Amíg az első babám a hasamban növekedett, rengeteg szüléstörténetet elolvastam az oldalon, és már akkor megfogalmazódott bennem, hogy majd én is leírom az enyémet, meg a hozzá kapcsolódó körülményeket. Most elérkezett az ideje.
Férjemmel 2015 Valentin napján volt az első randink, rá egy hétre össze is költöztünk. Babakérdésben is, mint sok másban, egyetértettünk: nem kell fogadott orvos, és nem védekezünk, majd jön, ha jönni akar. Nem kellett sokáig várnunk, nálunk minden gyorsan történik.
Május közepén, négy pozitív teszt után az akkor még csak párom körbetelefonált mindenkit, hogy hamarosan apa lesz. Elmentem vizsgálatra, ultrahangra, ott még nem is volt látható semmi. Azt mondták, biztos nagyon pici még, menjek vissza két hét múlva. Ekkor már lehetett látni, hogy lapul ott valaki, de néhány nappal ezutánig maradt csak.
Vérezni kezdtem és szentségelni, hogy ez most miért velem történik, amikor úgy szeretném ezt a kis kincset. A kórházban azt tanácsolták, ha teljesen abbamarad a vérzés, menjek vissza, megnézik, rendesen kiürült-e természetes úton. Szerencsére rendesen lezajlott a dolog, de nagyon csalódottak voltunk és szomorúak.
Június közepén aztán ismét pozitívat teszteltem, volt ám nagy öröm! A „bűvös” 12. hétig nem is mertünk szólni senkinek róla.
A várandóssággal minden rendben zajlott. Hamar kiderült, hogy kisfiú a drágám. Nem volt soha hányingerem, nem igazán voltam kívánós sem, viszont aluszékony annál inkább! Vártam, hogy végre kerekedjen a pocakom, hogy ne csak úgy nézzek ki, mint aki tisztességesen beebédelt. Vártam az első érezhető mozdulatait. Minden pillanatát imádtam, csak az a része volt kellemetlen, hogy kb. az első perctől kezdve nem fértem el a melleimtől, és nem tudtam hason aludni. A második emeleten lakunk társasházban. Mindenki mondta, aki látta, hogy szaladgálok le-fel a lépcsőn napjában többször is, hogy lassítsak már egy kicsit, ilyet 8 hónapos pocakkal nem szokás művelni.
Közben január végén megejtettük az esküvőt is, alig két héttel az évfordulónk előtt.
Március 19-re voltam kiírva, elsején be kellett feküdnöm megkevesbedett magzatvíz miatt. (Azt mondjuk nem értem, hová tűnt el belőle, mert nem szivárgott.) Onnantól fogva hetente nézték ultrahangon, hogy hogy áll a helyzet, de minden rendben volt. Hetente egyszer OTT-n is voltam, hátha kedvet kap előbújni a Kisfickó, de ő nagyon jól érezte magát odabent. A kórházban is a második emeleten voltak elszállásolva a kismamák, így én minden nap a lépcsőn szaladgáltam ott is. Ez betudható volt annak is, hogy a lift teljesen önálló életet él a nőgyógyászaton, nélküle sokkal előbb el lehet jutni akárhová, mint vele.
Enyhe menzesz-szerű fájdogálásaim voltak már decemberben is, de nem nagyon foglalkoztam velük, mivel menzesz alatt sokkal jobban szokott görcsölni a hasam. Teltek a napok, már több holmim volt bent a kórházban, mint otthon. Az immáron Férjecském mindig hozott valamit, amire okvetlenül szükségem volt.
Lezajlott a Március 15 eseménytelenül. De tényleg, még vizit sem volt. Még jó, hogy kaptunk enni... Bár az ottani koszt tutira nem kismamáknak van kitalálva. De nem is emberi lénynek. de ne vesszünk el a részletekben!
Olyan gyors volt a szülésem, hogy fel sem fogtam
A sok szerencsétlenül alakult eset után egy pozitív szüléstörténet: a kórházba éréstől számítva másfél óra alatt megszületett Bence.
