Nem is tudom, hol kezdjem... A 36. hétig egy gyönyörű, problémamentes, tervezett és hamar összejött terhességem volt. Kezdettől tudtam, hogy lányom lesz, mert mindketten fiút szerettünk volna. Sebaj, majd legközelebb.
A nőgyógyászom azt mondogatta:
„Á, semmi gond, majd megfordul.”
A 36. héten a vizsgálat után közölte: hát, nem fordult meg, menjek el a kórházba, ahol szülni fogok, és kérjek felvilágosítást. Így is tettem, ahol ugyan nem akartak rám ijeszteni, csak úgy a maguk módján elmondták, hogy most mi a teendő. A férjem minden vizsgálatra szorgosan elkísért, már az elejétől kezdve, de aznap épp záróvizsgát írt, így nem tudott eljönni.
Először is: a gyerek farfekvéses, ami nem jó. Meg lehet próbálni megfordítani kívülről, ami vagy sikerül, vagy nem, mindenesetre megpróbálhatjuk, ha szeretném. Nos, ezzel az a probléma, hogy a méhlepény útban van, a gyerek feje túl nagy, kevés a magzatvíz. Mint utóbb kiderült, a gerincferdülésem nehezíti az epidurális érzéstelenítés beadását, amihez a tűt már a beavatkozás elején be kell helyezni a gerincembe. Hogy miért is? Mert az egésztől beindulhat a szülés, leválhat a placenta, és akkor sürgősségi császározni kell, méghozzá azonnal. Mindezt jó volna legkésőbb a 37. héten meglépni, mert utána már késő.
Jajj, de nem kell ám aggódni, mondta az egyébként nagyon kedves főorvosasszony, ezek csak a lehetséges mellékhatások, fel kell világosítania mindenről, ez a szabály. Valószínű egyébként, hogy nem is lesz ebből semmi, mert ha nem ideálisak a körülmények, még aznap megvizsgálnak úgyis, és lemondják. És akkor mi van, kérdeztem én naivan, hát akkor programcsászár, hangzott a válasz.
Sírtam, mint a záporeső. Folyton csak arra gondoltam mikor romlott így el minden? Hívtam a férjem, aki addigra megírta a vizsgát, „Megyek érted, maradj ahol vagy!” hangzott a válasz. Végül összeszedtem magam, erre azért is volt szükség, mert elfogyott a zsepim, és azért sikerült, mert megettem egy csokit. Végül nagy levegőt vettem és felültem a biciklire, elindultam haza.
(Csak egy kicsit hadd büszkélkedjek, majdnem a végéig kerékpároztam. Persze egyre lassultam, de muszáj volt, olyan sokat híztam magamhoz képest, hogy egy pici kis sétától is napokra fájt a lábam. Nem szerettem volna nem mozogni, így maradt a bringa.)
Félúton találkoztunk a férjjel, leszálltunk a bicikliről és megértekeztük a dolgot. Elfogadtam, hogy hát ha nincs más lehetőség, akkor császár lesz és kész. Nem duzzogok és nem ragaszkodom a szüléshez, ha nem megy. Nem tudom, hogy másutt mi a módi, itt Berlinben a kórházak 90 százalékában programcsászár van farfekvésnél. Miután hazaértem, hívtam a bábámat (nálunk a bába látja el a védőnői feladatokat, már szülés előtt is vizsgál, nőgyogyival felváltva).
Másnap átjött és megvizsgált, megbeszéltük a dolgot, elsőre azt mondta: hívd fel a Havelhöhe kórházat. Nos, miután elment, már nem értem el a kórházat, így írtam nekik egy e-mailt.
Másnap reggel hívtak, hogy azonnal fáradjak be, megvizsgálnának. Azonnal, három órával később megérkeztem a város másik felére, ahová a Kedves az iskola miatt újfent nem tudott elkísérni.
