2017.06.01 Már lassan három éve szerettünk volna egy kisbabát, ekkorra már szerintem túl voltam legalább harminc-negyven negatív terhesteszten, már vagy egy éve minden reggel mértem a hőmérsékletemet, amit minden reggel felvezettem két helyre is, hogy biztosan időbe tudjam, hogy mikor közeledik a peteérésem abban a hónapban, mivel PCOS, inzulinrezisztencia és pajzsmirigy alulműködés miatt 30-45 nap között ingadoztak a ciklusaim.

Aztán eljött 2017.06.01, úgy voltam vele, hogy csak akkor tesztelek, ha aznap reggel még minimum 37 fok a testhőmérsékletem, mert ha leesett, akkor ez a hónap is kuka. Meg amúgy is a következő héten lesz az első lombikos konzultációnk, ha megjön, akkor most nem fogok annyira elkeseredni, hiszen ha természetes úton nem sikerült, akkor majd lesz lombikkal kisbabánk. Megvártam, amíg a párom elment otthonról, hogy nyugiban tudjak tesztelni. Szóval teszt ellőve, letéve a fürdőszobaszekrény egyik sarkába, úgy, hogy rá se lássak, úgyis csak egycsíkos, addig nekiállok készülődni a munkába.

Megmostam a fogam, megfésülködtem, majd jó, akkor rákukkantok az egy darab vonalra, kidobom, megrázom magam, aztán megyek öltözni és dolgozni. Felveszem a tesztet, és bakkkker két csík van, de milyen két csík, nem csak, hogy nem kellett keresni a másodikat, hanem az ugyanolyan erős volt, mint a kontrollcsík. Fogom a tesztet, azt se tudtam, hogy melyik világon vagyok, csak sétálgatok a folyosón és azt mondogatom, hogy basszkki ezt nem hiszem el! Aztán gyorsan felöltözöm, mert egy teszt nem teszt, szóval meló előtt nekem muszáj még lepisilnem legalább egy újabb tesztet, így a patikát útbaejtve érkezem meg a munkahelyemre, ahol naná, hogy az első utam a mosdóba vezet. Figyelem a tesztet, és a két csík bizony ott is ugyanolyan erős, egyszerre jelentek meg a teszten.

Így a lombikos konzultációra már nem került sor, mert a pocakomban elkezdett növekedni egy pici lány. Terhességi cukorbetegség miatt szigorúan diétáztam, ami nem okozott nehézséget, sőt élveztem is, hogy egy csomó új receptet kipróbáltam. Kétnaponta főztem, magamnak sütöttem még a kenyeret és a péksütiket is. Szerintem a terhesség legjobb része a 20-30 hét közötti időszak, amikor már nagyon cuki a pocak, de még nem terhes az állapot. A 31. héttől elkezdett vizesedni a lábam, sőt, a vérnyomásom is rendetlenkedett, így a vércukormérés mellett a vérnyomásmérő is nagyon jó barátom lett, illetve minden héten ellenőriztetnem kellett a vizeletemet is a kórházban, hogy nincs-e benne fehérje.  Szerencsére az folyamatosan negatív lett, és a vérnyomásom se emelkedett magasra.

Hetente jártam kismamajógára, ahol folyamatosan azt mantráztam, hogy „Problémamentesen, és gyorsan egy egészséges babát hozok a világra a 38. héten”. Végül is majdnem minden része bejött.

A terhesség alatt a baba súlyát a nőgyógyászom végig olyan 3000-3200 grammra becsülte, majd a 37. héten besaccolt egy 3750 grammos babát, amivel jól rám ijesztett, mivel a párom 4200 grammal született, én pedig 3900 grammal, szóval tartottam tőle, hogy majd egy négykilós babát kell megszülnöm, így ezután az ultrahang után még inkább szülni akartam, de még csak egy jóslófájásom se volt sohasem.

Aztán a 38. hét második felében úgy voltam vele, hogy jó, nem mondogatom többet, hogy ideje kibújni, hanem majd gyere, ha felkészültél, mi már nagyon várunk. A 39. hét első napján olyan bulit rendezett a kisasszony odabent, hogy azt gondoltam, hogy na, tuti, hogy még nagyon jól érzi magát odabent, nem lesz itt még szülés egy jó darabig. De nagyot tévedtem.

