A 2013-ban jöttünk össze a párommal, 2019-ben házasodtunk. A férjem 28 éves, én 24. Bár megbeszéltük, hogy esküvő után mehet a babaprojekt, mégis a nászúton arra kért a Férj, hogy ezt az évet még töltsük kettesben (közel az év végéhez volt az esküvőnk). Beleegyeztem, pár hónapon nem múlik semmi, bár aggódtam, mert több mint hat éve szedtem megszakítás nélkül fogamzásgátlót, és megkaptam többször is, hogy lehet, hogy mindent tönkretettem ezzel, és nem fog jönni egyhamar a baba. (Ráadásul édesanyám felajánlotta, hogy majd ő kihordja a gyerekemet, mert szerinte én nem lennék rá képes, mert voltam felfázva korábban. Hát köszi...)

Aztán december közepén elfogyott a gyógyszer, bejelentettem Férjnek, hogy csók, ennyi volt, innentől kezdve én szabad pálya vagyok.

Aztán jött a január. Realista ember vagyok, ha valami érdekel, alaposan utánaolvasok. Tudtam, hogy elsőre (bár sokan állítják) mégis ritka, hogy sikerül, pláne ennyi év gyógyszer után. És mégis... Fájt, amikor megjött, és nemcsak fizikailag, talán Férjet nálam is jobban megviselte. De sebaj, öleltük egymást egy ideig, majd folytattuk életünket. 

Február. Véres Valentin. Férj most jól viselte, én kicsit megtörtem megint. Haragudtam magamra, mert tudtam, hogy ez normális, és majd jön, ha jönnie kell, és nem vagyunk megcsúszva és... Tudtam, de mégis rosszul viseltem.

És a tavasz első hónapja. Meg a karanténé is (de erről majd később). Március. Nőnapi jógán voltam. El kellett mondanunk, hogy miért jöttünk, mit várunk el ettől az órától, és mit jelent nőnek lenni. Előttem sokan elmondták már, és folytak a könnyeim. Kisgyermekes anyukák voltak a többségben, és mind arról meséltek, hogy milyen nehéz a kicsikkel, nehéz elfogadniuk a testük változásait, és volt, akiknek a kapcsolatuk is ráment a gyermekvállalásra. Mikor már csak én maradtam, elmondtam, hogy fogalmam sincs, hogy miért vagyok itt, én csak eljöttem, mert szeretek jógázni, és fogalmam sincs ezekről a mély dolgokról, hiszen még nem éltem át hasonlót sem. Nagyon kedvesek voltak velem, megnyugtattak, hogy ott a helyem. 

Aztán vasárnap nem jött meg (mindig ez a nap volt a kezdet). Megfordult a fejemben a baba, de elvetettem, mert nem akartam beleélni magam, és valójában ez még csak egy nap csúszás. Hétfőn egész nap erősen görcsöltem, már szomorúan vettem tudomásul, hogy ennyi. Mégis hiába kerestem a vért a vécén ülve, nem volt sehol. Férjjel együtt dolgozunk, aznap többször is kérdezte, hogy mi a helyzet odalent, de csak a fejemet ingattam.

Munka után csináltam egy tesztet, fittyet hányva arra, hogy a reggeli pisi lenne a legjobb, és hogy még korai lehet. Amíg vártam az eredményt, gyors átöltöztem, mert mentem jógára. Mikor ránéztem a tesztre, egy halvány második csíkot mintha láttam volna, de annyira halvány volt, hogy azt hittem, hogy csak odaképzelem. És bár volt egy álomszerű forgatókönyvem, hogy hogyan fogom a férjemnek bejelenteni, hogy terhes vagyok, mégis minden tervet felrúgva siettem megmutatni a tesztet.

Férj éppen evett, és mélyen belemerült egy videóba a telefonján. Melléálltam, megmutattam a tesztet, és megkérdeztem, hogy szerinte is van-e egy második csík a teszten. A válasza nagyon romantikus volt, a mai napig emlegetem:

„Hm, hát nem tudom, lehet.”