A kórház nagyon híres, mi is hallottunk már róla, a szülésfelkészítő tanfolyamon is említették, nagyon nehéz bejutni. Kivéve, ha farfekvéses a gyermek.
Amikor megérkeztem, az egyik bába fogadott és előkészítette a terepet a főorvosasszonynak. (Mindenütt a legjobbakat kaptam.) Üdvözlésképpen csak annyit mondott:
„Jajj, olyan édesek amikor csücsülnek a pocakban, akkor mindig lehet simogatni a fejüket!”
Leesett az állam és nem értettem semit. Azt hittem, „rossz” a gyerek fekvése, azt hittem, ez rendellenes, az hittem, ez problémás, veszélyes... Erre meg aszondja: édes.
Jött az orvos, megcsinálta ő is az ultrahangot és közölte az eredményt. Ezt a gyermeket nem forgatjuk sehova, ők a specialisták ebben (is), és higgyem el, ha ő azt mondja, nem forog, akkor nem forog! Szépen beékelte magát a helyére, beleült a medencémbe, ahogy kell. Végrehajtott még egy vizsgálatot, ami nem volt kellemes, kitapogatott alul és közölte: nagyon jók az esélyek egy természetes, vaginális farfekvéses szülésre, ha szeretném, náluk megpróbálhatom. Ezek után felsorolta, mi jöhet közbe, mitől veszélyes és melyik vészhelyzetre mi a megoldás. Majd közölte félvállról, hogy ne aggódjak, ezek nagyon elenyésző számban fordulnak elő, valamint, hogy a héten három ilyen szülést vezetett le, ha szeretném, bemutat az anyukáknak, mert még itt vannak.
Teljes nyugalomban indultam haza, nagyon jól éreztem magam, és tudtam, hogy így lesz. Az én lányom nem defektes, nem helytelenül szeretne a világra jönni, nem vagyunk betegek. Ez a kórház „gyűjti” az összes olyan kismamát, akiket másutt császároznának, hogy gyakorolják, hogy tovább adják a tudást, ami a farfekvéses vaginális szülés levezetéséhez szükséges. Vállalnak természetes ikerszüléseket is, minden „problémás” kismama esélyt kap arra, hogy megpróbálhassa. Ha nem jön össze, ők is tudnak császározni.
Lányunk ráérősre vette a figurát, ami jól is jött, mert nincs autónk és nem tudtam pontosan, hogy hogyan jutunk majd el a kórházba, ha eljön az idő. Végül betöltöttem a 41. hetet és bevonultunk a kórházba. Csak olyan lazán, a kisbőrönddel meg a gyorvasúttal.
Itt a 42. hétig nincs drámázás, de a farfekvésnél már a 41. héten indítanak. Egy derűs szombati napon megérkeztünk, elfoglaltuk a szobát, kértünk családit. Szuper hatalmas szobánk volt, meg kellett rendelni az ebédet egy hétre előre, olyan volt, mintha hotelbe mennénk nyaralni. Aznap akupunktúrával és homeopátiával próbálkoztak. Szedegettem a bogyókat, és néha vissza kellett menni kontrollra. Közben hatalmasakat sétáltunk a kórház erdejében, tényleg nyaralás érzése volt az egésznek. Éjjel hallottuk odalenntről, ahogyan egy nő üvőlt vajúdás közben, mire a párom meg is jegyezte: „Na, lehet holnap te fogsz így kiabálni!” Jó a humora, vagy csak már hozzászoktam.