A 39. hét második napján 2018.01.29-én épp egy patentot próbáltam felvarrni a szoptatós párnámra, amikor azt éreztem, hogy valami meleg folyik a lábamon. Izgatottan néztem le, hogy juhéjj, elfolyt a magzatvizem, de az nem víz volt, hanem piros vér. Rohantam ki a fürdőbe, a vér meg folyt végig a lábamon, majd leülve a vécére egy nagy alvadt vér távozott, és a vérzés abbamaradt. Hívtam a szülésznőmet, hogy mi történt, ő sem tudta megmondani, hogy ez mi lehetett, kérdezte, hogy nem lehet, hogy talán a nyákdugó, de mondtam, hogy ez élénkpiros vér volt. Azért nem estem kétségbe, mert ahogy beszéltem a babámhoz, ő ügyesen megmozdult, és odanyomta a kis lábát a kezemhez, amit korábban is minden nap játszottam vele. Ezek után hívtam a párom is, hogy induljon, megyünk a kórházba. Az odaúton csak némán ültünk egymás mellett, szerencsére a baba továbbra is mozgott, ez nyugtatott meg minket.

Én kis naivan úgy készültem szülni menni, hogy A: elfolyt a magzatvíz B: fájásaim vannak, de a vérzés az nem szerepelt a terveimben. A kórház bejárata előtt ötven méterrel aztán megint éreztem, hogy valami meleg elöntött, na, szerencsére az már a magzatvíz volt. A párom azóta is azon nevet, hogy álltam ott nagy pocakkal, bokáig átázott nadrággal, és kétségbeesve az volt a legnagyobb gondom, hogy látszik, hogy vizes a gatyám.

Mire felértünk a szülészetre, a szülésznőm már ott fogadott minket. Gyorsan meghallgatta a szívhangot, ami szerencsére tökéletes volt, leellenőrizte, hogy a magzatvíz tiszta, segített kitölteni a szükséges papírokat, majd az ügyeletes orvos megvizsgált. Kétujjnyira voltam nyitva. Azt, hogy mitől véreztem, és mi volt az a nagy darab alvadt vér, azt a mai napig nem tudom. Ctg-re tettek, a babával minden renden volt, de fájásaim nem voltak. Délre értünk be a kórházba, kettőig lezajlott a felvétel és a ctg. A szülésznőm mondta, hogy itt egyelőre nem lesz baba, ő hazamegy, majd hatra jön vissza, addig kaptam egy ágyat, hogy pihenjek, férjemet elküldtem ebédelni, meg rápihenni a nagy eseményre.

Majd egyedül maradva leültem az ágyamra a lábaim között egy összehajtott kórházi hálóinggel, mert a magzatvizem folyamatosan szivárgott. Majd azt éreztem, hogy bizony itt történik valami, mert elkezdtek fájásaim lenni, amiket még az ágy szélén görnyedve, de simán kibírtam. Mondta is a nővérke, aki közbe, jött be-ki a kórterembe a többi kismama ügyeit intézve, hogy ezek még nem a jó fájások. Majd olyan fél 4 felé nézett be újra, és rám nézve már az ajtóban állva megállapította, hogy na, ezek már jó fájások, mindjárt szól az ügyeletes orvosnak, hogy vizsgáljon meg. És bizony sikerült még két centimétert tágulnom, így fél négykor indulhattunk a szülőszobába, addigra a szülésznőm is visszaért, majd közölték velem, hogy hiába van fogadott orvosom, sajnos nem tud bejönni.

Kétségbeesve néztem rá a szülésznőmre, hogy akkor most mi lesz, aki mosolyogva megnyugtatott, hogy ne aggódjak, akkor megszülünk az ügyeletes orvosnál. Aznap a melegfront jó sok kisbabát kicsalogatott, így az ügyeletes dokik ingáztak a szülő nők között. Szerencsére egy kedves, fiatal dokit sikerült kifognom, aki nem volt bent végig, amíg vajúdtam, de ha azt mondta, hogy itt lesz 5-re és megvizsgál, akkor mindig addigra ott is volt. Volt egy óra a falon, és én mindig ezekhez az időpontokhoz próbáltam tartani magam, mindig abban bíztam, hogy jön, megvizsgál és majd mondja, hogy hurrá, kitágultam, szülhetünk.

A vajúdás során nekem állva volt a legkényelmesebb. Az ágynál rátettem a kispárnát a lábtartóra és arra görnyedve vajúdtam, próbáltam a labdát is, de nem volt kényelmes, mert folyamatosan a vajúdás alatt én azt éreztem, hogy kakilni kell, és nagyon nyomott lent a baba, így ráülve a labdára még kényelmetlenebb volt ez az érzés. Bár bent volt a párom, és a szülésznőm is, de nem igényeltem, se borogatást, se masszírozást, inkább magamban akartam az ágyra görnyedve szenvedni. Párom a sarokból csendesen szemlélt, vele abban állapodtunk meg, hogy addig marad bent, amíg bírja, bár én bíztam benne, hogy végig bent lesz velem, de erőltetni nem akartam. Sikerült neki már egyszer beájulnia egy kórházi ágy alá egy sima látogatás alkalmával, így inkább abban maradtunk, hogy nem tereli magára a figyelmet, és ha úgy érzi, hogy nem bírja tovább, akkor távozik.