Majd visszafordult a telefonjába. Hát kicsit kiakadtam, közöltem vele, hogy dögöljön meg, és remélem, hogy csak beképzelem a második csíkot, mert én neki nem szülök gyereket, az biztos. Kimentem, felpattantam a biciklimre, és már indultam volna jógára, mikor utánam jött, hogy nem úgy gondolta. Mondtam, hogy mire visszajövök, vegyen még tesztet, ha érdekli a dolog, ha nem, akkor érteni fogom, majd eltekertem. 

Menet közben megnyugtattam a bébit, hogy egyedül is simán felnevelem, és mi leszünk a legtutibb anya-fia/lánya páros. Jógán próbáltam kikapcsolni és tényleg befelé összpontosítani. Ismerem a férjem, tudom, hogy hirtelen érte (hiába „készültünk”) és én sem túl szépen tálaltam a „lehet” dolgot. 

Mikor hazaértem, három teszt fogadott, menjek, csináljam meg őket. Megbeszéltük a dolgokat, és hogy csak reggel csinálok újat. Viszont büszkén mondta, hogy az elvégzett teszten a második csík sokat erősödött, és tényleg ott van, nem csak képzelem. Jeleztem, hogy a leírás szerint tíz perc után ne értékeljük a tesztet, de azért mosolyogva feküdtem le este.

Reggel a teszten megint alig látni a második csíkot, de nem baj, mert ha már ott van, akkor az ott van és kész. Rá pár napra megint csináltam, de megint nagyon halvány második csík lett csak az eredmény. Bepipultam, elmentünk a közeli patikába, és vettünk egy digitális verziót. Az egyértelmű, nem vonalakat kell figyelni, hanem igen/nem. És kész.

Hajnalban csináltam meg, egész éjjel direkt nem pisiltem, mindenemet erre a tesztre tartogattam, de reggelig nem bírtam ki. Pozitív 2-3 hét a valós magzati hét. Rohantam a szobába, felkeltettem a drágát és mondtam, hogy ez bizony baba. BABA. Megnézte a tesztet holt kómásan, mosolyogva átölelt és magához húzott. Így aludtunk a reggeli ébresztőig.

Aztán jött a hogyan is tovább része. Addig nem akartam szólni a munkahelyemen, amíg nem látott orvos, de tudtam, hogy még hiába mennék. Végül 5 hetes terhesen telefonáltam a körzeti nőgyógyászatnak, hogy hát kérem szépen, pozitív a teszt, szeretnék időpontot kérni. Ekkor jött a hidegzuhany. Az alábbi beszélgetés zajlott le:

- Meg akarja tartani?
- Persze (totál sokkolt hangon)
- Akkor ne jöjjön, majd csak a 12. héten - és lerakták a telefont.

Aha, rendben. Végighívtam a közelben lévő összes nőgyógyászt, de semelyik nem fogadott. Kicsit kiakadtam. Hát kérem szépen, nem kellene megnézni, hogy jó helyen van-e legalább megtapadva?

Aztán egy csodás munkanapon, kb. 5-6 hetesen, a munkahelyemen ért az első hányás. Annyira váratlanul, hogy épphogy elő tudtam venni egy zacskót. (Amint befejeztem, jött is vevő, szerencsére nem kérdezősködött, hogy miért nézek így ki.)

Úgy döntöttem, hogy ideje jelezni a főnökségnek a helyzetet. Jóban vagyunk, tudta, hogy babaprojektben vagyunk. Nap végén mondtuk el, megemlítve, hogy doki nem látott még, mert nem fogadnak sehol. Mondtuk, hogy titok, a család sem tudja. Másnap a főnökünk felesége jött, hogy ő tudna nekem intézni időpontot a pesti nőgyógyászánál, ha gondolom. Gondoltam. 

