21. hét

Kezd kiütni a terhességi agyam, már lassan arra se emlékszem, milyen nap van. Arról meg ne is beszéljünk, hogy állandóan elfelejtek valamit, vagy épp csak üldöz a kétség, hogy elfelejtettem valamit. Úgy próbálom magam emlékeztetni dolgokra, ha nem tudom hova leírni, hogy fejben mantrázom a lényeget. Például ilyeneket, hogy

„Három dolgot kell vennem a boltban: tejföl, sajt, szalámi.”

Mire eljutok a boltba, már csak arra emlékszem, hogy három dolgot kell vennem a boltban, de miket ...? Passz. Így esett, hogy nem volt tejföl a töltött káposztához. És amikor az ember malájziai férje mondja rosszalló hangon, hogy „miért nincs tejföl a töltött káposztához?”, hát az egy szürreálisan bűntudatkeltő szituáció.

Apropó, töltött káposzta. A barátnőm olyan kerületben lakik, ahol sok kelet-európai hentes és kisüzlet van egy kupacban, és van egy titkos lelőhelye a savanyított egész káposztalevelekhez. El se tudjátok képzelni, mekkora kincs az. Pár hete hozott egy csomaggal, amiben saccperkábé 10 hatalmas káposztalevél volt vákuumcsomagolásban, némi savanyúságlötyivel. Ebből lett 20 töltés, mondanom se kell, egész héten azt ettük a férjemmel, és enném tovább is, ha el nem fogyott volna. Persze nem olyan, mint az otthoni disznótoros, de azért megdobogtatta a szívem rendesen. A hét végére még tejföl is lett hozzá, helyreállt a rendes magyar háztartás rendje, van bőségesen tejföl és pirospaprika is a háznál.

Hasonló nagy kincs a rendes kolbász, amit szintén titkos helyi magyar családtól szerzek be, meg a Túró Rudi, amit a hazalátogató ismerősöktől kapunk nagy ritkán. Ha valaki örökre be akar vágódni nálam, a Túró Rudi egy biztos út. Hála a jószagú málnabokornak, a fiaim is szeretik a Túró Rudit, ha nem így lenne, sajnos ki kellett volna őket tagadnom, de úgy tűnik, van bennük magyar vér jócskán, mert lángost, kolbászt, palacsintát, pogácsát, vajas kiflit bármennyit meg tudnak enni. Én meg persze dagadok a magyar büszkeségtől.

Egyre több megjegyzést kapok, hogy hirtelen milyen nagy lett a pocakom. Egyrészt tényleg én is nagynak érzem, másrészt meg ahogy van pár melegebb napunk, és lekerül rólam a felső néhány réteg ruha, úgy válik nyilvánvalóbbá a pocakom is. De ezt leszámítva élvezem a második trimeszter nyugiját, fürge vagyok, nem fáj semmim, és még nem váltam tüzetokádó házisárkánnyá sem, bár lehet, erről inkább a férjemet kéne megkérdezni.

Persze délutánonként engem is utolér az álomkór, de ennél nagyobb baj ne legyen, na, meg azért már húzgálom a számat, amikor valakinek pont akkor jut eszébe valami, amikor épp leültem. Ez a leülés, felállás akció már most elég nyögvenyelősen megy, haj-jajj, mi lesz még ezután. És mintha kezdene megjelenni a gyomorsav-túltengés is, de még szerencsére csak pillanatnyi kellemetlenséget okozott eddig egyszer-kétszer. A másik tipikus tünet pedig az állandó pisilhetnék. Két véglet között ingadozom: vagy félóránként járok pisilni, de csak cseppek jönnek, míg az inger változatlanul megmarad; vagy már csak akkor veszem észre, hogy mennem kéne, amikor már annyira feszül a hólyagom, hogy majd’ kipukkad.

Ez az év vége olyan, mintha mindenki mindent ebbe az utolsó pár hétbe akarna belesűríteni. A hétvégén voltunk két szülinapi buliban és egy Mikulásozás is lezajlott, összességében csak egy ajándékról feledkeztem meg, ami szerintem nem is olyan rossz teljesítmény. Az első szülinapi bulira egyórás késéssel értünk oda, a szokásos reggeli káosz miatt. Na, meg már nem vagyok mai csirke, és nem voltam teljesen friss reggel az előző esti csajos pizzázós este után. Fél kettőre értem haza, és valahogy nem sikerült reggel kiugranom az ágyból, pedig még másnapossággal se kellett küzdenem, mint a régi szép időkben. Ugyanakkor azért van bennem egy kis rutin a zombi állapotban működéshez, ami ilyenkor nem jön rosszul. Ki gondolta volna, hogy azok az áttanult meg átmulatott egyetemi éjszakák még egyszer jók lesznek valamire?

