Abban azért egyetértünk, mi koraszülők, hogy mindenkit megtör, megváltoztat a bent eltöltött idő, annál jobban, minél több ideig vannak a PIC-en. Elsősorban bízni tanít meg, a gyermekünkben, hogy meggyógyul, önmagunkban és a családunkban, hogy túléljük ép ésszel. Másodsorban türelemre int, nem lehet tudni, mi lesz holnap. Vagy már mi nem lesz, vagyis inkább ki…
A koraszülött, vagy egy érett, de beteg újszülött világra hozása legalább akkora trauma annak, akinek normál súlyú, de csak pár nap megfigyelés alá vont gyereke születik, mert légzési nehézségei voltak; mint annak, aki lehúz ott 18 hetet, mert extrém koraszülött félkilós kisbabája lett. Mindenki nehezen éli meg azt, hogy nem térhet haza pár nap gyermekágy után az otthonába, a szerettei közé. Lelkileg ez nagyon megviseli a szülőket, de főleg anyát, aki több időt tölt bent, mint apa.
De a férj is legalább akkora hős, mert óriási lelki teher mellett dolgozni kényszerül, esetleg neveli a gyerek(ek)et, ha van, vezeti a háztartást és még tartja a lelket anyában is. Nem véletlenül van pszichológus, aki a szülőkkel foglalkozik. Az a tapasztalat, hogy néha a párok között is van némi egyet nem értés, mert apát mivel kevesebbet van meg, nem éri annyi rossz inger, mint anyát.
Sosem fogják tudni, nemhogy a kívülállók, még a férjek sem, hogy mit éltünk ott át. Várni a híreket reggel, szenvedni a napi fejésekkel, együttműködni tiszta fejjel, mégis fáradtan, elcsigázottan. Megijedni, mert sípol valamelyik műszer. Látni és hallani a beteg kórteremtársak sorsát, hallani, hogy valaki meghalt, kérdezi a nővér az „én” nővéremtől, hova raktuk a fekete zsákot? Látni az összetört szülőket. Meg azokat is, akinek ugyan él a gyerekük, de szenvednek, mert alig tudják látogatni. Haragudni azokra, akik nem tartják be a higiéniás előírásokat, vagy csak csevegnek fejés közben, mintha a piacon lennének. Elviselni minden zavaró, bántó, félelmetes dolgot és mindezek ellenére embernek maradni és kitartani, segíteni.
Sajnos le kell írnom, de a koraszülöttek nagy része gondozatlan terhességből születik. Hátrányos helyzetű családokból érkeznek. Illetve gyakori a mesterséges úton megtermékenyített baba is, aki előbb kibújik. Fejlődési rendellenesség, vagy mint nálam, egy fennálló, vagy fellépő betegség indítja meg a szülést. Az okokat alig fellelhetőek, csak következtetni lehet. Ijesztő az, hogy ahol én voltam, csak körülbelül a gyermekek 20 százalékához jár rendszeresen anya és apa. Talán van még 10-15 százalék, aki kisebb tesó, vagy nagy távolság miatt nem tud bejárni, nincs pénze utazni. És volt olyan, aki a kórházzal szemben lakott, vagy a közelben, és egyszerűen alig láttuk, és nem hátrányos helyzetű volt… Csak nem érezte át, nem fogta fel a sokktól, hogy milyen fontos az, hogy most ott legyen, minél többet. Táplálja a gyermekét az életet mentő anyatejjel, legyen mellette, hogy az éretlen koraszülött miután többnyire sürgősségi császárral kiszakítják a méhéből, érezze a közelségét.
Fontosan tartom kiemelni, hogy sem nekem, sem másoknak, sem az eü személyzetnek nincs joga ítélkezni felettük! Sajnos a személyzet a túrterheltség miatt előfordul, hogy diszkriminatív, mert lelkileg nagyon nehéz ezt a munkát végezni a PIC-en, ezért nem lehet őket elítélni. De én úgy gondolom, mint koramama, hogy ha már megszületett az a kis emberi lény, akkor mindenki, akinek a része a kisember életének, járuljon hozzá, hogy egészségben hazaérjen, és ahelyett, hogy lenézze és megszólja a családot, inkább támogassa, vagy csak maradjon csendben. Valamiért mindig megtaláltak, mert kedvesnek és közvetlennek tűntem, hogy gyakran beszélgettem nehéz sorsú anyákkal. És sokan jó szülők, a maguk szegényes és tudatlan módján. És volt, aki nekem köszönhette, hogy segítettem neki ezt-azt elintézni, tartani benne a lelket, jobbá tenni nekik a kórházi tartózkodást.
A baba mellett nem sírni (nem steril a váladék!), nem nyűglődni, adni a szeretet, az anyatejet, dúdolni, kenguruzni. Volt, amikor az öltözőben fejtem, olyan beteg voltam. Volt, amikor egy hétig nem nyitottam ki az inkubátort. Négy-öthetes volt a gyerek, amikor megfoghattam először egy percre. Szülés után olyan gyenge voltam állítólag, hogy kijött a herpeszem, majd bőrkiütésem lett, közben még garatgyulladás, a fülemből non-stop folyt a genny.
