A babánk tervezett volt, csak nem ilyen hamar. Mikor elkezdtünk próbálkozni, álmunkban sem gondoltuk volna, hogy elsőre összejön, pedig de. Csak álltam a mosdóban, és hitetlenkedve figyeltem a kezemben lévő tesztet, amin szinte világított a felirat: pregnant.

Kellett pár nap, mire felfogtuk és igazán örülni tudtunk a hírnek. Angliában ilyenkor a háziorvost kell felhívni, aki a Covid miatt most csak telefonon tette fel a rutinkérdéseket, és pár nap múlva megjött a levél az első lefoglalt ultrahang időpontról, 12 hetesen. 

Mindeközben egy nap csörgött a párom telefonja, otthonról szóltak, hogy apukája nagyon nincs jól, úton vannak vele a kórházba. A diagnózis súlyos, előrehaladott demencia. A rosszullét előtti napon még tett-vett, sétált, a kórházból viszont már egy megtört, beteg, idős ember jött ki. Világossá vált, hogy a korábbi élete nem folytatódhat tovább, gyökeres változásokra lesz szükség, ezért a férjem hazament hozzá, én pedig itt maradtam néhány hetes terhesen, és hetekig csak online tartottuk a kapcsolatot.

Egyik reggel erős hasfájásra ébredtem, és inkább a sürgősségi felé vettem az irányt, hogy nézzék meg a babát. Szerencsére minden rendben volt vele, de pihenést és nyugalmat javasoltak. A Covidnak köszönhetően itthonról dolgoztam, ez nagyon sokat segített, viszont otthonról egyre-másra jöttek a kevésbé jó és a rossz hírek egyaránt. Mikor a férjem hetekkel később visszajött, már túl voltunk a 12. heti ultrahangvizsgálaton. Szerencsére a babával minden rendben volt itt is és a genetikai vizsgálat is jó eredményt hozott. 

Sajnos megint nem töltöttünk túl sok időt együtt, az apósom állapota tovább romlott, már a házi gondozó is kevésnek bizonyult, ismét kórházba került, a férjemet úgy hívták haza, hogy jöjjön, búcsúzzon el az édesapjától. A legrosszabb nem következett be, de az állapota drasztikusan romlott, és senki sem tudott válaszolni a kérdésre, hogy miért.

Eközben én Londonban voltam, próbáltam pozitív maradni és lelket önteni a páromba. A terhességem gyakorlatilag végig hányingerrel, rosszullétekkel és hányással volt tarkított, szóval jól jött, hogy itthonról dolgozhattam. Nyár közepén végül én is hazautaztam az első magán ultrahangvizsgálatra ahol kiderült, hogy kislányunk lesz. Mindenki nagyon boldog volt, az egész család velünk örült. Én néhány hetet tölthettem Magyarországon, míg a férjem az egész nyarat, így szinte a terhességem egyharmadában külön voltunk. Nehéz és megterhelő volt, hiszen ő mindent megtett az édesapjáért, de közben lelkileg borzalmasan bántotta, hogy nem lehet mellettünk.

Szeptember elején mindketten visszatértünk Londonba, neki újra elindult a munka, én a terhesség végéig már itthon voltam. Leszámítva a rengeteg rosszullétet és hányást, szerencsére problémamentes volt a várandósság, nem volt túl sok panaszom.

A terhesség alatt hivatalosan két ultrahangvizsgálat lett volna, nekem több volt, mert 8 hetesen is ellenőrizték a babát, illetve 34 hetesen a szülésznő a hasam mérése alapján túl nagynak találta, de szerencsére alaptalan volt a félelme. Egyébként a vizsgálatok minimálisak voltak, csak konzultáció volt, ahol ellenőrizték a vérnyomást és a baba szívhangját.

December 12 volt a kiírt dátum, de én biztos voltam benne, hogy előbb fog érkezni a baba 1-2 héttel. Ehhez képest néhány nappal a szülés előtt egy árva jel sem volt. December 10-én ébredéstől nem éreztem baba mozgását, hamar bent voltam a kórházban. Szerencsére a lányommal minden rendben volt, ennek ellenére a szülés indítását javasolták, mert ez a probléma többször is előjött már, így beleegyeztem, még aznap este befeküdtem a kórházba. A párom elvileg este hétig maradhatott volna, de végül senki sem szólt neki, ott töltötte velem az éjszakát egy fotelben.

