Elmesélném az én kis szüléstörténetemet. Párommal hat éve vagyunk együtt. Két gyönyörű gyermeket nevelünk: a kisfiam négyéves, kislányom pedig húsz hónapos.

Az első terhességem problémamentes volt a rosszulléteket leszámítva. Betöltöttem a 30. hetet, ezért kértem időpontot 4D-ultrahanra. Délutánra pont volt egy szabad hely, így arra elmentünk, nagyon kedves volt a kis fiatal hölgy, megnézhettük a kisfiunkat. Mindent rendben találtak, kaptunk szép képeket és egy videofelvételt, ahol láthattuk, hogy nagyon jól érzi magát ott bent. 

Eltelt egy hét zökkenőmentesen, egy szombat délután a családnál ebédeltünk, mikor éreztem, hogy görcsöl a hasam olyan menzeszszerűen. Nem aggódtam, hiszem egy héttel ezelőtt mindent rendben találtak az ultrahangvizsgálaton.

Hazaérkeztünk estefelé. Én a fürdő felé vettem az irányt, lezuhanyoztam, utána lefeküdtem filmezni egyet. Még mindig görcsölt a hasam, de a terhesség alatt nekem végig így volt, szedtem rá magnéziumot, de nem sokat segített. Szóltam a páromnak, hogy kapcsolja le a tévét, mert én már alszom, de ő olyan mélyen aludt, hogy meg sem hallotta, hogy szóltam neki, így kimásztam az ágyból és lekapcsoltam a tévét. Egyszer csak úgy érzem, valami folyik végig a lábamon (magamban dünnyögök, hogy nem ám bepisiltem), megyek a fürdőbe, megint érzem. Várok egy pár percet, ezután elmúlik. Visszamegyek a szobába, egyik percről a másikra szörnyen elkezdtem görcsölni, így felkeltettem a páromat. Ő azt javasolta, hívjam fel a szülészetet, hogy most mit csináljak. Az volt a válaszuk: biztos csak képzelődök, hogy a magzatvíz szivárog, honnan tudnám én azt… Ennyivel elintéztek.

Visszafeküdtem, de aludni semmit nem tudtam, mert eléggé fájt a hasam. Este 10 óra tájékán megint indulás a fürdőbe, de nem jön semmi, viszont a vécében véres darabok vannak, amik belőlem jöttek ki. Eléggé megijedtem, kimentem, felkeltettem a párom, mondtam neki, hogy készüljön, mert megyünk a kórházba, valami nincs rendben. Én elmentem lezuhanyozni, és egyre jobban véreztem.

Elindulunk a kórházba, gyorsan oda is értünk, a szülészetre felmentünk, a nővér pultnál senki sincs. Egy pár percet vártunk, de nem jött senki. A szülőszoba előtt van egy csengő, hát én becsengettem, de nem jött senki. 

Még háromszor próbálkoztam, és akkor megjelent egy nővérke, aki se bú, se bá, maga mit akar itt, nem látja, hogy dolgom van. Mondom a helyzetet, mondja, hogy várjak, mert nincs itt az orvos, addig felveszi az adatokat. Kaptam egy csodaszép, átlátszó hálóinget. Odaszólt nekem, hogy szólnék-e a kedves páromnak, hogy hazamehet, nem lesz semmi baj, reggel én is mehetek vele (de még meg sem vizsgált orvos). Szóltam neki, menjen le a parkolóba, várjon egy kicsit, hívni fogom. 

Visszamentem a vizsgálószobába, sehol senki. Türelmesen vártam. Egy óra telt el kb., mire bejött egy nagyon fiatal, fehér köpenyes ember, bemutatkozott, elmondta, hogy ő most megvizsgál, de nem ő dönti el, mi lesz velem (rezidens volt). 

Hadd ne mondjam, jött belőlem minden, de ő azt mondta, hogy teljesen zárva vagyok, nem tudja, mit keresek én ott, a vérzés miatt mentem be meg a magzatvíz miatt. Ő megállapította, hogy az biztos nem az volt. Szóltak, hogy keresnek nekem szobát, addig pihenjek, míg nem jön orvos. Sikerült is aludnom egy húsz percet, de nagyon görcsölt a hasam. Az idő ilyenkor kb. éjfél után lehetett. 

