldatra cserélte, hogy tudjak pihenni. Az az egy óra végre tűrhető volt, és aludtam is két fájás között.
Hajnali egy körül újra jött az oxi és a vége-hossza nincs fájások. Illetve ekkor már a szülésznő elkezdett kézzel tágítgatni a fájások alatt. Szörnyű érzés volt, de utólag hálás vagyok neki, mert ha nem segít, talán császár lett volna a vége. Hajnal 3-kor arra kért a szülésznő, hogy ha jön a fájás, próbáljak nyomni, hogy lentebb jöjjön a baba, mert nagyon fenn van. Sajnos nem igazán tudtam jól nyomni a szülőágyon fekve, így próbáltuk állva is, de az sem volt jobb. Kipróbáltuk végre a szülőszéket, amin megéreztem, hogy hová is kell nyomni, és közöltem a szülésznővel, hogy okés, én itt fogok szülni. Sajnos ezt nem lehetett, mert azon a szülészeten ezt nem engedélyezik.
Visszamentünk hát a szülőágyra és folytattuk ott. Nyomtam, nyomtam, de nem nagyon akart történni semmi és nem jöttek tolófájások sem. Végül megérkezett a szülészorvos, és minden nyomásnál felülről nyomta a hasamat, miközben a szülésznő „odalenn” segített. Iszonyatos fájdalom volt. Mintha kettészakadnék. Különösen, amikor a kisfiam feje elkezdett kibújni végre. A szülésznő odavezette a kezemet, hogy érezzem a kis feje búbját.
Az újabb nyomásnál megtörtént a gátmetszés, amit éreztem, és fájdalmamban akkorát ordítottam, hogy még az én ereimben is megfagyott a vér. De végre kint volt a feje, és az újabb nyomásnál megérkezett Petike. 2017. 12. 18-án 05:43-kor, 41 hétre, 3900 grammal és 56 centivel, 10/9 Apgarral, 13 óra vajúdás és ebből 2 óra 43 percnyi nyomás után. Azt szoktam mondani, hogy hüvelyi úton, mert természetesnek nem nevezném az oxi, a kézzel tágítás és az orvos hasnyomása miatt.
Sokáig tartott feldolgozni az élményt és az első hónapokban rengeteget sírtam is, ha csak rágondoltam (illetve elkapott a „baby blues” is) , de ma már szép emlék.
HP-né
Olvass még szüléstörténeteket!
Ne hidd el, hogy a gátvarrás nem fáj!
Akarom én a gátmetszést?
Ásítozott a doki, miközben a gátsebemet varrta
