Már jó pár éve lelkes olvasója vagyok az oldalnak. Évekig ábrándoztam róla, hogy ha egyszer babát várok majd, akkor én is terhesnaplóíró leszek, de végül inamba szállt a bátorságom. A szülésem történetét viszont szeretném megosztani veletek.
A terhességem problémamentes volt, inkább csak kellemetlenségeket tapasztaltam, amik közül volt amire számítottam, bár reméltem, hogy megúszom (émelygés, néha hányás) és volt, ami teljesen váratlanul ért (többek között állandó böfögés és horkolás a harmadik trimesztertől).
2021. május 21-re voltam kiírva, de a férjem a kezdetektől a május 24-ét mondogatta, mivel a 24 a kedvenc száma. Én is bíztam benne, hogy tényleg egy kicsivel később érkezik a baba, mivel a dátum közeledtével egyre jobban izgultam a szülés miatt, illetve a nőgyógyászom az utolsó vizsgálaton mondta, hogy sem 22-én, sem 23-án nem tudna bejönni a szülésre.
Aggódtam amiatt is, hogy egész terhesség alatt egy árva jóslófájást sem éreztem, nem láttam, hogy távozott volna a nyákdugó, már indítást, ballont és sok-sok oxitocint vizionáltam magam előtt, amikor is a terminus napján a ctg vizsgálaton a gép fájásokat jelzett. Ezek nem voltak sem erősek, sem rendszeresek, de már legalább volt valami, amivel megnyugtathattam magam, hogy fog ez menni magától!
Következő nap hajnalán arra ébredtem, hogy időről-időre fáj a hasam. Ezeket erősebbnek éreztem, mint előző nap a ctg-vizsgálat közben, de rendszertelenek voltak. Mivel aznap is kellett mennem ctg-re, próbáltam nem túlgondolni a helyzetet, azzal nyugtattam magam, hogy a gép majd „megmondja”, hogy kell-e ezzel foglalkozni vagy sem, de végül mire beértem a kórházba és leültem a székbe, szinte el is múlt az egész, és a nap további részében már nem is éreztem semmit.
Aznap este, május 22-én épp befejeztünk egy filmet a férjemmel, amikor újra elkezdett fájni a hasam. Az első pár fájás között még 20 perc telt el, majd hirtelen egészen besűrűsödtek. Elindítottuk a stoppert és mérni kezdtük őket, de hol 8-9, hol 4-5 perc telt el két fájás között. A férjem nagyon izgatott lett, ő már ekkor (éjfél tájban) mondogatta hogy induljunk be a kórházba, de én csak azt ismételgettem, amit a szülésznőtől hallottam: csak akkor induljunk, ha már egy órája jönnek 5 percenként a fájások, úgyhogy erősködtem, hogy feküdjünk le aludni.
Nem tudtam sokat pihenni, 4 órára pedig már kitartóan 5 és 6 perc között jöttek a fájások, illetve ahogy kikeltem az ágyból, barnás folyást tapasztaltam, amiről tudtam, hogy a méhszáj nyílásának lehet a jele, úgyhogy engedtem a párom unszolásának, hogy elinduljunk. Még összepakoltuk az utolsó dolgokat, felöltöztünk, illetve hívtunk egy taxit (korábban sokat aggódtam a bejutáson is, mivel úgy hallottam/olvastam, hogy a taxisok nem szállítanak vajúdó kismamákat. Végül a neten találtam olyan társaságot, akik gond nélkül kijönnek). A kórházba fél 6 táján értünk be.
Becsöngettünk a szülészetre. Megkérdezték, van-e orvosom, illetve fogadott szülésznőm (mindkettő igen), majd kérték, hogy várjunk, amíg jön egy orvos, aki megvizsgál. Kb. 15 perc várakozás után jött is egy orvos, aki megállapította, hogy 2 ujjnyira van kitágulva a méhszáj. Megkérdeztem, hogy nem jöttünk-e be túl korán, mire azt felelte, hogy nem, úgyhogy a férjemet és engem is tesztelt koronavírusra. Miután kiderült, hogy mindketten negatívak vagyunk, bekísértek az egyik szülőszobába, ott fel kellett feküdnöm az ágyra, rám kötötték a ctg-t, illetve az ügyeletes szülésznő megkért, hogy most még ne értesítsem se a szülésznőmet, se az orvosomat, majd kiment. Ekkor negyed 7 volt.
