17. hét

Most már határozottan beléptem a második trimeszterbe, ami valószínűleg már hetekkel ezelőtt megtörtént, de csak ilyen lassan jutott el az agyamig. Már nem émelygek két étkezés között, és a kellemetlen emésztési nehézségek is lecsitultak. Még mindig túleszem magam egyszer-egyszer, és akkor olyan, minha ki akarna pukkadni a hasam, de ez már csak olyankor fordul elő, amikor tényleg mohó kismalac vagyok, nem minden áldott este. Mintha a rost étkezési kiegészítő is elkezdett volna rendeltetésszerűen működni, ha nem felejtem el meginni, másnap tudok is menni vécére. Az első trimeszterben a doki javasolt egy enyhe hashajtót, hogy segítsen a puffadáson, de végül nem azt vettem meg a gyógyszertárban, hanem egy borsmenta tablettát, ami elvileg segít a gázok távázásában. Nem tudom, hogy tényleg használ-e, de lelkesen beveszem, amikor úgy érzem túl sok a levegő a hasamban.

A héten kénytelen voltam elővenni a terhesruháimat, mert a rendes gatyáim már az öv-kiegészítővel is kezdtek szorítani. Kicsit korainak érzem ezt a fene nagy megpocakosodást, de gondolom így jár az, akinek már harmadjára tágulnak ki a szövetei, nem nagyon van bennük ellenállás. Mert hogy ez nem a baba az hót tuti, ez csak a belsőszerveim terpeszkedése, mert a hasizmom köszöni szépen, most 9 hónapra szabadságra ment. Úgyhogy a normál ruháim mentek a dobozba, a sátorruhák meg be a mosógépbe, aztán meg a szekrénybe. A kismamanadrágjaim is pont visszakerültek hozzám, mert a barátnőm, aki decemberre van kiírva, visszahozta, amit már kinőtt.

Sajnos a kedvenc lenge körbetekerős szoknyám nem került elő, pedig azt nagyon szerettem az első terhességem alatt, amikor nyáron volt a legnagyobb a hasam. Régen az összes kézműves vásár ilyen szoknyákkal volt tele, de mióta kimondottan nézem, mert változó derékbőségnél elképesztően praktikus, és egy szűk atlétával vagy kismamapólóval kimondottan csinos is, na, azóta sehol sem látom ezeket a színes, hosszú indiai típusú szoknyákat. És akkor a mai divat rovatot lezárom, és valószínűleg nagyon nem is lesz már, mert sajnos vagy nem sajnos, ez nagyon nem az én világom.

Csütörtökön volt az első jelenésem a kórházban és nagy lelkesen Hubby is eljött. Lehet butaság, de nekem már az megnyugtató, hogy személyesen láttam, hova kell majd mennünk, amikor esemény lesz. Nagyon eltévedős vagyok, az összes női sofőrökről és nem létező tájékozódási képességről szóló szeterotípia igaz rám. Ezen kár bosszankodni vagy megsértődni, meg kell tanulni evvel együtt élni és ennek megfelelően tervezni. Például ha nem tudom pontosan, hova kell mennem, és nincs nálam térkép, akkor nem túlzok, nekem minden sarkon meg kell kérdeznem, merre menjek, mert az útbaigazításból én annyit hallok, hogy „ott a sarkon fordulj jobbra, aztán a nagy piros háznál bla-bla-bla-bla, sima ügy”. Így a piros háznál újra megkérdezem, merre kell menni és előbb utóbb vagy odaérek, vagy nem.

A másik trükköm pedig, hogy mindig valaki olyannal megyek, aki jól tájékozódik, és akkor csak arra kell vigyázni, hogy őt ne veszítsem szem elől. Diákkoromban így jártunk bulizni, és valahogy mindig hazaértem, pedig dunsztom sem volt róla, merre csavarogtunk, de így nekem nem is kellett tudni sose. Na, de mióta beszél hozzám a térkép az autóban, ez már ritkán probléma, már csak a béna parkolást és a szerencsétlen parkolóhely-keresési köröket kell valahogy gyorsan letudni.