Tovább>>>
16-án eladtam a vidéki házam, így az azt megelőző napokban meghatalmazásokat gyártottam, mindenhová szegény P-nek kellett futkoznia helyettem. Még szerencse, hogy rugalmas munkabeosztásban dolgozik.
18-án este kaptam méhszájlazítót, aminek annyi eredményét éreztem az éjszaka folyamán, hogy berendszerezte a jóslófájáskáimat, amik igazából nem is fájtak. Nyolcpercenként jöttek egész éjjel, már valami készülőben volt.
19-én reggel 8-kor megvizsgált az ügyeletes orvos. Méhszáj 1 ujjnyira volt nyitva, kaptam egy újabb méhszájlazítót. Visszabaktattam a kórterembe a Csajokhoz, akikkel időközben összebarátkoztunk. Végigfeküdtem az ágyon a napi pletykákat hallgatva azzal a feltett szándékkal, hogy olvasgatok kicsit, mivel ugye most két óra fekvés következik. Ahha, ahogy én azt elképzeltem. Az olvasgatás egészen 8:30-ig tartott zavartalanul. Ekkor éreztem egy hatalmas pukkanást. Olyan volt, mintha a baba rúgott volna egy brutál nagyot, és meggyőződésem volt, mindenki hallotta. De persze senki. Ekkor kezdődött a nemulass!
Azonnal stabil 1,5 perces fájásaim lettek, olyan falat kaparós fajták. Szóltam T-nek, aki a szemközti ágyon pihent, hogy legyen szíves szólni egy kóbor nővérnek, mert szerintem a magzatburok durrant ki. (Ebben a kórházban személyes sértésnek veszik a nővérhívó használatát.) Szóval T. ki is ment és másodmagával tért vissza. Unott képű Szörnyella érkezett vele, aki csúnyán nézett rám és barátságtalanul utasított, hogy pattanjak már fel, hogy kiderüljön, valóban a magzatburok adta-e meg magát. Felálltam. Tényleg az volt. Szörnyella kivonult, hozott nekem kórházi hálóinget, mondta, zuhanyozzak le. Kalandos volt 1,5 perces fájásokkal!
Amikor végeztem, Szörnyi már jött is, hozott egy fitneszlabdát, hogy azon szenvedjek csak nyugodtan tovább, ebből legkorábban úgyis csak este lesz baba. Na, ekkor azért levert a víz, hogy ne már, én ezt nem fogom estig bírni. De szépen kulturáltan tűrtem. 9:30-ig. Aztán szóltam T-nek, kérdezze már meg, hogy az mennyire jó, vagy nem jó, hogy nekem tolófájásaim vannak, azt érzem, hogy nyomnom kell. Szörnyi most már aktívabb volt, még le is sápadt, amikor közölte, hogy azonnal szól az ügyeletes doktornak. Csodaszép pillanat volt!
Néhány perc múlva mehettem is vizsgálatra, onnan pedig azonnal tovább a szülőszobára. Nagyon gyorsan történt minden. Amitől a legjobban rettegtem, a beöntés, elmaradt, már nem volt rá idő. Fájdalomcsillapítót még nem kértem, amikor felajánlották, később már arra sem volt idő. Úgy volt, hogy megúszom és nem lesz szükség vágásra, de a finisben a Kismanóm magára tekerte a köldökzsinórt, leesett a szívhangja és végül fogóval szabadították ki, ezért mégis vágni kellett. Nem éreztem, így nem fájt, de a varrás már igen.
Este helyett 11:30-kor kis segítséggel, természetes úton megszületett Medox baba, 3210 g volt és 49 cm. A méhlepényt is megnéztem, különlegessége, hogy akkora volt, mint a Babucim. Az én hosszú, fekete hajú Csodapasim, akit Rumcájszkának hívtak a csecsemős nővérek. Már kétéves nagyfiú, hamarosan óvodába megy!
Renes-mee
Kíváncsi vagy mások szüléstörténeteire? Íme, néhány:
19 évesen szültem és nem bántam meg
Olyan gyors volt a szülésem, hogy fel sem fogtam
Későn indították be a szülést
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
