Azért osztom meg második fiam születésének történetét, mert keveset hallani a rohamos szülésről. Sokan irigykednek, sőt, a legtöbben irigykednek azokra, akik nagyon gyorsan szülték meg a gyermeküket, pedig pont akkora traumát tud okozni, mint bármely másfajta szülés, ha az anya nem tudja hova tenni magában, nem tudja feldolgozni a történéseket.
A kisebbik fiam nemsokára hároméves lesz, de a mai napig megjelenik álmaimban a születése, minden izgalmával együtt. Nekem „csak” ennyi jutott a második szülés élményéből. Biztosan sokan nyavalygásnak tartják ezt, de tényleg komoly traumát tud okozni a rohamos szülés (is).
A terhesség nem volt komplikációktól mentes, többször voltam kórházban, többféle probléma előjött - terhességi cukorbetegség, 20 hetesen megrepedt a burok, szivárgott a vizem, és később, a 31. héten is bent feküdtem visszatartáson. A fiam végül a kiírt nap után két nappal, makkegészségesen indított rohamot a világ ellen, egy expresszvonat sebességével megérkezve - azóta is fut, rohan mindenhova, a séta szót nem ismeri.
A kiírt napon csalódottan mentem haza a kötelező CTG után, ami „lapos, mint az Alföld” - az orvosom szavaival élve. Két nappal később kellett mennem megint, addig is pihenést javasolt a doktor. Másnap a doki tanácsát megfogadva egész nap a kanapén ülve néztem a tévét, addigra túlvoltunk mindenféle kicsalogató praktikán: lépcsőzés, szex, a ház bármely pontján enni lehetett volna, csillogott-villogott minden centiméter, annyit takarítottam.
Aznap este nem kívántam a vacsorát, émelygett a gyomrom, nem voltam éhes. Lefeküdtünk aludni, és hajnalig nem történt semmi...
Reggel 5-kor ébredtem egy villanásnyi görcsre, majd kis idő elteltével megint. Felkeltem, mértem az időt, de a fájások nem voltak sem túl hosszúak, sem rendszeresek. Na, gondoltam, megint a jóslók, egy újabb szar nap...
Megcsináltam a reggelit a családnak, ébresztettem a nagyobbik fiamat, készülődtünk: fiam suliba, párommal mi az épülő házunkhoz egy megbeszélésre, majd 9.30-ra a kórházba CTG-re. Akkor már vagy két hónapja minden alkalommal úgy indultunk el otthonról, hogy az összes csomagom bent volt a kocsiban, mivel agglomerációból jártunk be Pestre, ha épp bent vagyunk és beindul a szülés, ne kelljen hazakocsikázni a cuccokért.
Induláskor (6.45) kicsit furcsa volt, hogy a hasam annyira bekeményedett, hogy nem tudtam felvenni a zoknimat, de ezt leszámítva mindent ugyanúgy megcsináltam, mint bármely más reggelen. Akkor mondjuk már néha kicsit sziszegtem, ha jött egy fájás, de továbbra sem voltak sem erősek, sem rendszeresek, így nem idegeskedtünk.
Elindultunk be Pestre, hogy a gyereket elvigyük a suliba. 7.15-kor kiszállt a kocsiból, de bekísérni már nem tudtam, mert úgy éreztem, daruval sem raknak vissza a kocsiba. Mennünk kellett volna az építkezésre, de a fájások hirtelen olyan erősek lettek, hogy mondtam a páromnak, menjünk inkább a kórházba, max. hamarabb megnéznek CTG-n. El is indultunk a péntek reggeli dugóban a 16. kerületből a SOTE II-be. A Könyves Kálmánon már kezdtünk idegesek lenni fél 8 körül, mert a fájások nagyon intenzíven erősödtek, és hirtelen az összevisszaságból szabályos 3 percesek lettek. Attól féltünk, nem érünk be...
Szerencsére épp a kórház főbejárata előtt sikerült megállni, hogy majd később elviszi a párom a kocsit és rendesen leparkol, csakhogy már nem tudtam kiszállni a kocsiból. Elkapott valami irgalmatlan erős hányinger, és ahogy a párom megpróbált kiszedni az anyósülésről, emlékszem, arra gondoltam, milyen mérges lesz, ha lehányom a cipőjét vagy az autót... Fekete karikák táncoltak a szemem előtt, az ájulás kerülgetett, a hasamat pedig mintha egy vasabroncs szorította volna össze, újra és újra és újra... Az utcán bóklászók csak bámultak minket, senki sem segített.
Az épületbe érve párom tolókocsiért kiabált, alig tudott tartani, én meg az ájulás küszöbén omladoztam nekidőlve. A portás azonnal szaladt és bevonszoltak ketten a liftbe, fel a szülőszobákhoz (nem volt tolókocsi).
Az ügyeletes szülésznő messziről nyitotta az ajtót, kérdezte: hány hetes? Párom válaszolt, én csak vonszoltam magam a két férfi erős karjai között a padlót fixírozva, hátha akkor nem ájulok el... 40+2!