Bármennyire is gyorsan sikerült kitágulnom az első 4 cm-t, ott egy picit belassult a folyamat, és 5 és 6 óra között szomorúan vettem tudomásul, hogy bizony még nem tűnt el teljesen a méhszáj, pedig már úgy vártam az orvost, mint a Messiást, mert addigra már szinte egybefüggőek voltak a fájásaim, és bár közben kaptam egy görcsoldó injekciót, de semmi hatását nem éreztem.

Majd a szülésnőm még kipukkasztotta a baba fejénél lévő buroksapkát, illetve segített még elsimogatni a maradék méhszájamat. Nagyon rossz volt fekve, így kértem, hogy hadd álljak még fel. Őszintén bevallva ez a része már elég homályos a szülésemnek. Arra viszont emlékszem, hogy mielőtt visszamásztam volna az ágyra, mert elérkezett a kitolás ideje, elkapott a pánik, és félelmet éreztem. Érdekes, hogy pont így a végén éreztem azt, hogy pánikolok, pedig a nehezén – igaz ezt csak utólag tudom – már túl voltam. A szülésznőm mondta, hogy ha jön az orvos, nyomhatok, ha érzem, hogy jön a tolófájás. Mivel az orvosom még csak medikus volt, így egy másik orvosnak is jelen kellett lennie, aki a hasamnál állt.

Pici gátmetszést ejteni kellett, amiből szerencsére semmit nem éreztem, és úgy voltam vele, hogy sokkal inkább a vágás, mint hogy repedjek. A baba nem csúszott magától eléggé le, így a doktor mondta, hogy rásegít a következő nyomásnál, és a hasamba könyökölve nyomtam a következő fájásnál, amikor is elő is bukkant a kis feje, majd a következő nyomásnál megszületett Gréti. Hatalmas hanggal, majd amint kibújt, szó szerint nyakig kakilta magát, így mielőtt még a pocakomra tették volna a szülésznőm letörölgette, majd megkaptam az én nagy fekete hajú babámat, aki pontban 7 órakor 3500 grammal és 50 centiméterrel megérkezett. A kis fején lett neki egy vérömleny, ami úgy körülbelül 6-8 hetes korára múlt el, a szülésznőm azt mondta, hogy azért, mert két fájás között félig kint, félig bent volt a fejecskéje.

Ezután a párom (aki a tolófájásoknál jobbnak látta kimenni) is visszajött hozzánk, és együtt gyönyörködtünk Grétiben. Ezután kaptam egy kis oxitocint, hogy a méhlepény gyorsabban távozzon, ami fájdalommentesen egy nyomásra ki is csúszott. Ezek után Grétit elvitték lefürdetni és lemérni, engem pedig elkezdtek varrni. Szerencsére az első öltést leszámítva ebből semmit sem éreztem, és a gyerekágyas időszakban a gátsebem nem okozott problémát, ellentétben az aranyeremmel, ami a 35. héttől velem volt, és szülés után is folyamatosan vissza-visszaköszönő nem várt vendég maradt.

Miután a doki végzett a varrással a szülésznőm meleg vízzel lemosta az alfelem, és végre letehettem a lábaimat, amire már mindennél jobban vágytam. Ekkorra visszahozták Gréti babát is, és hármasban tölthettünk el egy órát, félhomályban, csendben, nézegettük a mi kis csodánkat.

Mielőtt még lekerültem a gyerekágyas osztályra, pisilni kellett, ami nem sikerült, így a szülésznőm megkatéterezett, ami inkább csak kellemetlen volt, mint fájdalmas.

Összességében első gyerekhez képest szerintem jónak, mondható, hogy a magzatvíz elfolyását követően pont hét órával már a karomban volt a kislányom. Ebből a hét órából az első kettő szinte fájás nélküli volt, a második kettő még teljesen elviselhető volt, majd az utolsó három óra volt csak az igazán húzós. Visszagondolva szép emlékként maradt meg bennem a szülésem, és büszke vagyok magamra, hogy meg tudtam csinálni, és életet adtam egy gyönyörű pici lánynak, aki már elmúlt hét hónapos, mászik, feláll és folyamatosan nagy szemekkel és tátott szájjal bámul a világra.

Tímea

Kíváncsi vagy mások szüléstörténeteire? Ezeket ajánljuk:

19 évesen szültem és nem bántam meg

Olyan gyors volt a szülésem, hogy fel sem fogtam

Későn indították be a szülést

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?

A Bezzeganya blog a Disqus kommentrendszert használja. Ha te is szeretnél hozzászólni, és még nincs regisztrációd, itt találsz segítséget hozzá>>> A Disqus használatáról, beállításairól pedig itt írtunk>>>