Bejött a bunkó nővérke, mondta, hogy itt a doktor úr, megvizsgál. Ő is azt mondta, mint az előző, így nem csinált semmit, de mondta, hogy szeretné látni a baba szívhangját. A szülőszobára mentünk, rám tették a ctg-t, ami nem mutatott fájásokat, és a szívhang is rendben volt. Ekkor írtam egy sms-t a páromnak, hogy menjen haza nyugodtan, ha baj van, akkor hívni fogom.

Megkérdezte a doki, hogy mióta vérzek ennyire, mondtam, hogy mióta itt vagyok. Hívta a nővért, hogy hozzanak egy hordozható ultrahangot, mert szeretne megvizsgálni.

Megérkezett, elkezdte nézegetni, valamit mondott, de azt nem hallottam, utána mondta, hogy a magzatvíz kevés, és a méhlepény is válik le. Gyorsan felpattant, egy piros gombot nyomott meg a falon, ami nagyon hangosan csengett.

Akkora gyorsasággal lettek olyan sokan körülöttem, hogy el sem hittem, hogy mi történik. Ekkor a doki azt mondta nekem (soha nem felejtem el), most akkor meg fogjuk szülni ezt a babát. Teljesen lehibernálódtam, fel sem fogtam, mi folyik körülöttem. Kaptam tüdőérlelőt meg egyéb mást is, addig előkészítettek a műtétre. Beöltöztettek, megkaptam az érzéstelenítőt, és csak remegtem, féltem, hogy valami baja lesz a fiamnak. Köztben tájékoztattak, hogy mi is történik. Végül húsz perc rángatás után végre kint volt a kisfiam. Nagyon halkan sírt fel, nem is láthattam azonnal, inkubátorba tették és irány a koraszülött osztály. 

Engem összevarrtak, elvittek a megőrzőbe. Közben hívtam a páromat, aki úgy aludt, hogy nem hallotta a telefont, így hagytam aludni.

Bejött egy kedves nővér, aki információt hozott a kisfiamról, hogy sajnos most egy kicsit távol kell lennünk egymástól, mivel elég pici és gyenge, 1380 gramm, 32 cm. A tüdeje nem fejlődött ki rendesen, ezért lélegeztetőgépen van, de reggel beszélhetek az orvossal is.

Sikerült aludnom egy pár órát, a reggeli vizitre ébredtem, szörnyen fájt fejem meg mindenem. 

Sajnos seblázam lett, elég magas volt, így nem kelhettem még fel, nem láthattam a babám, de a párom bemehetett hozzá teljesen beöltözve. Csinált egy pár képet róla, és el sírtam magam.

Ezután elég jól teltek a napok, hamar rendben jöttem én is és a babám is. Három napig volt rajta a lélegeztető, utána már nem kellett. Azt mondták, ha eléri a két kilót, akkor hazahozhatjuk. Hat hetet töltött bent a kisfiam, én minden nap bejártam hozzá etetésre. Szondán keresztül kapta a tejemet. Amint kiderült, hogy nem hízik a kisfiam, nem elég tápláló az anyajetem, pótlást kellett adni neki, ami viszont tápszer volt, koraszülött babáknak való.

Szépen gyarapodott a súlya, ezért próbálkoztunk a cumisüvegből etetéssel. Én nem szerettem volna, mert féltem, hogy nem fogja elfogadni a szopizást, de sajnos nem engedték meg, mivel még nagyon pici ahhoz, hogy rendesen tudjon enni. Sajnos később sem fogadta már el, csak a cumisüveget, így abba fejtem neki, de mindig éhes maradt, így kapott tápszert. Napi kétszer harminc percet lehetett bent lenni vele.

Nagyon lassan telt el az idő, amit ő odabent töltött, de tudtam, hogy jó kezekben van, és csak az számít, hogy neki semmi baja ne legyen! Hát ennyi lenne az én kis történetem.

Szabina 

Olvass még a témában!

A koraszülöttnek az érintés is fáj

Imádkoztunk, hogy amikor beérünk, ne legyen üres az inkubátor

Csak sírtam az inkubátor mellett

Fogalmunk sem volt, mivel jár, ha koraszülött a babánk