Nálam a terhesség tényleg teher volt, ha várandósságnak hívjuk, akkor azt vártam, legyen már vége. Minden vágyam az volt (mert kinek nem az?), hogy problémamentes terhesség legyen, én fitt kismama leszek, aki kismamatornára, jógára meg minden egyéb kismamamozgató dologra fog járni, nem fogom elhagyni magam, és hú, de klassz lesz minden... hát ez pont nem így történt.
Már az előzmények sem voltak valami viccesek, két vetélés előzte meg a kihordott terhességemet, de ez lényegtelen. Az egész úgy kezdődött ugye, hogy terhes lettem (mily meglepő), öröm, boldogság, semmi baj, aztán jött egy kis rózsaszín valami, amitől jól megijedtem, de semmi vész, csupán egy kis gomba... no para.
Aztán úgy a 8. héttől elkezdődtek a hányások, amik egészen a 20. hétig tartottak (mert miért ne), addig nem is híztam, csak fogytam két kilót. Amit bevittem, az jött is ki, és emiatt kb. állni nem tudtam a lábamon, mert állandóan csak aludni akartam. Mikor végre vége lett a hányásos időszaknak, kb. egy hét szünetet kaptam az élettől, hogy ember módjára éljek, amikor is elkaptam egy e-coli fertőzést, konkrétan derékszögben tudtam csak közlekedni, annyira görcsölt a hasam. Mondtam a férjemnek, hogy ha holnapra sem múlik, akkor kórház, de végül egy óra múlva már a kórházban voltunk, annyira görcsöltem, keményedtem, szóval fenyegető vetéléssel a 22. héten befektettek a kórházba, méhszáj zárt, gyerek virgonc, csak hát a coli... Egy hétig kaptam a magnézium infúziót, bár már másnapra jól lettem, aztán hazaengedtek.
Megint egy kis jó időszak jött, egészen addig, míg a férjem nem kapott valahonnan egy kolbászt, ami természetesen nem volt jól megfüstölve, és nekem meg muszáj volt belőle ennem, mert imádom a kolbászokat. Ekkor a 27. hét környékén voltam azt hiszem, a lényeg a lényeg, hogy ételmérgezést kaptam, egész éjjel hánytam, a semmit is kihánytam, jöttek az ügyeletesek, kaptam egy jó kis lórúgást a fenekembe injekció formájában, amitől pár óra múlva jobb lett szerencsére.
Innentől már „csak” annyi kellemetlenség ért, hogy négyszer jött ki az aranyerem, ezt nem részletezem, aki átélte, tudja, milyen éjszaka üvöltve fordulni az ágyban, annyira fáj a hátsó fertály és szívinfarktust kapni mikor a vécécsésze tele van vérrel.
Szóval az utolsó aranyerem a 35. hét elején újult ki (ami át is terjedt a legközelebbi szervre is... nem kell mondanom, mi az, ugye?), aztán a férjem mondta, hogy na, akkor álljunk a kádba, ad beöntést, mert ez így nem megy... Beálltam a kádba, és rózsaszín cseppeket láttam a kádon, amik belőlem jöttek. Gyorsan hívtuk a kórházat, ők természetesen berendeltek, mert mi van, ha magzatvíz.
Bementünk, rákötöttek a CTG-re, semmi fájás, aztán nagy nehezen jött a doki hogy megvizsgál. Igen ám, de akkora székrekedésem volt, hogy nem tudott hova benyúlni... Így azt is ki kellett kotornia valahogyan (na hát az felért egy szüléssel), közben beigazolódott a félelmünk, hogy a magzatvíz szivárog, nem nagyon, de szivárog, a doki azt mondta, hogy ezzel akár hetekig is el lehet lenni, mert felül repedt, és teljesen zárt vagyok, stb... Azért biztos ami biztos éjszakára a szülőszobán fetrengjek a borzasztó kemény szülőágyon, hátha meggondolja magát a kisasszony. Hát ez nem így történt, viszont éjjelre felment a lázam 39-re, így másnap reggel indokolttá vált a megszületés, de mivel nem tágultam, semmi fájásom nem volt (a gép szerint volt, én nem éreztem semmit), ezért császár.
Hát az se volt egy leányálom. Vagy tizenötször szúrták meg a gerincemet, és így se sikerült teljesen elérzésteleníteni, bal oldalt mindent éreztem, minden vágást, húzást, cibálást, varrást, öltést. Hiába mondtam az anesztesnek, hogy fáj, szerinte csak érzem...
Na, de aztán 10:25-kor megszületett 35 hét 1 napra kislányunk 3 kilóval és 51 centivel, nyakára és mellkasára tekeredett köldökzsinórral. Megkérdezték, hogy tényleg koraszülött-e, mire mondtam, hogy igen, tuti biztos, mert ultrahanggal volt követve a ciklusom és még később is fogant, így igazából 35 hetes sincs. Ezt hiába kérdezték meg, mert közölték, hogy nem lehet koraszülött ekkora súllyal és levitték a rendes újszülött osztályra.
Én ugye a császáros őrzőben voltam, két óra múlva férjem lement megnézni a babát, de nem volt ott. Erre a csecsemősök nagy meglepetten mondták, hogy "Ja, hogy nem szóltak önöknek? A kislányuk 1,5 órás korában nem kapott levegőt, lilult, ezért fent van az intenzíven." Hát köszönjük szépen, rendes dolog volt igazán tőlük, hogy nem szóltak, de leginkább az, hogy nem hitték el, hogy koraszülött, vélhetőleg emiatt lett oxigénhiányos, mivel a tüdeje nem úgy működött még.
A PIC-re került, kapott garatoxigént, mindenre kivizsgálták, szerencsére nem volt semmi baja, egy hét múlva haza is vihettük, nem hívtak vissza kontrollra, mert ugye nem koraszülött a gyerek... menjünk isten hírével.
Itthon minden ment a maga rendjén, meglepő módon semmi extrém dolog nem volt (egy darabig), aztán két hónapos kora körül észrevettem h nem mosolyog, nem nyúl, úgy igazából semmit nem csinál. Elvittem a gyerekorvoshoz, elmondtam a félelmemet, de csak nyugtatott, hogy áááá, semmi baj, anyuka túlaggódja. Másodszor, amikor mentem, akkor már kaptam beutalót a neurológiára, el is mentünk, kiderült, hogy az egész gyerek feszes az oxigénhiány miatt, tornára van szüksége, Dévény terápiára.
10 hónapos koráig vittük a Dévényre, először természetesen rossz emberhez vittük, akinél csak üvöltött és kék-zöld-lila foltosan hoztuk haza, de egyéves korára teljesen behozta a lemaradását és egészséges, rosszcsont kislány lett belőle.
Szóval így alakult a mi mizériánk, soha többet nem szeretném átélni. Persze kistestvért szeretnénk, de már tudom, mire kell odafigyelni, mit lehet tenni pl. aranyér ellen. Az orvosom nem foglalkozott az aranyeremmel, pedig lehet, hogy ha akkor nincs, akkor nem lesz koraszülött. A kórházban szülés után mondták, hogy bizonyos hashajtókat lehet kapni terhesen is. Hát nekem senki nem mondta, a gyógyszertárban is elhajtottak, hogy minek akarok hashajtót terhesen... hát ezért.
Lilla