Két hét múlva jönnek a malájziai nagyszülők, úgyhogy már tervezzük, amikor ketten, együtt tudunk majd elmenni kikapcsolódni a férjemmel. Ez leginkább egy-egy kettesben eltöltött vacsit és egy mozit jelent, de tényleg csak ilyenkor van lehetőségünk nem külön-külön bandázni. Sokszor elmerengek, vajon mennyiben lenne ez más, ha nem sok ezer kilométerre élnének a rokonok. Gyanítom, mi is lényegesen lazábban vennénk az elszakadást a gyerekeinktől, hiszen sokkal általánosabb lenne, hogy nagyszülőkkel vagy unokatesókkal töltsenek napokat, sőt, egész hétvégéket nélkülünk. Így viszont bármennyire várom ezeket a kettesben kimozdulós estéket, már számtalanszor előfordult, hogy mégse mentünk sehova, nem is tudom megmagyarázni, miért, mintha ott és akkor már nem is érződött volna olyan fontosnak, és inkább győzött a lustaság.

De azért próbáljuk tudatosan kihasználni ezeket a ritka alkalmakat és randizni, meg kicsit csak egymással foglalkozni a párommal. Persze néha nem tudom, ki vigyáz kire, a nagyszülők a gyerekekre vagy a gyerekek a nagyszülőkre, de próbálok hátralépni egyet és hagyni őket kibontakozni az én mikromenedzselésem nélkül. Nem egyszerű mutatvány. Erről biztos hallottok még bővebben pár hét múlva. Pedig nincs miről panaszkodnom, mert anyósomék imádják a gyerkőcöket, és tényleg mindent megtesznek, hogy a kedvemben járjanak, mégis van néhány húzásuk, amitől azonnal plafonon vagyok. Bárcsak tudnék néha tízig számolni.

Ha minden igaz, a naptár szerint beköszöntött a nyár, de erről az időjárásnak nem szólt senki. Ma megint fűtöttünk, és a nyári teljes tűztilalom kihirdetését is elhalasztották tíz nappal. Ma alig volt 12 fok, és borús, esős idő volt, ami nem fog lényegesen javulni még vagy egy hétig. Máskor ilyenkor már javában strandolni lehetett. Sok dinnyével és barackkal vigasztalódom, és a fiúkkal összekuporodunk a kanapén, és havas karácsonyi filmeket nézünk. Idén először vettem nekik csokis adventi naptárat és nagyon élvezik a napi egy csokit, bár szerintem az még nem állt össze nekik, hogy a naptár utolsó napja a karácsony eljövetelét jelenti.

Itt amúgy december elején díszítik a karácsonyfákat a családok, amit karácsony után már le is szednek. A fa része a készülődésnek és a hangulat megteremtésének, talán jövő hétvégén mi is megejtjük a műveletet. A magyar iskolában ünnepeltük a Mikulást, és bár még nem támadtak le a kölkök keresztkérdésekkel, de ez a Mikulás-Télapó kettősség gondot okoz nekem. Mivel a férjem családja gyakorló hindu vallású, ezért nálunk december 25-én a Télapó hozza az ajándékokat, és nem keverjük bele Jézust meg az angyalkákat. De azért ünnepeljük december 6-át is, amit nem tudom, mivel magyarázzak, ha nekem szegezik a kérdést. Talán a Mikulás jöhet december 6-án az európai gyerekekhez, míg a Télapó jön mindenkihez 25-én. Ez a hantázás a gyerekeknek üzlet nehezebb, mint gondoltam.

Katz

A terhesnapló előző részeit itt olvashatod:



1. KENGURU VAN A KERTEMBEN!
​Fogadjátok szeretettel új terhesnaplónk szerzőjét, aki exkluzív környezetből, Ausztráliából mesél nektek terhességéről hétről hétre.
Tovább>>>

2. NEM AKAROM, HOGY A HÁZIORVOSS VÉGEZZE A TERHESGONDOZÁSOMAT!
A shared care olyan terhesgondozási modell, amikor a rendszeres ellenőrzéseket a kismama egy megfelelő kiegészítő képzéssel rendelkező háziorvosnál végzi.
Tovább>>>

3. MINDENT MEGTETTÜNK, HOGY LÁNYUNK SZÜLESSEN
Ha fiunk lesz, nyilván annak is ugyanúgy fogok örülni, hiszen vele lesz teljes a családunk, de szeretném legalább magamban kipipálni, hogy igenis mindent megtettem, hogy lányunk is lehessen.
Tovább>>>

4. KÉT HETET KELLETT VÁRNI, HOGY MEGTUDJUK A BABA NEMÉT
Na, most én nem kérdeztem meg a baba nemét, mert azt szerettem volna, ha Hubby is jelen van, amikor kiderül. Erre két héttel később, a 12. heti ultrahang után került sor.
Tovább>>>