Szóval kezdjük ott, hogy amikor azt mondják, koraszülött, kb. mindenkinek egy csepp, csontsovány kisbaba jut eszébe, akinek a hónaljáig ér a pelus és tele van csövekkel. Nos, ez a kép él az emberek fejében, és sajnos nem járnak messze a valóságtól. És persze mindenkinek van egy ismerőse, akinek van koraszülött gyereke, de szerencsére egészséges. Mert ők erősek. És egy igazi kis PICi hősök! Igen… de van, akinek nem volt szerencséje, és neki angyalka lett a babája, vagy enyhén, vagy közepesen, esetleg súlyosan sérült. Mentálisan vagy fizikálisan, vagy jó esetben csak vak, gluténérzékeny, hiperaktív, stb... Csak… Az ő sikertörténetükkel nincs tele az internet, de itt vannak ők is, csendes hősök, mind, az egész család, mert emberfeletti módon küzdenek az egészségügy és a bürokrácia útvesztőiben, és próbálnak nem lelkileg belerokkanni az egészbe és minőségi életet biztosítani a gyermeknek.

De mi is az a PIC? 
 

Perinatális Internzív Centrum, ahol koraszülött és olyan újszülött babákat ápolnak, akik intenzív ápolásra szorulnak. Inkubátor, lélegeztető, gyomorszonda, szívbeteg, trombózisos, Down-os, refluxos, szifiliszes baba… és még amiről nem tudok. 0-24 folyamatos orvosi megfigyelés. Ugye a 37. hét előtt kibújt babák számítanak koraszülöttnek, de egészségi állapotuktól függően nem mind kerülnek be ide. Az időre született csecsemők is gyakran megfordulnak itt, amely esetben súlyos eü problémájuk van.

0-24-ig lehetnek bent a szülők, de szoptatási időben megkérhetik apát, hogy várakozzon egy órát kint, ha más kismama is jön a kórterembe fejni, szoptatni. Gyakorlatilag 5-20 között jártunk, hárman voltunk „régi motorosok”, és sok anyuka, akik 3-21 napot töltöttek bent csak. Háromóránként jártunk fejni, később szoptatni, mert csak alapos mosakodás után steril környezetben lefejt anyatejet fogadták el. Ami gyakorlatilag életmentő volt a gyermekeinknek. És a szeretet, törődés… a többi elenyésző…

Gyakorlatilag volt nettó egy-másfél szabad óránk, mert utána indulni kellett mosakodni. Egy külön öltözőben kellett lemosni a karokat, felsőtestet, átöltözni kórházi hálóingbe, és akinek kellett maszkot, sapkát venni; gyakorlatilag én voltam az egyetlen, aki így nézett ki. Ezután a nővér még egyszer lefújta a kezünket és lemostuk a mellünket, és még egy harmadik kézfertőtlenítés után léphettünk csak be. Volt, aki a szállásról jött (anyáknak ingyen a kórház területén), volt, aki a városból, más meg 100 km-ről háromnaponta töltött bent egy pár órát.

Hogy néz ki a PIC?
 

Képzeld el, mint a Sliders-ben, hogy beleugrasz egy alagútba és egy másik dimenzióban kötsz ki. Ultramodern, magasan felszerelt osztály ez. Nem kórtermek vannak, hanem fotocellás ajtóval elkülönített boxok, szám szerint hét. 2-5 férőhelyesek ezek, többségük zárt inkubátor, de van nyitott is, és kiságy is. U alakban körben, középen egy légtérben a közlekedő, íróasztalok, a falon egy nagy digitális tábla, ami a babák életfunkcióit mutatta, így ha valamelyikük rosszabbul lett, azonnal reagáltak rá. A kórteremben voltak műanyag székek és egy kényelmes fotel a kenguruzáshoz, egy csap, szemetesek és egy gurítható pelenkázóasztal, rajta és benne a szükséges kellékekkel. Minden babának külön polc, külön fertőtlenítő, külön gumikesztyű, pelus, popsitörlő, fertőtlenítő. Kellemes, száraz 30 fok volt, ami dupla szájmaszkban, műtős sapkában igazán élvezet volt, viszont az outfitünket igazán szexivé tette a térd felett érő köldökig gombos kórházi hálóing. Na, meg a borzos haj, nyúzott arc látványa.

Minden bent fekvőnek volt egy kezelőorvosa, aki végigkísérte a gyermek ellátását, de az ügyeletes orvos is bármikor készségesen tájékoztatott. Az orvosok mind nagyon empatikusak, kedvesek, maximálisan együttérzőek, a nővérek igazi angyalok, de akadt, aki mogorvább volt, érthető, hogy miért.  A munkáját a legjobb tudása szerint mindenki elvégezte rendesen. Vagyis inkább 2-3 ember munkáját.