Szülésznő bólintott, átvett a pasiktól és betámogatott a vizsgálóba. Ez volt 7.59-kor. Levetkőzni már nem tudtam, úgy szedtek le rólam minden ruhát (január közepe volt). Ügyeletes doktornő megvizsgált, majd rögtön kiabálni kezdett: azonnal szülőszoba, majd odaviszem a papírokat, nincs idő semmire, ez a baba mindjárt itt van, 4 ujjnyi tágulás!
Én meg nagyon okosan megkérdeztem, hogy akkor ma szülünk végre?
Úgy, ahogy voltam, meztelenül, egy lepedőbe csavarva áttámogattak a szülőszobába, hozták a páromat a folyosóról, és hívták az orvosom. Hallottam, ahogy kiabálnak a telefonba, hogy igen, Sz. I., 4 ujjnyi tágulással!!! A dokim az autópályáról fordult vissza, éppen a vidéki magánrendelésére tartott...
A szülőszobán párom telefonon gyorsan elintézte az aznapi munkát, kiosztotta a feladatokat az embereinek és átirányította a telefonját azzal, hogy majd hétfőn találkozik velük, addig oldják meg nélküle... nem is tévedhetett volna nagyobbat.
Feladták a hálóingem, kértem, hogy lefekhessek, nem akarok sétálni, nem akarok zuhanyozni, nem kell labda, nem kell semmi, csak egy ágy a seggem alá... Lefekhettem végre, megváltás volt.
8.30 körül megérkezett a fogadott szülésznőm, akinek egyszerre 3 kismamája is szült, szegény... A fájások jöttek, iszonyú intenzíven, borzalmasan fájt. Ordítottam, kiabáltam. Sehol nem volt az a harmónia, béke, befelé fordulás, meghittség, amit elterveztem. Hogy majd órákig meghitten összehajolva a párommal vajúdok, masszírozza a derekam, zuhanyozok, labdán ücsörgök... Na, itt semmi nem volt mindebből, csak a masszív, borzasztó, széttépő fájdalom és halálfélelem. Nem tudtam, hogy fogom ezt kibírni, pedig nem az első szülésem volt. Úgy éreztem, nem volt átmenet, nem volt meg az a fokozatosság, ami a testemet és a lelkemet felkészítette volna a szülésre, hanem egyből a mélyvízbe kerültem, a mindent széttépő, pokol tüze fájdalomba. Ez az átmenet az, ami nekem a mai napig hiányzik. Egyszerűen nem készültem arra a forgatókönyvre, hogy ilyen gyors lesz a szülés. Emlékeztem az első szülésemre, ahol 13 óra volt a vajúdás, milyen meghitt volt, magamba forduló, és nem volt ennyire borzalmas a fájdalom sem, mert megvolt a fokozatosság, a fájások erősödése óráról órára, volt időm hozzászokni testben és lélekben is.
De most nem volt semmi hasonló sem. Bumm, bele a közepébe. És igen, ordítottam, méltatlankodtam, csorogtak a könnyeim, hogy én nem így akartam, hé, valaki állítsa ezt le és hagyjon időt nekem rendesen megszülni ezt a babát!
9 óra körül befutott (szó szerint) a dokim, megvizsgált, burokrepesztés, minden szép, minden jó, lehet nyomni.
Na, itt tiltakoztam egy kicsit két fájás között, hogy én ezt nem így terveztem ám, de kiröhögtek. Aztán jöttek a tolófájások és nem volt mit tenni, nyomni kellett.
9.28 perckor, 4 órával és 28 perccel az első, otthon érzett apró fájás után, és 1 óra 29 perccel a kórházba érkezésünk után megszületett a második fiam.
Végig azt éreztem, nem én irányítok, semmit sem tartok kontroll alatt, hanem valami tőlem független erő átvette a testem feletti irányítást és belekényszerít az egészbe.
Persze, egészségesek vagyunk, minden rendben van azóta is, na, de akkor is... Vagy csak én vagyok olyan hülye, aki a szülést a maga teljességében, hosszú és fokozatos vajúdással szerettem volna átélni?
A párom délelőtt 11-kor már dolgozott. Én délben már az osztályon ettem az ebédet. Reggel még ki gondolta volna ezt???
A második óra utáni szünetben felhívtam a fiam iskoláját, hogy adják át neki az üzenetet, hogy megszületett az öccse, és hogy jól vagyunk. Az osztályfőnök megdöbbenve mondta a telefonban, hogy na, de anyuka, reggel még Ön hozta be L-t, láttam az autóban az iskola előtt, két órával később meg már babázik? Annyit mondtam neki, óóó, már vagy fél órája megszültem.
Nem tudom, miért vagyok ilyen elcseszett, persze örülök is neki valahol, hogy ilyen „könnyen” lezavartuk a szülést, de azért baromira hiányzik a „rendes” szülés élménye. Több babánk már nem lesz, van két fiam, számomra ők a legszebbek és legtökéletesebbek.
Üdv mindenkinek,
Ildikó
Olvass még szüléstörténeteket, és küldd be te is a sajátodét!
Mire kiért a mentő, megszületett a babám
Olyan gyors volt a szülésem, hogy fel sem fogtam
Két szülésznő futva tolta az ágyam, a párom rohant mellettük
