A történetemet a legelején kezdem. Gyors teherbeesést egy aránylag problémamentes terhesség követett. Világéletemben elég hányós típus voltam, így senkit nem leptem meg azzal, hogy félidőig még a friss hegyi levegőt is kiraktam percek alatt. Félidő után pár napig örülhettem a nyugalomnak, ezután először csak elvétve, majd egyre többször és sűrűbben keményedett a hasam. Ez egy ideig csak ijesztő volt (paramama üzemmódba vágtam magam hamar), de egy idő után a keményedések elkezdték rövidíteni a méhszájat is. Innentől kezdve a netet bújva szorongtam, és minden héten örültem, hogy még bent van a baba. Hogy végül a sámántánccal egybekötött könyörgés vagy a progeszteronpótlás tartotta bent a gyereket, vagy ki sem akart jönni igazán, csak megmutatta, hogy ki az új főnök, sosem fog kiderülni...
A kiírás előtt öt nappal a szokásos keményedések ötperces, jó erős (oké, így utólag vicces) fájásokká váltak. Beandalogtunk mosolyogva a kórházba, ahol egyszerre érkeztünk két másik kismamával. A konszolidált hangulat hamar elszállt, és szegény kismamák (akik tényleg szülni mentek) lenyomtak egy ördögűző jelentet a folyosón. Volt ordítás, hányás, vergődve fetrengés.
Egymásra néztünk a vőlegényemmel, és szakértő szemmel megállapítottuk, hogy én még biztosan nem szülök. Rövid várakozás után az ügyeletes doki is megerősítette ezt a megfigyelést, és néma csöndben, sokkos állapotban hazaballagtunk.
Néhány nap csend után, a kiírás előtti estén ismét ötperces, erős fájásaim lettek. Nagyon sokat vártunk, majd ismét bementünk a kórházba, ahol egy véletlen folytán ugyanaz a személyzet volt ügyeletben, mint pár napja. Nagyon meglepődtem, mert megismertek, nevetve üdvözöltek, és kérdezték, hogy ma is unatkozok-e és bejövök elijeszteni magam, vagy ez már tényleg az-e. Abban maradtunk, hogy ez már valódinak tűnik, úgyhogy vajúdgassak szépen tovább, aztán hajrá. El is voltam csodásan, és borzasztó büszke voltam, hogy milyen partiképes állapotban tudok igazán kulturáltan vajúdni. Reggel befutott a dokim, majd megállapította, hogy valóban ügyesen bírom, bár eddig semmi sem történt odalent. Ez mondjuk kicsit lelombozott, de bíztam magamban és vajúdtam tovább.
Itt megjegyzem, hogy nem vagyok egy szülésre termett alkat. Kb. úgy képzeljetek el, mint egy furulyát. Egy vékony cső, amin indokolatlan helyeken körben kidudorodások vannak. Mikor erről kérdeztem a dokit, azt mondta, hogy valóban sokkal kisebb a csípőm, mint az átlag, de a természet bölcs, bízzak benne. Ha meg valami gond történne, akkor császár. Figyelni fog ő is, én is, de ne futamodjunk meg a hüvelyitől, mert szerinte nincs itt semmiféle téraránytalanság.
Szóval ott tartottunk, hogy az idő telt, és én nem tágultam, viszont cserébe elkezdtem fáradni. Kb. egy nappal előbb délutántól éreztem azt, hogy erősebb, ritmusosabb a fájdalom, éjjel mentünk be a kórházba, és kora délelőttig érdemben nem történt semmi. Ezen a ponton az orvosom azt mondta, hogy én döntök, de neki lenne egy ötlete. Na, anyámborogass, gondoltam magamban, de már kezdtem fogékonnyá válni az ötletekre. Azt mondta, hogy már nem adnak beöntést, és higgyem el, hogy neki aztán tökmindegy, hogy mi jön a gyerek mellé a hajrában, de ő azt tapasztalta, hogy a beöntés és utána egy hosszú zuhany el szokta lazítani az izmokat, nagyon meg szokta erősíteni a fájásokat. Beleegyeztem, és meglepődve tapasztaltam, hogy valóban át kell értékelnem az erős fájás fogalmát. Egy darabig elvoltam a zuhany alatt, de ott már nem volt kétség, hogy alakul a buli.
