Jelenleg 7 hónapos az apró kis lelkem, de akárhányszor a szülésemre gondolok, a mai napig könnyek szöknek a szemembe. 

2020 januárjában eldöntöttük párommal: kisbabát szeretnénk. Szorgos próbálkozások után viszonylag hamar, márciusban pozitívat teszteltem. Nagyon boldog voltam, de nem akartam elkiabálni a dolgot, így senkinek sem szóltam róla, csak a legjobb barátnőmnek. Nem sokkal a pozitív teszt után kitört a covid-láz, elkezdtek az üzletek sorban bezárni, köztük az is, ahol én dolgozom.

Az első otthon töltött karantén napomon vérzésre keltem. Kétségbeesetten rohantam a kórházba, ahol a kórelőzményeket kielemezve megpecsételte az orvos a hozzám fűződő hozzáállását, amint meglátta a „missed ab” jelzőt. Ultrahang után telefonját nyomkodva közölte, (miközben arra nem méltatott, hogy rám nézzen) hogy „nyugodjon meg, nem terhes”.

Kérdeztem, hogy mi történhetett, hiszen pozitív volt több tesztem is. Közömbösen, szinte már megalázóan közölte, hogy

„vagy elvetélt, vagy meg sem tapadt, nincs terhességre utaló jel, így ezt már sosem tudjuk meg.”

Megköszöntem, és a fejemet lehajtva hazamentem. Határozottan megtört a dolog, magamat hibáztattam, biztos azért történt... így büntet az élet. Megbeszéltük párommal, hogy a covid miatt eltoljuk a baba projektet, nem kellene egy világjárvány idején szülnöm, várjunk egy évet, mire lecsillapodnak a dolgok. Ötletnek remek volt, de az én drágám másképp gondolta. Nem sokkal azután, hogy ezt a döntést meghoztuk, ismét pozitívat teszteltem áprilisban. Itt indult meg az én történetem az én kis szivárványbabámmal.

Gyönyörű terhességem volt. Szinte már-már mesébe illő. Alig volt rosszullétem, minden rendben volt velem és babával, ment minden a maga rendje és módja szerint. Mire észbekaptam, már óriás pocakkal büszkélkedhettem, minden eredményem tökéletes volt, szóval álomba illő volt az egész.

Aki ismer, tudja hogy egy izgága személyiség vagyok, akik nem tud megülni a fenekén. Talán ennek köszönhetően tudtam egészen a 34.hétig dolgozni. Bár volt egy-két rosszalló megjegyzése pár embernek, hiszen a szépségiparban dolgozom, rengeteg emberrel találkozom, és sokuknak nem tetszett, hogy napi kontaktban vagyok az emberekkel, de igyekeztem minden óvintézkedést megtenni. Nos, igen. 34 hetesen letettem a lantot.

Otthon evett az unalom, néha-néha egy két jóslófájás szakította meg az unalmat, de ezen kívül ekkor sem történtek olyan hatalmas nagy dolgok. Jöttem, mentem, tettem, vettem, ahogy egy háziasszony teszi. Igaz, már az éjszakák durvák voltak, de gondoltam, ennyi belefér. Majd a 36.heti nst-n jött a hidegzuhany. Az orvosom oltópontra került, így sajnos nem tud a szülésemnél jelen lenni. Egy világ dőlt össze bennem, és talán itt indult meg először bennem a pánik.

Majd másodszor akkor, mikor 36+5 naposan közölték, hogy a biztonság kedvéért jöjjek már inkább két nap múlva. Nem tudtam mire vélni, hiszen egy vadidegen orvos vizsgált, akit nem is ismertem, és amúgy is úgy éreztem magam, mintha futószalagon mentek volna a kismamák. Már görcsösen vártam a napot, hogy újra menjek és megtudjam, minden rendben van-e a kisbabámmal.

A figyelmemet házimunkával próbáltam elterelni. Na, igen… és itt történt valami. Nem tudom, hogy a stressz, vagy hogy hat darab polcot felcipeltem még aznap a negyedikre, mert a futárnak nem volt kedve, de a 36+6. nap 0:20 perckor elfolyt a magzatvizem. Na, nem mondom, ott azért levert a víz teljesen. Keltettem párom, apa, itt az idő, menjünk szépen befelé. Még gyors zuhi, közben hívtuk a szülőket, közben pánik, közben még rájöttem, nem pakoltam vizet és úristen, azt sem tudtam ,hol áll a fejem.