Másnap reggel jelentkeztem a gyógyszeres indításra. Férjet hagytam még aludni, gondoltam, majd akkor legyen fitt, ha szükségem van rá. Kaptam egy negyed gyógyszert és két óra múlva jelentkeznem kellett. Oda már ketten érkeztünk, nagyon szép görbéket produkáltam a ctg-n, bár nem éreztem semmit. Megkaptam a következő negyedet, már épp lenyeltem, mire kérdi a nővér, hogy felvilágosítottak-e ez ügyben? Mondom persze, ha nem történik semmi, akkor kapom a gyógyszert. Na, de mondták-e, hogy milyen gyógyszer ez? Nem értettem semmit, mire eltűnt és hozott egy orvost, akit se azelőtt, se azután nem láttam. Na ő aztán felvilágosított, hogy én gyomorfájásra kapom a gyógyszert. Mellékhatásként beindítja a szülést. Ugye egyetértek ezzel? Most, hogy már megettem belőle egy felet? Naná, egyetértek. (Újra engedélyeztetni kéne szülésmegindítóként, az sokáig tartana és a végére felemelnék az árát. Így hallgatólagosan mindenki erre használja.)
Két órával később éreztem ezt-azt, de akkor meg nem mutatott semmit a gép. Így telt a nap, megebédeltünk, majd elkezdett erősebben fájdogálni. Délután szóltam, hogy márpedig ez fáj, mondták, hogy nem, ez még nem fáj, nem is kell neki még fájni, úgyhogy kaptam egy kúpot, majd kérték, hogy aludjak még egy kicsit, kelleni fog az energia. Annyira nem aludtam jól, talán túl izgatott voltam. Késő délután éreztem, ennek a fele se tréfa, menjünk le a szülészetre. Gondoltam, elmegyek még a mellékhelységre előtte. Nos ezt 6-szor megismételtem, így a „vajon kapok-e majd beöntést?” kérdést ezzel letudtuk, megoldotta a természet. (Szorgosan olvastam ám előtte a Bezzeganyát!)
Nos, ezután jött a szokásos vajúdós rész, sokat voltam kádban, sokszor hangzott el a „lazíts egy kicsit és próbálj meg aludni”, amiről sosem értettem, hogy hogyan képzelik ezt a gyakorlatban, vagy, hogy ők alukáltak-e már békésen és lazán, miközben tágultak, fájtak ésatöbbi...?
Kérdezgettem néha, hogy mi van az epidurálissal, hogy majd szóljanak, mielőtt már nem lehet beadni. Sokszor olvastam itt ilyet, hogy egy idő után nem lehet. Nos, a bába mindig adott valami kitérő választ, ő úgy gondolta, hogy megy ez nekem nélküle is. De addott egy löttyöt, amit meg kellett igyak. Ez a cucc egyszerre volt sós, keserű és még meleg is. Imádtam! Egy egész órára, mintha nem érdekelt volna semmi se. Voltak ugyan fájások, de meg sem hatottak. Akkor valóban majdnem aludtam. Közben bábát cseréltünk, mai napig nem tudom, miért, de akkor és ott nem is nagyon érdekelt, kedves volt a következő is. Férjem csudaszuper volt, figyelt, hogy jól lélegezzek, segített mindenben, ha fájtam, ellentartott a derekamnak, ami nagyon jólesett és még fordított is néha, ha kellett. (Anyanyelvi szinten beszélek németül, de a szülés és a vele járó fájdalmak, azok ösztönösek, így előfordult, hogy magyarul szólaltam meg.)
Az zavart csak, hogy nem tudtam, hogy most fáj-e már úgy tényleg? Most csak picsogok, vagy tényleg fájok-e már, és ha igen, akkor ez meddig fog még így fájni, vagy fog ez még jobban is fájni? Nem tudtam, meddig tart és, hogy bírom-e majd, és néha nagyon féltem emiatt. Ilyenkor mindig a férjemre néztem, és az ő magabiztossága aztán megnyugtatott, csak egyszer láttam félelmet és tanácstalanságot az ő szemében. (Állítólag végig így érezte magát, csak jól titkolta.)
Aztán Franci, a bába elkezdte betolni a gépet, előkészíteni a különböző utenzíliákat és mondta, hogy összetrombitálja a csapatot. Ettől nagyon megnyugodtam és magabiztos lettem, tudtam, hogy a doki csak akkor jön, ha már eljutunk a kitoláshoz, tehát tudtam, hogy a végét járom.