Rá két napra fogadott is, apuka nem jöhetett be. Látja, látja, de még nincs szívhang, nem állít ki nekem igazolást a terhességről, menjek vissza két hét múlva. Hazafelé sírtam, úgy értelmeztem, hogy baj van, mert már kellene szívhangnak lennie, mégsincs, és el fogom veszíteni. Próbált a Férj nyugtatni, fél sikerrel. (Utólag bevallotta, hogy ő is nagyon megijedt.)

Lassan telt a két hét, állandóvá vált a hányás, ez tartotta bennem a lelket, mert tudtam, hogy ez jó jel. Következő ultrahangon kikönyörögtem, hogy bejöhessen az apuka, így együtt láthattuk meg a szívdobogást (nem, hallani nem hallottuk, nem olyan volt a gép).

Minden szuper, kaptunk képet, ennyi volt. Semmi bővebb tájékoztatás vagy hogy mi a teendőm, pedig tudta a doki, hogy első baba. Bár a kórházat, ahol dolgozik, felajánlotta, hogy ott végezzem el a vizsgálatokat. Végül úgy döntöttem, hogy inkább itt a közelben folytatom a terhességem, és nem megyek vissza a fővárosba.

Nagyon nehezen viseltem a terhességemet, a 24. hétig végig hánytam, napi szinten, alig tudtam enni-inni valamit, fogytam öt kilót. Ettől függetlenül minden eredményem jó lett, a baba is szépen fejlődött. Lelkileg is nagyon megviselt, hogy ilyen rosszul bírom. Sokat sírtam, és nagyon befelé fordultam, alig mosolyogtam, a munkában is panasz volt rám. Aztán beszéltek a fejemmel, és az egy kicsit helyre rakott. Bár Férj is megpróbált segíteni, de sokszor rajta csattant a rossz kedvem.

Tartottunk babanem-leleplező bulit, ahol kiderült, hogy kislányunk lesz, bár én ezt megálmodtam, szóval nem lepődtem meg. Igaz, szinte mindenki kisfiút mondott, csak én és a sógorom volt biztos abban, hogy kislány lesz. Sógor valami családfaelemzést végzett, és így jött ki neki ez az eredmény. (Egyébként poénból az összes népi jósló módszert elvégeztem, szinte mind kislányra jött ki.)

Fogadtam orvost, akinél a sógornőm is szült. Kedves, idős bácsi, vicceskedő fajta. (Ő mindig megengedte, hogy bent legyen a férjem.) Amikor ő nézett meg ultrahangon, megjegyezte, hogy kisfiam lesz. Kicsit lesokkolva néztünk a férjemmel, nekünk a kórházban mást mondtak. Szabadkozni kezdett, hogy hát a kórház gépe sokkal jobb, lehet, hogy ő látja most rosszul, de mintha látna ott valamit. Úgy fogalmazott, hogy vagy kisfiú, vagy nagyon nagyok a szeméremajkai. Hát utóbbi lett a befutó, 4D-n kaptunk is képet róla kinyomtatva.

Sokat görcsöltem, sokszor éreztem szúrást OTT, meg mintha kaparna kifelé a gyermekem. Keményedtem is sokat.

A 34. héten 2100 volt az értékem, megkért a dokim, hogy pihenjek, mert jó lenne legalább a 37. hétig bent tartani a babát. Én ekkor még dolgoztam, de a 36. hétig kihúztam a melót. Éreztem, hogy bírom, ülőmunkám van, otthon csak megőrülnék.

A 36. héten a vizsgálaton mondta, hogy megsimogatta a fejecskéjét a babának, és most már tényleg pihenjek. Férj jól be is parázott, ő még nem készült fel arra, hogy bármikor szülhetek. A 37. héttől otthon voltam, mostam, vasaltam, takarítottam, sorozatot néztem és díszítettem a gyerekszobát (amit akkor újítottunk fel a nulláról, amiatt is ment az idegeskedés. hogy meglesz-e időben, ugye szakember hiány+vírushelyzet).