És csak telt és telt az idő anélkül, hogy bárki ránk nézett volna, vagy kaptunk volna bármi információt. Egy idő után kezdett kiborítani a helyzet. Eleve háton lenni, még ha félig-meddig ülhettem is, irtó kényelmetlen volt, zavart, hogy a kórház szülésfelkészítőjén többször elhangzott, hogy olyan modern ctg gépeik vannak, hogy a kismama közben sincs ágyhoz kötve, ehhez képest több mint másfél órán át nem mozdulhattam, ráadásul nem tudtam, hogy meddig nem értesíthetem a szülésznőt. Nem értettem, miért ne jelezhetném neki, hogy bent vagyok a kórházban és a ctg-re kötve várom a további fejleményeket. Ezen felhergelve magam, már épp elkezdtem írni neki egy sms-t, amikor belépett az ajtón. A mai napig nem tudom, hogy valaki szólt-e neki, hogy bent vagyok, vagy éppen dolgozott és azért termett ott.
9 óra előtt valamennyivel a szülésznő megvizsgált és burkot repesztett, azzal a felkiáltással, hogy látnunk kell, a baba nem kakilt-e bele a magzatvízbe. Szerencsére a víz tiszta volt, viszont hirtelen sokkal erősebbnek és sűrűbbnek éreztem a fájásokat. Kaptam egy méhszájlazító injekciót. Reméltem, hogy végre kikelhetek az ágyból, de ekkor bekötöttek infúziót folyadékpótlás gyanánt, és amíg az nem folyt le, addig továbbra sem állhattam fel. A vége felé azt hittem, megőrülök. Mikor végre kikelhettem az ágyból, a szülésznő azt javasolta, hogy sétálgassak vagy a gumilabdán rugózzak, de mindenképp keljek fel, mert a baba nem ereszkedett lejjebb. Egy ideig sétálgattam a folyosón, de ekkor már nagyon erősnek éreztem a fájásokat, újra meg újra meg kellett állnom, hogy az ablakpárkánynak támaszkodva átvészeljem őket. Tettem egy próbát a gumilabdával is, de az valahogy nagyon nem esett jól. Hirtelen émelyegni kezdtem, és ki kellett szaladnom a mosdóba hányni. Fogalmam sincs, mi az ördög távozhatott belőlem, mivel akkora már bő 14 órája néhány szőlőcukron kívül semmit sem ettem.
Bár korábban egy podcast adásban azt a tanácsot hallottam, hogy fájások alatt ne forduljunk magunkba és ne hagyjuk, hogy a fájdalom magával sodorjon, én nem tudtam máshogy tenni. Feltérdeltem a fotelbe, a fejem a háttámlára hajtottam, és néma csendben a csípőmet ringatva vártam, hogy egyik fájás jöjjön a másik után, miközben úgy éreztem, hogy képtelen vagyok végigcsinálni. A férjem mellettem állt és kitartóan simogatta a hátam, míg én csak sodródtam a fájdalommal és ha meg is szólaltam, csak azt ismételgettem, hogy nem fog menni.
Mikor legközelebb felbukkant a szülésznő, megkért, hogy feküdjek vissza az ágyra, hogy visszatehesse a ctg-t és megvizsgálhasson. A tény, hogy vissza kell feküdnöm, nagyon rosszul hatott rám, főleg, amikor közölte, hogy bár már teljesen kitágultam, de a baba semmit nem haladt lejjebb, úgyhogy be fog kötni oxitocint. Ettől nagyon tartottam, hogy nehogy az oxitocin által felerősített fájásokban úgy kifáradjak, hogy végül császár legyen a vége, főleg úgy, hogy én már ekkor úgy éreztem, hogy nincs tovább, elfogytam. Azzal nyugtatott, hogy a fájásaim nem elég hatékonyak ahhoz, hogy a baba haladjon, és az oxitocintól nem erősebbek, hanem mások lesznek a fájások, amik már hatékonyak lesznek.
Innentől kezdve az volt a feladatom, hogy amikor érzek egy fájást, akkor nyomjak és nyomjak, ahogy csak bírok, és annyiszor ahányszor csak egy fájás alatt tudok. És így is tettem, fogalmam sincs, mennyi ideig, először háton, majd egyik és másik oldalamon fekve. Ezután újra megvizsgált és mondta, hogy sikerült, most már ott van a baba, ahol kell, és a férjem is lelkesen mondta, hogy még így, „kívülről” is látszik, hogy lejjebb van, de őszinte leszek, én nem hittem nekik. A fájdalmon kívül az égegyadta világon nem éreztem semmit, és egyszerűen nem hittem el, hogy ez a minden magabiztosságot nélkülöző erőlködés és nyomás, amit eddig csináltam, az hatásos volt.
