Hát, vége. Ennek is. Mint az első résznek, az igazinak, a nagynak. Ami után fájó üresség volt az emberben, rögtön az elragadtatás mellett. Mert elragadó az első, az igazi rész, mestermunka, felejthetetlen. Akárhányszor nézed meg, annyiszor imádod, és annyiszor fedezel fel benne újabb, csodálatos apróságokat. És mindig, mikor véget ér, ott van benned a vágy, hogy jöjjön vissza, varázsoljon tovább, varázsoljon el.
Persze Mary Poppinsról van szó, minden idők legcsodálatosabb nevelőnőjéről, a róla szóló Disney-filmről. Julie Andrewsról, minden úrinők legfinomabbikáról, Dick van Dyke-ról, a parázslábú tréfacsinálóról, a kedves, elvarázsolt gyerekekről, Karen Dotrice-ről és Matthew Garberről, a szépséges, szerető szívű, kelekótya anyukát mímelő Glynis Johnsról, David Tomlinsonról, aki majdnem elveszíti filmbeli gyerekei szeretetét. Elveszítené, ha nem lenne Mary Poppins, aki olyanra tanítja a rábízott gyerekeket, amit az iskolában nem tanulhatunk meg. Csodálatos a Mary Poppins-világegyetem, aki oda belépett – a legjobb esetben a könyvek ÉS a film kapuján át –, az örökké visszavágyik.
Én azt gyanítom, hogy a Mary Poppins visszatér című filmet is ez a vágy szülte, ez a visszavágyódás a csodába. Nem hiszem, hogy elsősorban pénzt akartak csinálni belőle, sokkal inkább azt, hogy Disney meg akart hajolni híres, már régóta a saját önálló életét élő teremtménye előtt, vissza akarta hívni-hozni-varázsolni ŐT, A Varázslatost. És – dopbergés, trombita -, MEGCSINÁLTÁK! Sikerült a majdnem lehetetlen, tényleg visszatért Mary Poppins.
Hogy hogyan sikerülhetett? Elképzelem, ahogy összegyűlik a sok fanatikus Mary Poppins-rajongó, olyanok, mint én: kívülről tudják az eredeti minden sorát, álmukból felköltve dúdolják a dalokat, értik és értékelik a párbeszédek szellemességét, elragadó báját, ötletességét. De nemcsak a filmet ismerik, hanem a könyveket is, tudják, miből van Mary varázslatos világa, milyen kincsek rejtőznek még a történetben. És, hát igen, eltelt az idő az eredeti óta, oly sok érdekes, izgalmas újdonság született a technika, a zene és a mozgás világában, mennyi lehetőség, mennyi ötlet… És már vágtatott is velük a fantázia.
Ami az alkotás végén – fogadok, hogy iszonyú izgalmas alkotás volt, lettem volna kisegér – a kezük alól kikerült, az lélegzetelállító. Szívszakasztóan gyengéden nyúltak a témához, kicsorduló szeretettel, hatalmas tisztelettel – és kitörő örömmel és mókás kreativitással. A huszonegyedik századi Mary Poppins helyenként rappel, vagy a szökőkút káváján halfpipe-oznak a biciklis lámpagyújtogatók – és mindez csak gazdagítja ezt a csodálatos filmet, amely mindenben meghajol a nagy eredeti előtt, ahelyett, hogy idétlenül eredetieskedne, „újragondolna”. A történet ugyanolyan idilli és megható, a Gonosz éppolyan fenyegető, a mesejelenetek éppolyan szappanbuborékosak. Egy-egy ütem erejéig visszaköszön egy pár dallam, sok-sok ötlet, történés, és, igen, visszatér Dick Van Dyke is, aki megint eljátssza az öreg Mr. Dawes-t, illetve most már az ifjabb Mr. Dawes-t, aki időközben megöregedett.
Mert mindenki fölött eljárt az idő a Mary Poppins univerzumában, csak Mary Poppins maradt meg a maga örök fiatalságában. A sok megható alakítás közül Emily Blunté a leginkább tiszteletet ébresztő, a legszívhezszólóbb. Az elegáns, finom, szellemes, valóban varázslatos Emily Blunt, aki minden mértékletes, szelíd mozdulatával, visszafogott arckifejezésével mintha csak egyet akarna mondani: Tudom, hogy én soha nem lehetek Mary Poppins, mert az csak Julie Andrews volt, senki más. Dehogy akarom én őt túlszárnyalni, vagy akárcsak pótolni is, hiszen ki vagyok én őhozzá képest. De engedjétek meg, hogy eljátsszam Mary Poppinst, tisztelegjek a nagy előd előtt, örüljünk együtt annak, hogy visszatért ő, akit annyira vártunk.
Nemcsak Emily Blunt adta oda nevét-hírét az új filmnek, a stáblistán ott van Colin Firth, ezúttal a hidegrázósan meggyőző gazember szerepében, és Meryl Streep is, aki, az embernek ez az érzése, végre szíve szerint kibolondozhatja magát.
Karácsony előtt láttuk a férjemmel először a filmet, csak mi ketten, mert nem mertük elvinni a fiúkat, féltünk, csalódás lesz, nem akartuk, hogy esetleg rossz szájízzel gondoljanak gyerekkoruk egyik kedvenc mesehősére. A film végén, mikor könnyeinket törölgetve és a boldogságtól valósággal berúgva jöttünk ki a moziból, persze már sajnáltuk, hogy így döntöttünk, de tudtuk, ami késik, nem múlik. És valóban, bepótoltuk. Majdnemtizenhárom és majdnemtizenhatévesünk először fanyalogva ült le velünk, de nem telt bele öt perc, és a boldogságtól sugárzó arccal nézték velünk a filmet, helyenként még el is pityeredték magukat. Két kamasz, akik ott a szemünk előtt lettek megint gyerekek, egymást túlkiabálva ismerték fel kedvenc figuráikat, eseményeiket, a Kicsi önfeledten verte a ritmust a táncjeleneteknél, és a végén mindketten izzadva drukkoltak a hepiendért.
Emily Blunt férje szerint a Mary Poppins Visszatér „igazi örömbomba”. Örömből soha nem lehet elég, nézzétek meg!
teljesenmindegy
ÍRJ TE IS AJÁNLÓT!
Láttál vagy olvastál valamit, ami nagyon tetszett? Oszd meg velünk és az olvasókkal is! Film-, színház- és könyvkritikát, programajánlót örömmel várunk a bezzeganya@bezzeganya.hu címen.
Bezzeganya az Instagramon!
Ha szereted a humort, a vicces képeket, Insta-oldalunkon terhességgel, gyerekneveléssel, anyasággal, családdal kapcsolatos, szórakoztató tartalmakat találsz.
Ha van Insta-fiókod, követheted is a Bezzeganyát>>>
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
A Bezzeganya blog a Disqus kommentrendszert használja. Ha te is szeretnél hozzászólni, és még nincs regisztrációd, itt találsz segítséget hozzá>>> A Disqus használatáról, beállításairól pedig itt írtunk>>>
