Barát az, akivel ha együtt vagyok, olyan, mintha születésnapom lenne. Ezt az örökbecsűt tán másfél-két éve mondta a fiam, megjegyeztem. Amikor közösségbe kerülnek, feszülten figyeljük, barátkozik-e a kortársaival, és ővele akarnak-e barátkozni. És példát, azt mutatunk?
2011-ben a magyar felnőttek ötöde (21%) nyilatkozott úgy, hogy egyetlen barátja sincs, és további közel felük (45%) is csak néhány, legfeljebb 4 barátról számolt be a TÁRKI 2012-es kutatása alapján.
Csak a magyarok egyharmadának volt 2011-ben ennél több: 17-17 százalékuknak volt 5-9 illetve 10-nél több barátja a kutatás idején. Ha most végeznének hasonló kutatást, remélhetően most se mosnák össze a megkérdezettek a facebookos, évek óta nem látott, valójában nem ismert „barátokat” az igaziakkal. Akikkel, ahogy a fiam mondta, mintha mindennap… csak felnőttként a többség elég ritkán jön össze velük, remélhetően azért az évi egynél többször. De kérdés, mit lát a kölök barátság címén, ha esetleg mi is azok közé tartozunk, akik a munka-mindennapok-családi kapcsolattartáson túl már nem nagyon jut egyéb barátságokra, még az Igazán Fontosakra sem.
Pusztán a gyerekek összeterelése, ahogy a pszichológusok (és a svéd gyerekversek) is megerősítik, aligha vezet barátságokhoz. A lányom első barátnője majd’ két évvel volt idősebb, aki az ovis csoportban a szárnya alá vette a pityergő újovist, aki rajta kívül jó sokáig nem nagyon volt hajlandó mással szóba állni, a „mások” közé egy időben a nyígást hamar elunó vezető óvó néni is beletartozott. Örök hálával tartozom azóta is D-nek, aki megkönnyítette a gyerekem mindennapjait, hogy kifejezetten koránál érettebben, sok kedvességgel „foglalkozott vele”, amit csak egy idő után tudott a lánykám érdemben viszonozni. De kitartottak egy ideig még akkor is, amikor D. elballagott iskolába – a szülinapokra változatlanul meghívták egymást, és D. hűségesen bebumlizott a környékbeli településről Budapestre, hogy még találkozzanak.
A kezdeti nehézségek után azonban már ment minden, mint a karikacsapás. A nagycsoport végére 3-4 gyerekkel is összejártunk, és nem csak azért, mert jó anyaként igyekeztünk gyermekünk szociális beilleszkedését megkönnyíteni, még ha ez azzal is járt, hogy hétvégente az Egyesített Rontópálok hada csatatérré változtatta a lakást (mikor melyiket).
A zuram először csodálkozott: na, nekem aztán nem szervezték a szüleim a társaságomat, kimentem az utcára és estig fociztunk, csavarogtunk mégis… Jó fej vagy, villogtam rá a konyhaasztal másik feléről, ha most kimegy a gyerek az utcára, akkor is ott posztolunk, ha csak a ház előtt akar görkorcsolyázni, és néha már az is szervezést igényel, ha a szomszédék 3 gyerekével összejönnének bandázni, a szociális készségek és a „gyereknek gyerek a párja” jóérzés pedig felülmúlhatatlan – én már csak tudom, testvérem nem volt, a szüleim nem nagyon akarták a társadalmi életemet szervezni, még jó, hogy volt egy három évvel idősebb unokatesóm, akivel minden nyarat és több hétvégét tölthettünk együtt, valamint tízéves koromtól már önállóan is szervezkedhettem az addig valahogy mégiscsak összeszedett haverokkal.
Apropó, mintha az „ezeréves” barátságok valami rejtelmes szálon az utódokra is hagynának valamit: van egy gyerekkori barátnőm, aki bár külföldön él, évente kétszer-négyszer hazajön, és van az enyémekhez döbbenetesen hasonló korú két gyereke. Akik minden találkozáskor az első húsz percben nagyjából csak méregetik egymást, hogy utána a negyedik órában is közöljék: a francot mennek ők haza, add ide a recefal következő elemét! (Először egy kezdett el legózni a szőnyegen, aztán mellékuporodott a másik, aztán beszálltak a nagy lovak is, az eredmény egy körülbelül fél-egy négyzetméter átmérőjű, meghatározhatatlan jármű lett, tökéletes csapatmunkában kivitelezve…). Ami minket illet, mi nagyjából ott folytatjuk, ahol tizennyolc-húszévesen abbahagytuk, amikor megszűnt a mindennapos kommunikáció köztünk, de a bizalom köteléke érintetlen maradt.
Felnőttkorban mintha nehezebb lenne barátkozni, sok az álca, a szerep, a kockázat, a sérülékenység, vagy mi vagyunk kevésbé vonzó pajtik: akinek van gyerekkorba visszanyúló, élő barátsága, őrizze, mint a kincset. Az egyiknek nagyjából a párkapcsolatom épülését és a „második életemet” köszönhetem, de a többiekben se csalódtam, mintha gyerekkorban kivételesen szerencsés kézzel és biztos értékítélettel válogatnánk a nekünk megfelelőt.
A barátkozás készségeit valahol a homokozóban kezdjük tanulni, kettő-négyévesen- már ha van kivel-kikkel. Nem jövök a rókával meg a kisherceggel, inkább azzal, megéri a pizsipartikkal, nem „villantásra” kihegyezett szülinapi és egyéb összejövetelekkel bajlódni, támogassuk a közös focizást (ha van hol), a táborokban megerősödött kapcsolatokat (a teljesen megváltozott környezetben a padtársunkról egész meglepő dolgok derülhetnek ki…), szólaljon meg a vészcsengő, ha még másodikban se tudjuk egyetlen osztálytárs nevét sem, senkit se akar a kölök meghívni magunkhoz.
És ha előkerülnek a SAJÁT rég nem látott haverjaink, akkor merjük a rokonságot (urambocsá a gyerekeket is) néha értük hátrahagyni? Nem a rongyrázós partikra gondolok, a megmutatom-az-új-kocsimat típusúakra (amik miatt egy rakás ember inkább magára csukja az ajtót, hogy csak ezt ne kelljen), hanem a frankó együttlétekre.
Apropó, ma tudtam meg, elköltözni készül a környékről egy kedves ismerős, a barátság határán vagyunk, csak egyszerűen nem volt elég időnk együtt lenni. Ezzel együtt hirtelen megütött, mennyire hiányozni fog a jelenléte. És hogy hányan vannak olyanok, akikkel már hónapok óta nem ültünk le beszélgetni, és nem azért, mert valami bajunk van egymással vagy nem fontos.
Barátság témában itt olvashatsz még:
Tűrjük a gyerek idióta barátait?
Tíz barátnőtípus, akire minden anyának szüksége van
Elveszted szingli barátaidat, ha szülővé válsz?
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