Mivel már minden adott volt, a szülésznő azt mondta, hogy
„Akkor próbáljuk meg megszülni.”
Egy kissé összemosódnak innentől a dolgok. Mivel az orvosom végül tényleg nem tudott bejönni a kórházba, ezért az ügyeletes orvos, egy fiatal nő jelent meg a szobában, majd követte őt három tanuló, és egy ápolónő, aki az ágyat kezdte átalakítani alattam. Amikor mindenki a helyén volt, akkor a szülésznő utasításai alapján a fájásoknál hol nyomtam, hol vártam, miközben fejben felváltva két gondolat cikázott csak a fejemben, az egyik, hogy inkább legyen császármetszés, mert nem bírom tovább, a másik pedig, hogy ha már idáig „eljutottam”, akkor most már végig kell csinálnom.
Azon kívül, hogy mennyire fáj, én továbbra sem éreztem semmit. Fogalmam nem volt, hogy jön-e már kifele a babám, mije van már kint, kint van-e bármije is. Néha úgy éreztem, mintha a szülésznő a kezével szét akarna engem szakítani, az elképesztően fájt.
Biztatás gyanánt a szülésznő egyszer mondta, hogy már látja, hogy a babának van haja, de én addigra már annyira beborultam a saját kis világomba, hogy szinte meg se hallottam, és akkor egyszer az egyik fájás/nyomás közben hatalmas megkönnyebbülést éreztem, és hallottam, ahogy a szülésznő mondja, hogy megszületett a kislányom, én pedig csak annyit tudtam mondani, hogy nem hiszem el, mert tényleg nem hittem, hogy képes leszek végigcsinálni, képes leszek világrahozni őt. 2021. május 23-án 11:40-kor született meg az 52 centis tündérbogyó kislányunk, Nella Boróka 2800 grammal.
Amíg a szülésznő a kislányomat mérte, törölgette, addig „magamra hagyva” feküdtem a szülőágyon, és irtózatosan remegni kezdtem. Ezt csak azért akartam leírni, mert rengeteg szüléstörténetet olvastam korábban, de sehol nem olvastam még erről a kontrollálhatatlan remegésről, ami akkor elöntött.
Miután mindent rendben találtak a kicsivel, odaadták az apukájának, engem pedig megvizsgáltak, hogy történt-e sérülés a szülés közben. Kisebb sérülések keletkeztek a hüvely belső falán, amit néhány öltéssel varrtak össze (az ügyeletes orvos, illetve az őt felügyelő orvos). Őszintén fogalmam sincs, hogy hány öltésre lehetett szükség, én egy örökkévalóságnak éreztem, ahogy csak matatnak, feszítenek, nyúznak és varrnak, de egyszer már csak befejezték, és akkor magunkra hagytak minket egy kis időre.
Amit némileg negatívumként éltem meg (és nem is igazán a történések sűrűjében, hanem inkább utólag) az a kórházi személyzet viselkedése. A megérkezésünkkor, az ügyeletes orvos a méhszájvizsgálatnál olyan durva volt, hogy azt hittem, bepisilek a fájdalomtól. A szülésznő szintén nem finomkodott a vizsgálgatások alatt, arról nem is beszélve, hogy mikor a burokrepesztés után úgy éreztem, hogy egyik fájás jön a másik után, azt felelte, hogy olyan nincs. Amikor elhaló hangon mondtam, hogy nem szeretnék gátmetszést, az volt a válasz, hogy azt senki sem szeretne. Tudom magamról, hogy elég mimóza vagyok, de akkor sem hiszem, hogy túl nagy elvárás lenne, hogy az orvosok ne úgy matassanak bennem, mintha teljesen érzéketlen lenne a testem, és ha „mindenképp” fájdalmasnak is kell lennie, legalább figyelmeztessenek/szóljanak, ne pedig váratlanul húzzanak-vonjanak-feszítsenek.
Mindent egybevetve, úgy gondolom, szerencsés vagyok. Bár mentálisan óriási küzdés volt számomra a szülés, de utólag úgy látom, hogy hálás lehetek, amiért viszonylag rövid vajúdással, gátmetszés nélkül hozhattam világra az első kisbabám.
Polli
Olvass még szüléstörténeteket!
19 évesen szültem és nem bántam meg
Olyan gyors volt a szülésem, hogy fel sem fogtam
Későn indították be a szülést