Hiába ijesztgettek, hogy hamarabb lesz baba, csak kibírta végig a kiscsaj. Pedig én minden nap kérleltem, hogy jöjjön már ki, néztem a kiságyat, hátha egyszer csak ott terem. Az utolsó pár hétig nem volt kifejezetten bajom, a jobb oldalon a bordák alatt szúrt nagyon, de azt mondták, hogy el kell viselni, lehet, hogy a lábával pont ott támaszt. Aztán elkezdtem vizesedni, fájt a derekam, alig tudtam felkelni az ágyból. De aludni jól tudtam, illetve tudtam borotválkozni egyedül, majdnem mindenhol, illetve körmöt vágni is. Nem tudom, hogy miért, de erre nagyon büszke vagyok. A ctg-n mindig nagyon ügyes volt a kiscsaj, szép eredményeink voltak. 

November 15-re voltam kiírva, 14-én szombaton kellett mennem ctg-re. Onnan úgy engedett el a dokim a vizsgálat után, hogy szeretkezzek egy jó nagyot a férjemmel, és még ma délután találkozunk (ha mégsem, hétfőn újra ctg). Én jó kislány lévén, megcsináltam a házi feladatom, Férj legnagyobb örömére. De nem találkoztam aznap a dokival, se másnap.

Hétfőn hajnalban kettő körül keltem, hogy görcsölök, mint amikor meg szokott jönni, illetve kellett vécére mennem. Intéztem kis- és nagydolgot, majd visszaaludtam. Fel-felkeltem fájdalomra, aztán egy idő után elkezdtem mérni, de nem lett szabályos, viszont egyre gyakrabban jött. Kb. 20 percenként jött először, aztán 15, majd 10. Hajnali 5-től 5 percenként volt 1 perces fájásom rendszeresen, de a férjet hagytam aludni, mert még mindig nem voltam biztos a dologban.

Fél 7-kor kelt, mondta, hogy akkor nem megy be dolgozni, bevisz ctg-re. Én pedig elutasítottam. Kezdtek a fájások elmúlni, gyengülni, mondtam, hogy lehet, hogy vaklárma, a melóban ne legyen gond emiatt, majd hívom, ha akció van, bevezetek én, úgysem megy olyan gyorsan egy szülés, lesz ideje. Férj elment dolgozni (csak jobban tudom, hogy mennyire fáj jelszóval) én pedig ettem (fél szelet kenyeret sikerült megennem, pedig a ctg miatt jó lett volna többet enni, ugye), felöltöztem és bevezettem a kórházba, ami 15 percre van tőlünk. Csakhogy sosincs ott parkolóhely, a vírus miatt pedig nem lehet beállni a kórházba sem, így kb. 500 méterre tudtam leparkolni az autót. A séta nem volt kellemes, pláne nem a maszkban, és a kabátom cipzárját sem tudtam már felhúzni a pocaktól. A fájások kezdtek visszajönni, az emeletre kellett fellépcsőzni, természetesen a liftet nem lehet használni, csak a személyzetnek.

A ctg-n kivételesen nyugodt volt a leányzó, fájásokat sem mutatott a gép, aztán mondták, hogy álljak fel, és pont akkor jött egy fájás. Meg is jegyezte a nővérke, hogy ez szép fájás, és kérdezte, hogy hol érzem. Mondtam, hogy a derekamban, mire helyeselt, hogy az a jó fájás, az segít a babának. Gyorsan átvitt ultrahangra, ahol megnézték, hogy minden jó helyen van-e, és mehettem át a doktoromhoz, aki pont ügyelt, hogy megvizsgáljon. Vizsgálat után csak annyit mondott, hogy megyünk szülni, rendben? Halleluja, mondtam én. A terhességem alatt végig azt mondogattam magamnak, hogy nehéz terhesség, könnyű szülés. Hát rohadt nagyot tévedtem, de ez egy másik történet.

Mia

Sok kismama szenved a terhesség alatti hányások miatt...

Hányás, fertőzés, székrekedés - amikor a terhesség rémálom

Elfáradtam a hányástól

Katalin hercegné fejét fogják hányás közben?