A koraszülöttek világnapja alkalmából szépen feldíszítették az osztályt és ajándékot is kaptunk. Nagyon hálásak voltak minden kedves szóért, elismerésért, meg is érdemlik! Ezért is gyakori, hogy hazaengedés után sokat tartják még a kapcsolatot, vagy néha beköszönnek, amikor a kórházban járnak kontrollvizsgálatok alkalmával. Sok városban vannak szülői csoportok, akik adományokat visznek (koraszülött polipot, koripot horgolnak, takarítókat, sapkákat, előkéket varrnak), illetve léteznek alapítványok, egyesületek, mentorok, pszichológusok, akik mind a koraszülőket és a dolgozókat támogatják.

Hát így telt hat hetünk, reggel vizit, vizsgálatok, a szerencsésebbek a babáikkal voltak egész nap, én gyakorlatilag mindig rohantam. Reggel suli, kórház, két etetés, gyakran a kettő között ügyintézés valahol, aztán vissza, a suliból hazavittem a gyereket, anyukám nevelte gyakorlatilag 9 hétig. Utána megint etetések este 8-ig, közben bevásárlás, tankolás, akármi, bármi. Imádtam a hétvégéket, mert bementem 5-re és 20 óráig „csak” a gyerekhez kellett járni a szállásról. Ami nettó tíz perc intenzív gyaloglás volt emeleteket megmászva és keringve mindenfelé, amerre kellett.

Még néha aludni is tudtam napközben, ha épp nem volt hangos szobatársam, vagy nem fúrták a falat a szomszéd szobában, amit felújítottak. De szeretném kiemelni, hogy nagyon hálás vagyok, hogy kaphattam egy szobát, az egyik ágyat (meg volt Ronald-ház is) és napi egy meleg étkezést! A szülők jelenléte a PIC-osztályokon még nem annyira elterjedt és megszokott, ezért sokat kell még „csiszolódnia” a két oldalnak, de már így is nagyon sokat tesznek az ott dolgozók, hogy megfelelően tájékoztatást kapjunk és részt vehessünk a babák ellátásában (etetés üvegből, pelenkázás, kenguruzás, öltöztetés, súlymérés). Én a végére gyakorlatilag teljesen elláttam a kicsim, amikor bent voltam. Fejtem, majd levettem róla a műszereket, öltöztettem, mértem, etettem, mértem, büfi és/vagy kenguru, vissza.

Volt a bent töltött hat hét alatt orrtubus, lélegeztető, gyomorszonda, gyakori beavatkozások (vérvétel, röntgen). Egyszer ijedtem meg nagyon, akkor azt hittem, nem éri meg a másnapot, amikor háromnaposan intubálták, mert alig tudott már levegőt venni orrtubussal is. Sürgés forgás, kiabálás, rohangálás… Nem kívánom azt a két órát senkinek, ami zokogva töltöttem a nőgyógyászat folyosóján…  (Szerencsére nem raktak be a gyermekágyas részre, elég volt az őrzőben 24 óra…)

Aztán persze a kis csoda ott feküdt, nyugodtan, váladék volt a tüdejében, és csoda, hogy eddig kapott levegőt, csak már elfáradt. Pár nap után vissza is kapta a kis orrtubusát. Egyszer még eljátszotta ezt, de akkor már csak picit estek az értékei, aztán mire megkonzultálták az orvosok és megröntgenezték, másnapra felköhögte a trutyit a kis piszok! Aki mellesleg megkapta a balerina, táncosnő beceneveket, mert mindig égnek állt a lába, kalimpált. Nyugodt baba volt, igaz, egyszer úgy sírt, alig egyhetesen, hogy két zárt ajtó és tíz méter távolság után is meghallották a nővérek, inkubátoron át. Gyorsan meggyógyult, erős, szívós kis korababa volt. Ennyi jót örökölt a gazember apjától, meg a nevét…

A koraszülötteknél az első 48 óra és az első 14 nap kritikus, de gyakorlatilag az egész bent töltött idő egy hullámvasút, egyszer jobban van, egyszer rosszabbul. Sosem biztatnak, hitegetnek, a jelenben élünk. Imádkozunk minden lélegzetvételért, minden egyes grammért. Azért, hogy amikor beérünk, ne legyen üres az inkubátor.

Mert volt, akiknek nem volt szerencséjük, és csak pár óra és pár nap jutott ebben a világban. Van, aki szülés után tudta meg, hogy a babája halálos beteg, és van, aki kettőt is gyászol. Van, akit nem visznek haza, hanem megy Nagybarcára, és talán sosem fogadják örökbe. Szomorú sorsok ezek, és benne dolgozni, évek óta, és látni hetekig ezeket a sorsokat nagyon nehéz. Ezért nem szabad ítélkezni, kérlek, ne tegyétek ezt a kommentekben!

Hamarosan jövök egy újabb poszttal, amiben az általam megélt és látott dolgokat mesélem el a lelki oldaláról megközelítve.

T.

A poszt előzményeit itt olvashatod:

A fülgyulladásom beindította a szülést a 28. héten>>>
Sajnos sehol, egyik orvos sem figyelmeztetett arra (egy nőgyógyász, egy fülész adjunktus, háziorvos, fülész rezidens), hogy bizony ez a gyulladás beindíthatja a szülést