A kórházba is odataláltam, pedig külön mentünk a férjemmel, mert nekem utána sietni kellett a munkahelyemre, ő meg ment haza dolgozni. A recepción volt egy kis kavarodás, mert a recepciós hölgy nem értette, hogyan vagyok már benne a rendszerben, amikor még sose voltam ott, de aztán kiokoskodtuk, hogy a második fiamat bár 60 km-el arrább szültem, a két kórház közös nyilvántartási rendszerrel működik. Eztán már csak várni kellett. Úgy egy óra múlva szólítottak, de még nem kerültem sorra csak kérdezték, nem akarnék-e inkább „shared care”-t csinálni, de igazándiból nem szeretnék. A shared care olyan terhesgondozási modell, amikor a rendszeres ellenőrzéseket a kismama egy megfelelő kiegészítő képzéssel rendelkező háziorvosnál végzi, és a kórházba csak a 18., 36. és 40. héten megy be a kulcsellenőrzésekre.

Az előző babámmal ezt a modellt követtem, mert kicsi kórházban szültem, ahol már nem vállalták a terhesgondozásomat. Annyiban jó ez a rendszer, hogy van lehetőség szorosabb kötődést kialakítani az orvossal (a háziorvossal), minden ellenőrzésnél ugyanahhoz a dokihoz megyek, aki ismeri az előtörténetemet, esetleg még emlékszik is rám, és persze nyilván olyan orvost választok, aki amúgy is szimpatikus. A dokimmal nem is volt baj, nagyon passzolt hozzám a személyisége, és mivel Oroszországból jött, nem nézett hülyének, amikor például olyanokat kérdeztem, hogy kéne-e aggódnom a szülés miatt, hiszen a lézeres szemműtétem előtt teljesen vakegér voltam a -8-as kontaklencsémmel. Egy helyi orvosnak fogalma sem lett volna, miről beszélek, tudom, próbáltam az első terhességem alatt.

Az volt a baj, hogy a dokim nagyon népszerű volt, ezért legalább egy héttel előre kellett hozzá időpontot foglalni, ami a sima ellenőrzéseknél nem volt gond, hiszen csak 3-4 hetente kellett menni. Na, de ha valami bajom lett volna? Az itteni ellátás nagyon felszínes, teljesen a kismamára hárul a felelősség, hogy jelezzen, ha szerinte valami nincs rendben, és kiharcolja a tüzetesebb figyelmet. Ugyan kaptam egy számot a kórháztól sürgősségi esetre, de mégis végig volt bennem egyfajta bizonytalanság, hogy baj esetén nem lenne hová fordulnom. Most új doki, új kórház, igénylem a megerősítést, hogy ha parázom, van hová mennem, ezért akarok a kórházba járni terhesgondozásra, bármennyire is szimpatikus a mostani dokim is.

Végül a kórházban egy nőgyógyász orvos hívott be, aki felvette az adatokat és konstatálta, hogy teljesen sima, kockázatmentes terhességem van, totál fölöslegesen kerültem hozzá, következő alkalommal majd az éppen aktuális szülésznővel lesz randim. Azért megmérte a vérnyomásom, és doplerrel meghallgathattuk a baba szívdobogását, és mehettünk is utunkra. Remélem legközelebb már megkapom az általános tájékoztatást is, úgy mint a sürgősségi esetben hívandó telefonszámot, vagy hogy hol tudok jelentkezni a kórházlátogatásra, meg majd megtudom, hogy bent lehet-e a férjem, ha esetleg császár lenne a vége, meg ilyenek. Ez az utolsó fontos, mert a férjem nélkül én se megyek be a műtőbe, nincs az a jóisten.

Most be is fejezem. Jövök még a szüléstörténetekkel, meg jövő héten talán belefér majd elmondani eddig mik is történtek. Itt amúgy négy napnyi forró nyári idő után két napja esik az eső. Az eső jó, olyan békés bentről figyelni, ahogy csendesen csöpörög odakint, bent nem esik és van tea is.

Katz

A terhesnapló előző részét itt olvashatod:

1. KENGURU VAN A KERTEMBEN!

​Fogadjátok szeretettel új terhesnaplónk szerzőjét, aki exkluzív környezetből, Ausztráliából mesél nektek terhességéről hétről hétre.

Tovább>>>