Azért írtam, hogy elvileg, mert az újabb császárt szinte úgy éltem meg, mint egy foghúzást, kipattantam az őrzőből, és elkezdtem háromóránként járni G-hez olyan sebességgel, hogy leelőztem a nővéreket a folyosón. Hajtott az anyai szív, na, meg a rutin, hogy hogy kell császár után mozogni…
Sikeresen jelentettem egy kisebb tüzet a szálláson, megcsúsztam a jégen a nyári gumival, mert hirtelen jött a hó (ki a tököm foglalkozott az időjárás-jelentés követésével?!), de megúsztuk, én is és a kocsi is. Néha összesodort az élet bunkó emberekkel, akik bántottak, hátráltattak (nem csak eü-s emberek), de túléltem. Mindig vidám voltam, pozitív felfogású. Én voltam a mókamester a koramamik között. Kínunkban sokat nevettünk, hogy így éljük túl. Mindig rohantam, mosolyogtam, azt hiszem, ekkor tanultam meg sok év után igazán jól vezetni.
És hogy érzi magát a koraszülött?
A szülés nekik is egy trauma. Betegek, gyengék… Minden ingerre hatványozottan reagálnak, egy érintés is fáj nekik, ezért próbálják a beavatkozásokat minimalizálni, keveset mozgatni őket, elég csendet és nyugalmat biztosítani nekik. Bár ez intenzív ellátás keretében a mai nővérhiány mellett elég nehéz… De igazi hősök, sokszorosát elviselik annak a fájdalomnak, amit egy felnőtt. Küzdenek, a végsőkig. Várom, hogy felnőjön G és lássam rajta és hallhassam tőle, hogy vajon milyen érzései vannak, ami a koraszülésre vezethető vissza.
Az egy dolog, hogy lehúzunk bent a PIC-en x hetet, nem akarok senkit ijesztgetni, de utána szerintem sokkal nehezebb. Lelkileg meggyötörve gondozni itthon egy hiperérzékeny korababát. Rajtam is később jött ki a depresszió. Eleinte csak rosszul aludtam, igaz, már azután, hogy a gyerek kétóránként kelt éjjel, hanem hiába aludt öt órát is, én csak forgolódtam. Szorongtam. Ingerült lettem. Hullámzó volt a hangulatom, egyszer nagyon fent, máskor nagyon lent.
Sajnos anyagi okokból Tb-s rendelésen keresetem fel azt a pszichológust, aki a bentfekvő anyákkal is foglalkozik, ha szükséges (kinek van arra ideje???), de olyan kevés idő jutott volna rám, meg jött ez a fránya járvány, hogy kénytelen voltam magamat összeszedni. Csoda, hogy Apát még nem üldöztem el.
Az iskolásomat is megviselték a történtek, de megértette, hogy most ott kell lennem. Később, mikor már jobban volt G, kihagytam egy-egy etetést, és nem rohantam vissza a kórházba, csak estére. Hétvégén is hazaugrottam ebédelni, kicsit itthon lenni. Azért nem mondom, hogy nem viselte meg, de túl van rajta és imádja G-t.
Én úgy érzem, teljesen más ember lettem. Jobb. El kellett fogadnom a történteket, túllépni a szomorú múltamon, és bízni és hinni abban, hogy ezután csak jobb lesz. Még a kórházban megkeresett a lelkész, így „alvó” hívőként újra aktív lettem. Mert hiszem, hogy csoda történt velünk. G egészséges, mindent bajt átvészeltünk, anyagilag is rendben vagyunk, apa is itt van. Ezek után már tudom, hogy legyőzhetetlenek vagyunk. Tervezem, hogy elvégzek egy mentori képzést, hogy önkéntesen koramamák támogathassak lelkileg. Szeretnék csatlakozni A te hangod egyesülethez, akik szintén önkéntes alapon járnak énekelni a kórtermekbe, mert a zenének csodás stresszoldó és gyógyító hatása van.
Remélem, megtanulok egyszer koripot horgolni. És szívesen visszamegyek a gyermekrészlegre is segítőnek. Majd. De egyelőre még most csak itthon ülünk a karanténban és nevelem a gyerekeket. Közben küzdök a megélhetéssel, rendezem a közös vagyont a volt férjemmel, majd költözünk, le kellene fogyni, mert elhíztam, most ezek vannak soron. Ősztől van hely a bölcsiben, már csak egy munkáltató kell, de ezek után... Tudom, hogy lesz.
Nem jött még el a heppiend, majd még jelentkezem! Mindig lesznek az életben nehéz időszakok, amiket túl kell élni, de tudom, hogy menni fog! Csak egészség legyen!
T.
A poszt előzményeit itt olvashatod:
A fülgyulladásom beindította a szülést a 28. héten>>>
Sajnos sehol, egyik orvos sem figyelmeztetett arra (egy nőgyógyász, egy fülész adjunktus, háziorvos, fülész rezidens), hogy bizony ez a gyulladás beindíthatja a szülést
Imádkoztunk, hogy amikor beérünk, ne legyen üres az inkubátor>>>
PIC: Sosem biztatnak, hitegetnek, a jelenben élünk. Imádkozunk minden lélegzetvételért, minden egyes grammért. Azért, hogy amikor beérünk, ne legyen üres az inkubátor.