Végül 1:30 körül beértünk 2:00-kor már az osztályon feküdtem, akkor még csak kétujjnyira nyitva. Fájásaim voltak, de nem is nevezném őket fájásnak. Soha nem volt menstruációs görcsöm, de ha lett volna, na, szerintem az olyan lett volna, mint amit akkor éreztem. Fájt, fájt, de nem volt vészes.

Apát hazaküldtem, mivel ugye a covid miatt nem jöhetett be. Próbáltam pihengetni, ami még talán össze is jött volna, de az izgalom túlságosan úrrá lett rajtam, így esélytelen volt. Olyan 6:00 magasságában már éreztem, hogy basszus, ez azért nem olyan lesz, mint amilyennek gondoltam, hanem százszor rosszabb...

7:00 vizit. Bejött a doki, rezzenéstelen arccal megvizsgált, majd közölte, hogy

„Jó, anyuka, nem tágulunk, úgyhogy tartsuk már vissza a babát, na, nehogy már koraszülött legyen, majd holnap babázunk.”

MICSODA? Gondoltam, te jó isten, egy egész napot én még itt kell, hogy töltsek? Elkezdtek belém magnéziumot adagolni... Mint halottnak a csók. És akkor itt egy kicsit kitérnék pár mondat erejéig. Nekem határozott szüléservem volt. Én úgy gondolom, minden fejben dől el. Soha egyszer sem panaszkodtam a terhességem alatt, pedig fodrászként naponta legalább tízszer megkérdezték, hogy vagyok. Mert én hiszem és vallom, ha én eldöntöm azt, hogy jól vagyok, akkor valóban a testemben végbemegy egy olyan akaraterő, hogy valóban jól leszek. Én ezt próbáltam kivetíteni a szülésemre is. A dolgom az, bemegyek, csendben szépen kinyomom, gyerekkel a kezemben hazajövök – gondoltam én.

Na, igen, és akkor eljött a 8:00, mikor már nyüszítéshez hasonló hangok jöttek ki belőlem keveredve a sírással. A fájdalom és a félelem lett úrrá rajtam, hiszen ott voltam teljesen egyedül egy szobában, ahol a kutyát nem érdekelt, hogy vagyok, sőt, ha kértem a szülésznőket, hadd álljak fel, vagy hadd menjek egy kört, vagy ugyan hadd zuhanyozzak már le, kettő mondattal rendre intettek, hogy felejtsem is el, nem lehet . Ekkor éreztem úgy, hogy teljesen magamra maradtam.

Bejött néha a szülésznő, vetett rám és az nst-re egy-egy pillantást, felírta és kiment. Ennyi volt az emberekkel való kontaktom. Közben figyeltem az órát, és tudtam, mikor fognak jönni a fájások. Olyan 12:00 magasságában, miközben az nst-met olvasta egy szülésznő, megjegyezte, hogy kicsit halkabban, ezek a fájások még semmik, tartogassam inkább az erőmet. Jelzem, azóta engem orvos nem látott, tehát fogalmam sem volt, mi a helyzet, hogy nekem ilyen fájdalmak közepette kell-e kihúznom másnapig vagy babázás lesz. Feküdtem a bizonytalanságban.

Majd 13:00 óra felé megérkezett egy orvos, viszonylag kedves, megvizsgált, és mondta, hogy jó, 3 ujj, itt ma már baba lesz. Gondoltam hurrá, végre nemsokára akkor vége ennek az egésznek. Félkábultan azért néha bepróbálkoztam, hátha felengedik a férjem, de nyilván nem… És telt az idő, és még mindig semmi, csak nekem egyre erősebb lett a fájdalmam.

Aztán 14:00 körül, mikor bejött a szülésznő, talán kicsit emelkedettebb hangnemben, és lehet, kicsit primitív módon, de szóltam, hogy ha most nem enged ki mosdóba (mert ugye ahhoz is engedély kellett), itt fogom össze csinálni magam. Na, és itt minden megfordult, hirtelen érdekes lettem. Kettő percen belül megjelent egy orvos két rezidenssel az oldalán. És gondolhatod... Mint egy nyitott ablakon. Ki-be nyúlkáltak és próbáltak megegyezni abban, hogy szűk vagy bő négy ujjra vagyok-e nyitva.

