Minisorozatunkban BlackSwan mesél szülés utáni tapasztalatairól. Az első részben a szoptatással kapcsolatos nehézségeiről számolt be, a másodikban gyermeke tejfehérje-allergiája miatti kényszerű diétájáról és testi változásairól írt, a mai rész pedig a depresszióról szól.

Depresszió
 

A traumatikus szülésélményt és szeparációt követően a kimerültséggel küszködve egész nap szoptattam, gyakran este 10-kor ettem először és utoljára. Gyakran napokig nem tudtam elindulni sehova a pici babával, mert mire mindent összeszedtem, addigra újra mellre kéredzkedett. Én pedig iszonyú anyának éreztem magam. Azt gondoltam, hogy én vagyok az egyetlen, aki képtelen elindulni a babájával. Szörnyű bűntudatom volt a hasfájások miatt, hiszen attól szenvedett a gyermekem, amit én ettem. Magamat okoltam a vérszegénységéért is, és amiatt kellett a vasat is szednie, amitől szintén szenvedett.

Olyannyira nem voltam kibékülve a testemmel, hogy ha csak véletlenül is megláttam magam a tükörben, sírva fakadtam. Emellett nem is találtam önmagam szellemileg sem. Egy elhanyagolt, fáradt, elgyötört arcot láttam a tükörben, aki egész nap gagyarászik, és semmi értelmeset nem csinál. Még árnyéka sem voltam egy intelligens, szórakoztató, harcias nőnek. Nem ismertem magamra, idegennek éreztem saját magam. Sok anya megél hasonló krízist. Ilyenkor tud segíteni, hogy ezt szerették volna, erre vágytak. Nekem ez a kapaszkodó nem volt. Egyre csak az járt a fejemben, hogy én ezt nem bírom, és nem akartam, hogy pontosan tudtam, hogy ez nem nekem való.

A férjem igyekezett segíteni, de nem tudott, hiszen nem tudott szoptatni helyettem. Néhányszor a fejéhez is vágtam, hogy azzal tudott volna segíteni, ha nem csinál nekem gyereket. Pedig ő tényleg mindenben támogatott engem. Mindent elintézett, nekem „csak” a babával kellett törődnöm. Mellém állt minden gyerekneveléssel kapcsolatos nézetemben, akkor is, ha ő sem értett velük egyet. Kimutatta, hogy szeret és szépnek, vonzónak lát. Azt is mindig elmondta, hogy szerinte nagyon jó anya vagyok, akkor is, ha nem érzem így.

Nem éreztem. Úgy éreztem, hogy roncs vagyok, hogy ez nem is élet, csak szenvedés. Hogy nem ehetek, nem alhatok, hogy lényegében én nem is létezem. Javasolta, hogy mondjak le a szoptatásról, de én nem akartam. Úgy éreztem, hogy ez az egyetlen, amit jól csinálok, amiről objektív visszajelzés van, hiszen hízik. Semmi másról nem tudhatom, hogy jó-e, majd ő elmondja húsz év múlva. Nem engedtem semmit, ami veszélyeztette a szoptatást. Fejni nem akartam, a tápszerektől féltem, hiszen épp akkor hívtak vissza néhányat rákkeltő anyagok miatt.

A mélyponton megjelentek az öngyilkossági gondolatok. Elképzeltem, hogy hogyan végzek magammal többféleképpen is. Volt, hogy egy órán keresztül győzködtem magam, hogy miért ne tegyem meg. Tudtam, hogy a kisfiamnak szüksége van rám. Nem akartam ilyen terhet róni rá. Tudtam, hogy sok mindentől meg kell még védenem, sok mindenre meg kell még tanítanom, és még sokáig kell vigyáznom rá. Ekkor már világosan láttam, hogy ez nem csak a normál anyává válási válság, hanem szülés utáni depresszió. Mikor úgy éreztem, hogy semmi öröm nincs az életemben, pedig ott volt az újszülött babám, tudatosítottam magamban, hogy ez egy tünet. Amikor úgy éreztem, hogy boldogtalan vagyok, mindig boldogtalan is leszek, és valójában soha nem is voltam boldog, tudatosítottam magamban, hogy ez is egy tünet, és nem valóság.

Mindenkinek más válik be, nekem ez segített, valamint az, hogy őszintén beszélhettem erről a férjemmel és a családommal. Már sokkal könnyebbek a mindennapok, megtanultam elindulni otthonról egy pici gyerekkel. Ugyan nem vagyok kibékülve a megváltozott testemmel, de már nem bánt egyfolytában. Kezdek visszatalálni önmagamhoz, de persze sokat változtam, hiszen anyuka lettem, de nem élem meg tragédiaként. Tudok változatosabban enni, és olykor valami finomságot is, és ki tudom aludni magam, néha a kisfiammal összebújva.

Szerencsére a kisfiam nem sokat érzékelt ebből, mivel tudtam, hogy a depresszió miatt az anya hajlamos kevésbé reagálni a baba jelzéseire, ezért figyeltem erre. A kisfiunk pedig az egyik legmosolygósabb, legboldogabb, legkiegyensúlyozottabb csecsemő, akit valaha is láttunk mi és az ismeretségi körünk. Én pedig mindennél jobban szeretem őt, és ez a depresszió idején is sugárzott rólunk mindenki szerint. Anyukám már nem gondolja, hogy ne lenne való nekem a gyerek, sőt, nagyon büszke rám, hogy ilyen jó anyukája vagyok az unokájának.

Mindezt azért osztottam meg, hogy felhívjam a figyelmet a szülés utáni depresszióra. Remélem, hogy ezáltal kevésbé érzi magát elveszettnek, aki ezzel küzd, és nem szégyelli az állapotát. Én mindenképpen javaslom, hogy aki hasonló tüneteket tapasztal, vagy csak halványan is megfordul a fejében az öngyilkosság gondolata, az forduljon szakemberhez, és kérjen segítséget!

BlackSwan

Rettegtem, hogy elalszom szoptatás közben és elejtem a gyereket

Semmit nem tudtam pihenni, éjszakánként rettegtem, hogy elalszom szoptatás közben, és elejtem a gyereket. Jobb napokon összejött négy óra alvás, de persze nem egyben...

Tovább>>>

Nehéz elfogadni a szülés utáni testemet
Nincs túl sok striám, de nagyon zavarnak, és a tudat is, hogy örökké ott maradnak. A hasam ugyan már lapos, de a bőr még meg van ereszkedve rajta.
Tovább>>>