Nemrég jelent meg a poszt, ahol a szerző elsősorban azt sérelmezte, hogy a nagyi megsértődött, hogy nem a neki tetsző nemű unoka született - amin nem csodálkozom, elég érthetetlen és valahol bántó is. Amit kevésbé értek: azok reagálása, akik mintha úgy gondolnák, negyvenegynéhány vagy ötvenévesen már semmi más dolgunk, mint csendben az új nemzedék alá dolgozni, jótündérként egyengetni valaki más háztartását, jobb esetben mondókázni és babát altatni.

Hát sajnáljuk, ezt így nem, főleg elvárásból nem.

Ha valakinek a közöny és a szeretetlenség esik rosszul, akkor teljesen megértem. Természetes, hogy az ember lánya-fia szeretné, ha az anyja, apja, anyósa-apósa is ugyanolyan rajongással venné körül a babát, mint ő maga. Ha ez nincs így, nyilván megvan sajnos az oka – bármi, bárki legyen is az. Ha a rajongás és szeretet megvan, ebből automatikusan még nem következik a folyamatos, feltétel nélküli rendelkezésre állás, beleértve kisebb-nagyobb ügyintézési és háztartási feladatokat, sofőrséget, rendszeres babavigyázást, nagyszülői gyest vagy bármi mást, amire fizetős szolgáltatásként rámehet egy kisebb vagyon.

És az is logikai bakugrás (sajnálom), hogyha úgy gondolnánk, ha valaki erre nem hajlandó vagy nem képes, az nem is szeret igazán.

Formális logika szintjén irtó könnyű ezt bebizonyítani amúgy: a hozzászóló fordított rászorultsági esetben nem feltétlenül akarná vagy tudná évekig ápolni-hurcolni-kiszolgálni a felmenőjét vagy a társa felmenőjét. Akkor se, ha amúgy a szeretet, tisztelet és a közeli kapcsolat megvan. Nem megugorható ez, ha a leszármazottnak például napi törődésre szoruló kis-vagy kamaszgyerekei vannak még, meg nem lenne képes havi harmincezres ápolási díjból létezni és évekre kiesni a „normális” munkájából. Sőt, még ha tetemes részt fel is vállalna a feladatból, akkor se követelhetne rajta senki napi 24 órás készenlétet az év minden napján, se a szeretet, se a kötelesség, se más nevében, és senkinek se jó, ha úgy áldozzuk be magunkat a szeretet és a családi összetartás oltárán, hogy közben rapid módon tönkremegyünk vagy megbolondulunk. Még ha van is erre példa, nem is egy.

És attól még lehet, hogy szeret, tisztel, törődik, csak ebbe nem áll bele.

Nagymamák ma is vannak, jó esetben ők is szeretnek, tisztelnek, kötődnek és foglalkoznak, de ettől még nem hasonlítanak a népmesék és a Pöttyös Panni nagyijaira. Negyvenöt-ötvenéves, esetleg mozaikcsalád-háttérből jövő dolgozó nőként pláne nem. Hatvan-hatvanöt évesen se nagyon, az otthonkás-kontyos korosztály jellemzően nyolcvanon van már felül… és csak egy töredékük olyan friss és tettre kész, hogy sütit süssön, mondókázzon, még kevesebb az olyan, aki az én hajdani öreganyámhoz hasonlóan egész nyárra vállal unokázást. Mondjuk mire az én hajdani öreganyám nyolcvanon felüli lett, addig én már rég dolgoztam, huszonévesen nem kellett velem a fagyishoz meg a strandra járni nyaranta.

Egy vallomással tartozom: tavaly efféle mozaikcsaládos nagyi lettem én is. Létszámon felüli, az igaz, van még rajtam kívül két-két öreganyja (muhaha) a kisunokáknak, amúgy ők se kontyos nagyik, hanem fitt és dolgozó ötvenes nők, van köztünk, akinek már minden gyereke erősen felnőtt, meg olyan is, aki még saját kamaszgyereket nevel, ahogy én is.

Mi viszonylag szerencsésnek számítunk a „szendvicsgeneráció” néven futó korosztályban: jelenleg nem kell napi szinten ápolnunk egyetlen idős szülőt-rokont sem (korábban azért kijutott valamennyi, és a jövőben még lehet ilyen korszakunk), egészségesek vagyunk (lásd előző zárójeles közlemény), de arról szó sincs, hogy mi már ölbe tett kézzel várjuk, hol lehetne még egy kicsit főzni meg vasalni, mert úúúgy unatkozunk különben, meg már nem áll jól nekünk holmi léha szórakozás.

Én pont idén, a kerek évforduló kapcsán gondolkodtam el azon, hogy a hamupipőke-göncöket köszi, nem kérem se már, se még, mögöttem van jó pár munkás év (másodállásokkal, munka közbeni tanulással, kisgyerekek napi ellátásával, önkéntes nejlonparasztkodással meg a többivel), a nyugdíj még a fasorban sincs (sőt, továbbra is tanulni kell és fejlődni, a babérok gyorsan rohadnak mostanában…), viszont lassan beértem abba a szakaszba, ahol az egészség nem alap és magától termő, hanem bizony meg kell érte dolgozni. Nem szeretnék beletörni abba sem, hogy most már mindig másokat kell magam elé helyeznem egész addig, amíg rozoga vénasszonyként el nem nyerem a jogot, hogy valaki tologasson, etessen meg gyógyszerezzen - elég nagy hülyeség volna akkor észbe kapni, hogy korábban milyen jó lett volna rendszeresen múzeumba, uszodába, erdei ösvényekre járni, amikor már módom és energiám nincs többé rá.

