Sok-sok év után, kicsivel több, mint egy éve érintett meg újra az áldott állapot, onnantól fogva sokat olvasgattam a bezzeganyás szüléstörténeteket – némelyik beparáztatott, egyik-másik után felcsillant a reménysugár; aztán oda jutottam, megálmodom, én hogyan is szeretnék szülni, aztán lesz, ami lesz. Konkrétan azt terveztem, hogy otthon vajúdok, amíg bírok, és amikor már 4-5 perces fájásoknál járunk, és érzem a végem, akkor irány a kórház. A kitolásra gondoltam odaérni, max. egy órát boldogítani egymást a szakszemélyzettel. Ők se nyúljanak feleslegesen az én dolgomba, s én se menjek senki idegeire. Így is lett…
Az előzményekhez hozzátartozik, hogy bár az otthon szülés vágyálma akkor is a szemem előtt lebegett, mégis úgy alakult, hogy a nagyobbik Fiamat kórházban a 40. héten, a kiírt nap előtt 2 nappal szültem. Ügyeletes gárdával, összesen 12 óra alatt jött e világra (nekem ez akkor eszméletlen hosszúnak tűnt…). Akkoriban az volt a gyakorlat, ha elfolyik a magzatvíz, irány a kórház. Hajnali 4-kor eláztattam az ágyat, zuhanyzás, nagygenerál, és 6-kor csengettünk is a kórház szülészetén, ahogy tanították. Vizsgálat, méhszáj 1 ujjnyi (asszem, már homályosak kissé az emlékek). Fél 10-kor még egy kósza fájás se kerülgetett, még mosolyogtunk nagyokat Apukával. Olyan 10 óra-fél 11 magasságában kezdődött a „buli”, én úgy éreztem, hogy bikaerős fájásokkal (persze ez még csak a kezdet volt), amik annyira magukkal sodortak, hogy nem is néztem az órát, hány percenként jönnek és meddig tartanak...
Az elején voltak még tappancsok rám szerelve, aztán jött egy pont, ahol már nem bírtam egy helyben maradni, és kezdődött a sétálós-guggolós, kínlódós, majd falkaparós rész. Mivel a kedvenc dokim – karácsony után lévén családozott, és nem volt szívem 200 km-ről berángatni – nem volt elérhető, így maradt az, „akit dob a gép”. Én rettentő hálás voltam az ott dolgozóknak – bár máshonnan nézve elhanyagolásnak tűnhet –, hogy nem háborgattak, békén hagytak, néha nyitották csak rám az ajtót, bekukkantottak, hogy haladunk, és kimentek (lehet az az ára ennek, hogy nem volt sem választott orvosom, sem szülésznőm).
Őszintén szólva semmi másra nem emlékszem, csak a fájdalomhullámokra, amik magukkal ragadtak… Ösztönösen vajúdtam: ha azt éreztem, víz kell, akkor engedtek zuhanyozni (fürödni már nem, talán a fertőzésveszély miatt), amikor már az sem volt jó, akkor a fejem tetejére is állhattam, senki nem szólt rám (nem volt még divat a labda, bordásfal és egyéb „játékszerek” az állami nagyüzemben). Arra emlékszem, hogy nehezen tágultam, de úgy rémlik, semmit nem kötöttek rám, vagy folyattak belém (a zárójelentést elkavartam valahova, nem tudom megnézni). Az összes beavatkozás a gátmetszés (akkor nem nagyon volt kérdés, legalábbis tőlem nem kérdezték meg) és a könyöklés volt – minek eredményeképpen szinte kirobbant belőlem a kis trónörökös. Én ennek tudtam be, hogy repedtem, szakadtam, jó kis matyóhímzést kaptam kívül-belül (háromnegyed órán keresztül stoppoltak: én mondtam, hogy inkább szülök még egyet, csak a hímzőkört ne rajtam tartsa a doki). Pedig állítólag többször fennakadt a szemem és pillanatokra elájultam a vége felé, és csak könyörögtem (jólnevelt kislányként persze csak magamban), hogy inkább lőjenek fejbe…. Ezt az egészet akkor nem éltem meg valami jól (csak még bizonyosabb lettem abban, hogy egy átlag szüléshez se doki, se kórház nem feltétlenül kell), az azóta eltelt évek alatt kikristályosodott bennem, ha valaha szülök még, nem így szeretnék.
Majd bő 10 év múlva ugyanaz volt a forgatókönyv: elhatározás, teherbe esés, majd elvetélés, és pontosan három hónap múlva pocakba költözés (így összesen négyszer voltam terhes, amikből két gyerkőcöt hoztam e világra). A korona miatt a megállapító UH a 11. hétre csúszott, és mikor megpillantottuk a fiatal kis nőgyógyász csajszival (elnézést a kifejezésért, de majdhogynem az anyja lehetnék…) a babát, hát tekert ezerrel a kis kezeivel, lábaival, mint aki bugizik (Azóta is Bugi a beceneve, mert ezt 9 hónapig művelte odabenn… azóta pedig idekinn). A doktornő visszafogottságát sutba hajítva fel is kiáltott: „Jaj, de szép, gratulálok!” Akkor suhant át rajtam, hogy milyen jópofa lenne nála szülni… (ami elég esélytelennek tűnt, mivel egy megyei kórház szülészete, kb. 10-12 orvossal, nem sok az esélye, hogy ő van ügyeletben pont akkor – nem akarom lelőni a poént, de vele született a kisebbik fiam, szép keretet adva a várandósságnak).
