Este hat után, hétköznap, hosszú csuklós busz, légkondi persze nincs benne, csak izzadtságszag meg meleg, nagyokat nyekken a hupás aszfalton.
A fejhangú, éles gyereksírást nem lehet nem meghallani, beazonosítani se nehéz, sportbabakocsiban üldögél a forrás, fiatal, apródfrizurás ázsiai nő szállt fel vele nemrég, nem próbálkozik semmivel, az arcán se düh, se más kifejezés, talán csak valami lemondó fáradtság. Néha előveszi a telefonját, valami üzenetet nyomkod, hátulról tartja a babakocsit, meg se próbál tenni valamit a visítás ellen, pedig hallható, magától aligha fog abbamaradni. De ugye mit mondok én a gyerekeknek, lehetőleg ne ítélkezz felületesen, ha nem jártál legalább egy hétig a cipőjében, - inkább beletúrok a táskába, némi gyötrés után kezembe is akad a Cica.
A Cica egy ujjbáb, fogalmam sincs, miért lakik a táskámban, ahol titokzatos és nehezen kibogozható tárgyak vannak néha, lejárt szórólap, két éve ott hurcolt anyák napi rajz, reklámtoll és reklámcukorka, volt már fél pár zokni és három hete új elemet váró karóra is. Némileg késlekedem, mert három táska is van velem, nem szeretek ennyivel állni, de valahogy feltápászkodom, odamegyek a sivító babakocsihoz, lesz, ami lesz, a macska engedelmesen táncolni kezd az ujjamon.
Másfél-két év körüli kislány a hang gazdája nagy fekete szemekkel, azonnal abbahagyja a süvöltést, bár ezer más baja lehetett volna, ezek szerint csak annyi a bánata, hogy teljesen magányosan üldögél ebben a forró-zakatoló-rázkódó, barátságtalan bádogdobozban, nem néz rá senki, nem szól hozzá senki, az anyja egyetlen ismerős arcát se látja. A Cica mindenféle trükköket tud, elbújik a kapaszkodó mögé, a bajszát billegteti, orron pöcköl vagy a vállamra ül, beszélni nehezebb, elnyomja a motorzaj. Kíváncsian figyeli, néha tétován a szájába tol a kezében tartott zacskóból valami nem túl neki való rágcsálnivalót, amikor a Cica közelebb merészkedik, akkor már elmosolyodva vissza is int neki, aztán a lábával igyekszik a kis figurához hozzáérni. Akkor már az anyja is odanéz, hol a lányát nézi, hol az előtte magát illegető macskafigurát, két buszmegálló után tisztán látom, ahogy kicsúszik a száján: köszönöm.
Pedig az igazi szenzáció még csak most jön: középkorú nő igyekszik az ajtó felé, kezében a jellegzetes kisállat-szállító doboz, citromszemű, koromfekete igazi macska üldögél benne, meg is mutatja a kislánynak, az Ujjbábmacska mélyen meghajolva, nyávogva köszönti a fajtársat, a citromszínű szemekben jóindulatú közöny: fogalmam sincs, kik vagytok, de béke veletek, idegenek. A nő leszáll macskástul, a gyerek már tapsol és nevet, vele mosolyog a Csontos Fiatalember, aki eddig enyhén bosszús arccal hallgatta a gyereksírást, és a Nagydarab Nő, aki a helyemre huppant, mikor a babakocsi-kapaszkodó fele indultam.
Következő megállónk a Liget tér, az Ujjbábmacska még egyszer meghajol, megnyomja a leszállásjelzőt, nyávogva elköszön, leszáll. Nehezen jön a másik busz, a hátuljában is hallom a csattanást: egy jó erőben lévő, indulatos fiatal férfi rúgja-üti a buszt, míg az el nem indul, mert nem engedték két szájkosár nélküli, jókora kutyával felszállni. Az Ujjbábmacska a táskában lapul - még ő is tudja, valószínűleg nem a kutyákkal van itt a legnagyobb gond.
Vakmacska
A szerző további cikkeiből...
Unokám született - dobjak el kapát, kaszát?
Kézzel méhszájat tágítani ér? És ordítozni az orvossal?
Erőszak a szülészeten - te is hallgatsz róla?
Ezt se viszem el...
Vannak a gyerekednek barátai? És neked?
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
A Bezzeganya blog a Disqus kommentrendszert használja. Ha te is szeretnél hozzászólni, és még nincs regisztrációd, itt találsz segítséget hozzá>>> A Disqus használatáról, beállításairól pedig itt írtunk>>>