Közben halkan odasúgta a szülésznő, hogy apuka indulhat. Mire megérkezett, már gázt, fájdalomcsillapítót, császármetszést, mindent kértem, de csak a gázt kaptam. Haszna? Nem, nem volt, csak össze vissza beszéltem legfőképpen két dolgot mondogattam felváltva: császárt akarok és zuhanyozni, mivel hiába volt november, izzadtam, mint az atyaúristen.

Elérkezett a kitolási szakasz, immár ekkor 14 órája magzatvíz nélkül voltam, és ahhoz tudnám hasonlítani az egészet, mintha egy szűk sivatagi környezetből próbálnál egy dinnyét kipréselni magadból. Mindenki biztatott és nyugtatott, hogy jól csinálom, még néha-néha beszélgetni is próbáltak velem, de én úgy ordítottam, hogy valószínűleg ha nem is a fél város, de az osztály egésze hallotta.

Aztán félúton elhagyott az erő. Párom felé fordultam és közöltem, hogy sajnálom, de nekem ez nem fog menni. Ekkor az orvos elkapta a kezem és a már félig kint levő fiam fejéhez irányította és közölte: igenis anyuka, márpedig sikerülni fog. Ez akkora hajtóerőt adott, amilyet eddig még nem ismertem. Mindenkitől csak azt hallgattam a terhességem alatt, hogy semmi esetre se nyissam ki a szemem, mialatt nyomok. Na, igen, ezt valamiért el is felejtettem, és egy kósza pillanatra kinyitottam a szemem, mikor is feltűnt, hogy két orvos könyököl teljes erejéből a hasamon, és próbálják kipréselni belőlem a gyermekemet. Nem mondom, elég ijesztő volt. Arról nem is beszélve mennyire fájdalmas.

És egyszer csak 16:20-kor közel másfél óra után a tolófájásoktól számítva megszületett az én egyetlen kisfiam. Bizonyára eleget hallottad már a klisét, hogy amint kint van, minden fájdalmad elszáll. Nos, ez valóban így van. Amint a mellkasomra tették a fiam, én voltam a világ legboldogabb embere. És itt képszakadás. Vagyis nem csak itt. Nem tudom, hogy a sokktól vagy a gáztól, de rengeteg mindenre a mai napig nem emlékszem. A férjem szokta mesélni néha-néha, mik történtek, de nem sűrűn beszélünk róla.

Eléggé bánom, hogy a fájdalom és a kábultságérzet annyira megbénított, hogy arra sem emlékszem, milyen volt, amikor felsírt. Az aranyórát nem tölthette velünk, mert oxigénre kellett tenni. De egészséges, és ez a lényeg. Ezután folyt minden a maga kis medrében a gyermekágyi időszakban. Igaz, tükörbe nézni nem mertem, mert az arcom egésze véraláfutásos, a szemem pedig bevérzett volt. Aztán mikor hazaértünk, felülkerekedett rajtam az egész szülésélmény és a sok kéretlen tanács. Ennek hatására lett egy szülés utáni depresszióm, ami magával vitte a tejemet, de ez már megint egy másik történet. 

Összességében én úgy gondolom, teljesen máshogy zajlott volna a szülésem, ha mások a körülmények. Ha nincs covid, ha az orvosomnál szülök, és ha nem akarnak mindenáron bent tartani mesterségesen egy olyan kisbabát, aki szemmel láthatóan világra akar jönni. Ha velem lehet a férjem, és nem egyedül kell 14 órán keresztül a poklok poklát átélnem. De mindezek ellenére dolgozom azon, hogy ezt megemésszem, és jó úton haladok, mert már most azt mondom, várom, hogy újra terhes legyek, és újraélhessem a szülést, igaz, akkor már talán másképp. Szervezettebben, okosabban, és nem utolsó sorban terv szerint. 

K.

Olvass még szüléstörténeteket!

Farfekvéses babát szültem természetes úton

Olyan gyors volt a szülésem, hogy fel sem fogtam

Későn indították be a szülést

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?