Megjegyzések: egy szülést, ha nincs komplikáció, a kórházban is általában két bába vezényel le. A kitolás szakaszig csak benéz időnként, csinál ctg-t, megnézi, mennyire tágul az ember lánya. Az életmentő gép azért volt ott, mert ha eljutunk a finisbe, és fellép az a komplikáció, hogy minden kijött már, de beszorul a gyerek feje, akkor bevonul az altatós/műtős csapat, akik addig a folyosón vártak, kidobják a férjet, valamint azonnal leszedálnak. Ezáltal elernyed a test és ki tudják venni a beszorult gyermeket. Erre percek állnak rendelkezésre, különben megfulladhat.
Mikor minden elkészült, közölte a bába, hogy elromlott a telefon, így eltart egy ideig, mire összeszed mindenkit, legyek türelemmel. Na, erről sem tudjuk, hogy csak húzta-e az időt, de megint csak nem gondolkoztam ezen.
És akkor ott hajnalban kb. 5 körül (de pontosan nem tudom) összeállt a „dream team”. Főorvosasszony személyesen, doki néni, aki azt hiszem, rajtam gyakorolt éppen, Franci, a bába és persze a Férj! Ott volt mindenki és mehetett végre a kitolás. Nyomhattam, és ennek nagyon örültem. Először négykézláb, majd mégis háton. Szóltak előre, hogy nem válogathatok majd, csak ez a kettő lehetséges, és majd ők döntik el, hogy melyik lesz a befutó.
Valahogy nekem csak ötperces fájások jutottak, így a szünetekben pihentem, az orvosok konzultáltak, doki néni közben szorgosan gátvédett olajokkal és meleg vízzel, Franci összevissza rohangált, férj dicsért. Ha jött a fájás, kaptam az oxit, hogy erős legyen és háromszor is nyomjak közben. Ez nehéz volt, általában, csak kettőig jutottam. Káromkodtam és kiabáltam magyarul, ők mintha értették volna, válaszoltak németül. Szokásomhoz híven ha ideges vagyok, viccelődök, na, ez se maradt el, két aranyköpésem is volt:
„Mire vége van itt a szülésnek, maguk megtanulnak magyarul!”
és
„Ha kijött a lába, húzzák ki ezt belőlem!!!” „Úgy lesz!” Mire én: „Megígéri?!?!”.
És hát így is lett, egyszer csak amikor lenéztem, megláttam, a lányom hatalmas fenekét és hátát. Teljesen kivoltam, hogy hogyan fér az ott ki?! Férj látta, amikor „mint a bugylibicska” kipattanak a kis lábai. Majd mind a ketten láttuk, miként csavarintják-húzzák-tekerik ki belőlem a gyereket. Hi-he-tet-len volt. A mai napig ha rá gondolok, csodálattal tölt el, amit ezek az orvosok véghez vittek. Lehet, hogy túltolták az oxit, de nekem csak jó élményeim maradtak. Rögtön értettem, hogy mi ebben a művészet, hogy mit kell gyakorolni és átadni a következő generációnak, minden tiszteletem, le a kalappal.
Végül reggel 6 óra 10 perckor világra jött a lányunk, 3255 grammal és 53 centivel, császár nélkül, gátmetszés nélkül, szakadás nélkül, epidurális fájdalomcsillapítás nélkül.
Első gondolataim: „Végre vége!” majd amikor rám rakták: „Á, még csak most kezdődik...”
Schmüle
Van, akinek gondot okozott a farfekvés:
Szüléskor hosszában repedt a hüvelyem
Nem szülök farfekvéses gyereket!
Még mindig farfekvéses a gyerek
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
A Bezzeganya blog a Disqus kommentrendszert használja. Ha te is szeretnél hozzászólni, és még nincs regisztrációd, itt találsz segítséget hozzá>>> A Disqus használatáról, beállításairól pedig itt írtunk>>>