De ne szaladjunk ennyire előre. A 9 hónap nyugisan telt (már amennyire három lázadó kiskamasszal békét lehet lelni… akinek feltűnik a turpisság (és számolni se felejtett el): nekem van egy fiam, férjemnek két lánykája előző kapcsolatokból, hát összeraktuk, amink van, ebből lett, ami… és még egy negyedik Poronty is). Szóval egy tizedesnyi eltérés nyomán terhességi cukorbetegséget diagnosztizáltak (7,8 helyett 7,9 volt a terheléses cukorvizsgálat eredménye), ami diétával kezelve semmi gondot nem okozott. Ettől eltekintve problémamentesnek mondhattam a várandósságom (a korom volt, amin sokan aggódtak: a Nagyobbikat sem ropogós lyánykoromban szültem, azóta meg még 11 évet bölcsültem…).
58-ról 73 kg-ra híztam (mint elsőre is, persze ez a röpke 15 kiló nem tűnt fel senkinek, csak nekem), az alvás ment nehezen az egyre nagyobb pocakkal – hason alvós vagyok –, meg, ahogy mentünk befelé a nyárba, a meleg kínzott kicsit meg (csak azért kicsit, mert alapvetően szeretem a száraz, meleg időt). Ja, meg a cipőfűző (tudom, nyáron szandit/sarut hordunk, de mivel lovakat/rackákat/egyebeket tartunk, a bokatörős legelőn nem lehet papucsban flangálni, így a végén már „naccságosasszony” módjára a Férjem kötötte a bakancsomat masnira, mert én képtelen voltam. És a szintkülönbséget említeném még, mint nehezítő tényező (dimbes-dombos helyen lakunk, a telek is nagy – mire felérünk a háztól a másik végébe, alapesetben is kiköpjük a tüdőnket, nemhogy dinnyét lopva). Így sokszor akadt, hogy míg a többiek lelkesen keresték az állatkáinkat a röpke 10 hektáros erdő-mezőben, én megálltam pihegni, pisilni, virágot szedni, naplementében gyönyörködni, hóangyal helyett rétlapító angyalt játszani…
A Nagy nap előtti napon még elvitt a férjem a kedvenc helyemre (eldugott kis családias balatoni szabadstrand a közelünkben) vacsorázni, mondván, lehet, hogy sokáig ez az utolsó kettesben töltött esténk, s aztán a következő hajnalban (38 betöltött hét utáni 4. napon, vasárnap) fél 5 óra tájban kimentem aznap már századjára pisilni, és észrevettem, hogy rózsaszínes máz ékesíti az alsóneműm. No, ez talán már valami, de nem bíztam el magam, szépen visszafeküdtem, hátha tudok még aludni (én kis naiv).
Éreztem is valamicske fájásféleséget, de úgy voltam vele, hogy maj’ meglássuk, mi lesz a vége... A mi kis falunkban 5 órakor harangoznak, addig volt vagy két fájás, itt gondoltam azt, hogy nézzük meg, időre hogy megy. Kb. 1 órán keresztül méricskéltem, szabályos 10 percenként jöttek, olyan 30-40 másodpercig tarthattak. Reggelig elfájdogáltam az ágyban (Másik Felemnek fel sem tűnt a kezdődő szülés), azután nekiálltam a napnak. Mivel nyári szünet volt, a Nagyok másik szülőknél, mi kettecskén. Házfelújításban voltunk (szerintem már így öregszünk meg, mindig van új és újabb fúrni-faragnivaló), így Életem Párja vakolt, falat glettelt, festett; én meg mostam, teregettem, főztem (nagyobb adagot, ha úgy alakul, hogy pár napig nélkülem kell boldogulni), takarítottam.
Olyan 8-10 percenként eltáncoltam-elguggoltam-letérdeltem az épp jövő fájdalomhullámot (itt már nem mértem, de voltak 1 percen túl húzódóak – vagy csak így éreztem), majd folytattam tovább az épp aktuális tevékenységet. Közben folyamatosan távozott a nyákdugó is. Amikor mindennel megvoltam, ami terveim között szerepelt, és meg is ebédeltünk, puccba vágtam magam (zuhanyzás, hajmosás, beretválkozás), ha oda érünk, hogy menni kell, akkor a nagyérdemű előtt is szalonképes legyek (nagyobbik fiam születésénél a végén egyre nagyobb stábbal dolgoztam, persze akkor kisebb gondom is nagyobb volt azon agonizálni, milyen a másik végem felől a panoráma, és hányan csodálják…). Gondoltam, most sem lesz másképp, és tök mindegy, hogy néz ki az ember lánya, nekem mégis jólesett kicsit kicsinosítani magam, kivakaródni a falusi parasztasszony szerepből. (Egyébként végigdolgoztam a várandósságot „civil” munkahelyen is, az utolsó két hetet kivéve).