Eredetileg egy ballont akartak felhelyezni, de mivel teljesen zárt volt a méhszáj, ez nem sikerült. Kaptam egy hormonnal átitatott tampont a következő 24 órára, ennek az volt a feladata, hogy elkezdődjön a tágulás és a méhnyak felpuhulása és rövidülése. Két órán belül el is kezdődtek a fájások, a derekam alsó részén éreztem, kb. 8 percenként jöttek, és egyik sem tartott sokáig, túlzottan erős sem volt. Másnap arra kértek, sétáljak, lépcsőzzek amennyit tudok, így egész nap a kórház folyosóin bolyongtunk. Délután 6 körül elkezdtek erősödni a derékfájdalmak, onnantól már csak feküdtem, nem igazán ment a séta. 9-kor kivettek a tampont, két centit tágultam előző éjszaka óta. Azt mondták, várjak türelemmel a kórteremben, ők próbálnak egy üres vajúdót találni, de időbe fog telni, mert még sok van hátra. Ez volt kb. fél 10-kor. 

Próbáltam csendben tűrni a fájdalmat, amennyire lehet figyelve a szobatársaimra, persze nem mindig sikerült. 10.50-kor valami furcsát éreztem, és amikor felálltam, elöntött a magzatvíz. Enyhén pirosas volt, amitől teljesen bepánikoltam, de a szülésznő szerint nem volt gond, várjak türelemmel, hamarosan jönnek értem. 

Innentől beindultak a brutális fájások, gyakorlatilag téptem az ágy korlátját és könyörögtem a férjemnek, hogy csináljon valamit, mert nem bírom. A derekam annyira fájt, mintha tüzes vasat nyomtak volna hozzá, csavarni lehetett a verejtéket a hajamból és a ruhámból egyaránt. 11:50-ig bírtam, felálltam, kitántorogtam, a párom jött utánam, hogy össze ne essek. Azt mondták, menjünk be a zuhanyzóba és locsoljon meleg vízzel, mert az majd segít.

Ültem a kis széken, a férjem folyatta rám a forró vizet, és hirtelen felkiáltottam:

„Jöjjön valaki, mert jön a baba!”

Éreztem, hogy nyomnom kell, biztos voltam benne, hogy ez már az. A szülésznő mondta, hogy az lehetetlen, én meg csak ismételtem, hogy jön a baba, jön a baba! Hárman vittek vissza a szobába, valahogy sikerült felmásznom az ágyra, a szülésznő pedig ellenőrizte a tágulást, és felkiáltott:

„Indulunk a szülészetre, teljesen kitágult!”

Gyakorlatilag egy vészhelyzetben látott jelenet következett, két szülésznő futva tolta az ágyam, a párom rohant mellettük, segített nyitni az ajtókat, én pedig próbáltam visszatartani a nyomást - nem sok sikerrel. 

Éjfél után 5 perccel berobbantunk a szülőszobára, ahol két másik szülésznő várt, azonnal átraktak a szülőágyra, aztán mondták, hogy mikor nyomjak.

00:14 perckor bújt ki a gyönyörű óriás kislányunk 3950 grammal és 53 centivel. Azonnal a mellkasomra helyezték, nem vitték el mérni vagy letisztítani, csak annyit töröltek le róla, amihez hozzá fértek, miközben a baba a testemen pihegett. 

Sajnos a mérete és az extra gyors szülés következtében kívül-belül varrni kellett, így fél óra után a baba az apukájával maradt, engem pedig elvittek a műtőbe, ahol egy epidurálishoz hasonló érzéstelenítést kaptam, hogy fájdalommentes legyen a varrás. 

Nem pont ilyen szülést képzeltem, de utólag már örülök, hogy így alakult.

A párom péntek estétől velem volt egészen a szülésig. Utána még együtt voltunk a varrás után egy órát, majd neki haza kellett mennie, reggel 9 kor jött jöhetett vissza, és utána már együtt mentünk haza. A nővérek, szülésznők nagyon kedvesek voltak végig, orvossal csak a műtőben találkoztam, amíg összevarrt, ő is nagyon profi és kedves volt. A szoptatáshoz minden segítséget megkaptunk, összességében elégedett voltam az angliai rendszerrel.

Már aznap délután haza is engedtek ami ugyan elsőre furcsa, de itthon sokkal könnyebb volt a lábadozás és a pihenés.

Krisztina

Olvass még szüléstörténeteket, és küldd be te is a sajátodét!

19 évesen szültem és nem bántam meg

Olyan gyors volt a szülésem, hogy fel sem fogtam

Későn indították be a szülést