Amikor elhasználtam a kórház éves melegvízkészletét, akkor kimásztam, és innentől már összefolytak a dolgok. Addig is jó volt, hogy az emberem velem volt, de utána lett igazán jelentősége. Biztattak, hogy álljak fel vagy változtassak pozitúrát, de én azt éreztem, hogy ha meg kell fordulnom az oldalamról, akkor biztos meghalok. És itt beugrott egy mondat, amit a szülés előtt hallottam.
„A szülés úgy van kitalálva, hogy az eleje bírható, aztán mikor azt érzed, hogy meghalsz, akkor már mindjárt vége és megvan a gyerek.”
Miközben fetrengtem és markoltam a páromat, kiszaladt a számon, hogy szerintem mindjárt meg fogok halni. És tádámm! Milyen csodás az elmém, a homályból felderengett a fenti mondat. Ennek baromira megörültem, és szóltam mindenkinek, hogy mindjárt vége, itt a gyerek. Ezt a fejemben lejátszódó gondolatmenetet nem igazán értette a környezetem, és közölték, hogy azért még az picit odébb van. Innentől kezdve minden fájás után megkérdeztem, hogy mikor lesz vége, ez már az-e. A végén már nagyon röhögtek, és megállapította a szülésznő, hogy olyan vagyok, mint a szamár a Shrekből.
Egyébként az egész szülést átjárta a dokim és a szülésznő nyugodtsága és humora. A mai napig meg vagyok győződve, hogy a pozitív szülésélményemnek ez volt a legfőbb alapja. Nagyon határozottan, de nyugodtan és sokszor humorral oldották a feszültségünket. Párom egy határozott ember, aki nagyon jól bírja a trutymósabb jeleneteket is. Ettől függetlenül úgy vettem észre (amíg képes voltam észrevenni) hogy jól jött neki is ez az alaphangulat. A kitolás előtti időszakról semmi emlékem sincs. Utólag mesélte el a párom, hogy neki kellett néznie a fájásokat és tőle kérdezték, hogy mennyi ideig tartanak. Kettesben hagytak minket sokáig (persze sűrűn bekukkantottak), de én már csak befele figyeltem. Teljesen berántotta a tudatomat a fájdalom.
A kitolásról viszont több emlékem van. Ide toljak, oda toljak, csukjam a szemem, vegyek levegőt... A legélesebb mégis az, hogy kinyitottam a szemem, és a mellettem álló párom áthajolva rajtam, fejjel a lábam között gyönyörködik a gyerek fejében. Na, itt egy pillanat alatt elsirattam a szexuális életünket, de aztán jött a következő fájás, és megszületett a fiunk. Sajnos a köldökzsinór a nyakán volt, de állítólag nem feszült meg nagyon. 9/10 lett az Apgarja. Arra számítottam, hogy egy megviselt kisbabát fognak rám tenni, ehhez képest a világuniverzum leggyönyörűbb arcáról egy bölcs szempár nézett rám. Soha nem rökönyödtem még meg ennyire. Olyan volt, mintha a lelkemig lelátott volna! Elállt a szavam! Annyit tudtam kinyögni, hogy Isten hozott! Gyönyörű pillanat volt. Egy új élet született, és két másik pedig örökre megváltozott.
Csiga
Apás szülésekről itt olvashatsz még:
"Semmilyen fantasztikus érzés nem fogott el"
Jézus Mária, ez apás szülés lesz!
Ne menjen be apa a szülőszobába?