Délután kettő után mondta a férjem, hogy ő lassan indulna (én még maradtam volna, olyan jól ment), lezuhanyzott, és negyed 3 körül csomagostul indultunk a 10 km-re levő kórházba. Útközben 5 percesekké sűrűsödtek az összehúzódások, már kapaszkodtam serényen, amibe tudtam (és állítólag nem volt őszinte a mosolyom). Vasárnap lévén találtunk is a bejárathoz közeli helyet, ennek dacára azt a 20 métert kb. 10 perc alatt tettük meg, vagy háromszor álltam meg, guggoltam le, hajoltam kétrét, kapaszkodtam házfalba, lámpaoszlopba, vagy mikor mit találtam (kívülről nézve vicces lehetett).
A szülészet a 3. emeleten van, oda már transzállapotban jutottam, hűséges fegyver-, akarom mondani motyóhordozó párom kíséretében. Miközben vették fel az adatokat, a magzatvíz tisztán placcsant ki a padlóra (hosszú ruhában voltam, akadálymentesített pályán jött), még fel is töröltem. Itt már egymást érték a fájások, úgy éreztem, nem nagyon van kezdete-vége. Hívták az ügyeletest (a kis fiatal doktornő volt, aki megállapította a várandósságot), nézett egy utolsó UH-t (baba rendben), megvizsgált, közölte, hogy 8-9 cm, szülünk!
Aznap én voltam az első szülő nő (utánam még este szült valaki – ami csak azért érdekes, mert tucatjával szoktak itt életet adni a nők, ehhez a kórházhoz a városon kívül sok település tartozik, és általában nem ilyen nyugis a légkör). Átöltöztem szülős fellépőruhába (ami nem volt más, mint egy lenge nyári kisruha – nem szeretem a pizsamákat/hálóingeket), és elfoglaltam a színpadot – azaz felkászálódtam a „nemszeretem” szülőágyra (tudom, nem értünk van, hanem a segítő személyzet munkáját könnyítendő; az, hogy nem kényelmes egy dolog, de olykor kifejezetten inkább kínzóeszköz: kifeszítve, lefogva persze hogy inkább bevallod a még el sem követett bűneid és hajtasz fejet bármilyen beavatkozás előtt, csakhogy szabadulj…).
Bekötötték az antibiotikumot (aktív streptococcus fertőzés miatt itt protokoll… no comment), néhány ellihegett (inkább elhörgött) tolófájás után, három nyomásra, háromnegyed 4-kor 3700 g-mal, 55 cm-rel megszületett kis/nagy családunk legifjabb tagja, 2021. június 20-án. Pici vágást ejtett a doktornő (pár öltéssel jóvátehetőt), a lepény is megérkezett frissen, rózsásan (előző szülésemnél meszes volt, elöregedett a 40. hétre, picit aggódtam emiatt most is…). A sértetlenség azért is lepett meg, mert ez a kislegény fél kilóval nyomott többet, mint a bátyja, mégis könnyebben szültem meg (biztos a korral járó lazább szövetek, meg az antistressz).
Míg lüktetett a köldökzsinór, a hasamon pihegett a pindúr Hajasbaba (csecsemősnővérek nevezték így el), majd amikor engedélyt kapott, rástartolt a cicire és azóta is egyik kedvenc elfoglaltsága. (Szerencsére a bátyját is évekig szoptathattam, a kezdeti nehézségek után egymásra találtunk – persze ehhez az (is) kellett, hogy ő diktálja a tempót, ne a (férfi) gyerekorvos/elavult nézeteket valló védőnő/anyukám korosztályából az összes hozzászólni kívánó/meg a szomszéd szavára hallgassak, csakis magamra…és persze az ő igényeire válaszolva. Nem vagyok „ősanya”, de imádok szoptatni…)
Nagyon hálás dolog volt otthon vajúdni, nem zavarta senki és semmi meg a folyamatot, vízióimban pont így láttam, ahogy megtörtént. Semmiképp sem szerettem volna a kórházban órákig küzdeni, dologtalanul (jó-jó igen, nem bírok a fenekemen ülni amúgy sem, mindig találok valami tenni-vennivalót…). Nekem ez így (majdnem) tökéletes volt, ha nem lennék matuzsálem, a következőnél nekifutnék az otthon szülésnek (persze szakavatott segéderőkkel)… De a lehetőségeim és korlátaim figyelembevételével Itt és Most így volt jó. A kórházban szülni vágyóknak hasonló szülést kívánok (még kevesebb beavatkozással).
Cinka
Olvass még szüléstörténeteket!
19 évesen szültem és nem bántam meg
Olyan gyors volt a szülésem, hogy fel sem fogtam
Későn indították be a szülést