Mi vagyunk az első (gazdagabbak közt talán a második) olyan női generáció, akiket talán már nem neveltek teljes, élethosszig tartó önfeláldozásra. Akik giccsesnek találták a rémes verseket anyák napjára a mártírként éjjel vasaló, nappal sütő-főző-takarító, soha leülni vagy önszórakozásból színházba járni, könyvet olvasni nem képes anyukákról, tudjátok, akik a harmincéves ruhájukban járnak, meg csirkelábat esznek, csak neked jusson, kicsi fiam. Mi voltunk szerintem az első generáció, akik egyrészt köszönettel és udvariasan elháríthattuk a saját anyánk ilyen irányú mártírium-törekvéseit, másrészt magunkra nézve szívből kiröhöghettük az egészet.

Ami, még egyszer, nem jelenti azt, hogy nem szeretnénk az utódokat.

És azt sem, hogy teljesíthető segítségkéréseket ne teljesítsünk, adott esetben örömmel és készségesen. Én is szívesen főzök, fuvarozok, mondókázok és vásárolok – ha belefér, ha valóban örömet és könnyebbséget hozok (nem, én nem kísérek át olyan vakot az utcán, aki nem akar átmenni…), de nem óhajtom „segítség” címén uralni az életét semmilyen önálló felnőtt embernek, vagy beleszólni a napi életvitelébe, cserébe ezek az önálló felnőtt emberek elismerik, hogy én is az vagyok, nem pedig valami elvárt szolgáltatáshalmaz.

És mondok valamit: egyelőre senki se tűnik elégedetlennek. Néha felsóhajtunk, hogy gyakrabban is szívesen látnánk egymást – de nem azon múlik, hogy ezt valaki ne akarná, csak az élet szervezése nem mindig egyszerű, és játszmamentesen mérlegelve néha az jön ki, hogy a jövő hét könnyebben megoldható, mint a mostani, és ezért még nem vág le könnyes drámát senki. Miközben azt is tudjuk: sok halogatásra nincs idő, mert a gyerekek felnőnek (piszok gyorsan, mondhatom), az öregek még öregebbek lesznek, elgyengülnek és a végén itt hagynak bennünket. Utólag semmilyen szeretetteli együttlétet nem lehet pótolni – ha tényleg akarunk együtt lenni, akkor nem érdemes halogatni. A cukros versek ideálját a magát bármikor feláldozni kész családtagokkal azonban jó már az elején elfelejteni, sok csalódástól és sok mélyen piszkáló rossz érzéstől kíméljük meg önmagunkat és egymást.

Lehet, hogy ciki ilyesmit mondani, de én igen boldog vagyok, hogy az unokáink szülei anno elsősorban a saját erőforrásaikkal tervezve vállalták a babákat – nem arra gondolva, hogy valaki folyamatosan (és rendszeresen) további erőforrásokat tol bele a napi gyerekezésbe. Ahogy a művelt angol mondja, ez afféle „nice to have” (jó ha van), de erre alapozni kicsikét kockázatos hosszú távon. Ahogy mi se számítunk kizárólag arra, hogy idősebb korunkban kapát-kaszát-gyereket eldobva rohannak majd a segítségünkre – persze nagyon, nagyon fogunk örülni, ha szeretettel törődnek velünk.

Vakmacska vagyok, idén ötvenéves. Nincs kontyom, mert húszévesen se nőtt váll alá a hajam, és befonni se tudom rendesen. Dolgozom (és fogok is még, jó sokat), még tízéves sincs a legkisebb gyerekem, és bár ha kell, képes vagyok kötni, horgolni, lekvárt főzni vagy kalácsot sütni, főállásban aligha foglalkoznék effélével – takarítani pedig kifejezetten utálok. Még szeretnék eljutni Lisszabonba, végigjárni a Kéktúrát, nem elfelejteni biciklizni, és lelkifurka nélkül olvasok regényt rozéfröccs kíséretében a teraszon. És végtelenül hálás vagyok az összes „édes” és „mostoha” gyermekemnek, hogy nem vág csalódott pofát, ha kicsit se hasonlítok Pöttyös Panni kontyos nagyijára, se a harmincas-ötvenes évek anyucifigurájára, akiktől egyébként gyerekként is sikítófrászt kaptam volna. Mary Poppins késői alteregója se lehetnék, az önfeláldozás pedig nem alapjárat, hanem rövid időre szóló, koncentrált erőfeszítés abszolút rendkívüli körülményekre, és az is lehetőleg saját döntés alapján.

Én imádtam az otthonkás-kontyos nagyanyámat, de kortársaimmal egyetemben nyilván előbb tanulnám meg a tripla leszúrt Rittbergert, minthogy a klónjává váljak. Akkor is, ha korcsolya utoljára középiskolás koromban volt a lábamon.

Majd megszokjuk, és lesznek új mesék, ezekről az autót vezető, lila hajú meg rockfesztiválra járó nagyikról is.

Vakmacska

A szerző további írásai:

Te tényleg figyelsz a gyerekedre, vagy mást csinálsz közben?

Erőszak a szülészeten - te is hallgatsz róla?

Kézzel méhszájat tágítani oké? És ordítozni az orvossal?

A költészet olyan, mint az alkohol

Gyermekek elleni erőszak: soha nem a gyerek a hibás!

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?

A Bezzeganya blog a Disqus kommentrendszert használja. Ha te is szeretnél hozzászólni, és még nincs regisztrációd, itt találsz segítséget hozzá>>> A Disqus használatáról, beállításairól pedig itt írtunk>>>