Elolvasva a legfrissebb beszámolót, azt gondoltam, leírom az én történetemet. No, nem a „horror” kedvéért, hanem azért, hogy akik ilyen helyzetben lesznek, tanuljanak belőle, és ne csak a vakszerencse döntsön a sorsukról. Még arra is gondoltam, hogy fontos leírnom azt, hogy ha minden rendben, utólag milyen egyszerűvé simul minden, és ijesztgetés nélkül, okulásul lehet elmesélni.
1984-ben szültem első gyermekem az ország egyik leghíresebb klinikáján, ahol úttörő kísérletek is folytak. Ez azért fontos, mert az ember azt hiszi, hogy biztosan a legnagyobb szakértelem és körülmények állnak rendelkezésre. A terhességem gondtalanul tel – még a szülés előtti napon is dolgoztam – (akkor nem volt kötelező kivenni előtte a 30 napot, és GYED sem volt, így mindenki igyekezett a szülés utánra tartalékolni) – volt orvosom, akihez rendszeresen ellenőrzésre jártam. Bár akkor már volt ultrahang, ő nem volt a híve, így sajnos egyszer sem ellenőriztek vele.
Terhességem alatt végig azon izgultam, honnan fogom tudni, hogy szülnöm kell? Pedig elmondta anyukám is, és mindenki nyugtatott, hogy azt aztán fogom tudni! De nekem nem nagyon fájt semmi, ami általában másoknak fáj. Szóval csak azt kívántam, menjen el a magzatvíz, mert akkor „biztosra megyek”. Éppen a téli szén belapátolása folyt, én meg főztem a segítőknek. És megnyertem. Sikerült! Elfolyt a magzatvíz! Szombat volt. Bár én gyalog akartam bemenni a Klinikára, mert közel volt, de nem, majd autóval – Trabanttal. Na ezt nem. kellene senkinek kihagyni! Állítom, ha nehezen szülnének, előtte egy ilyen túra, és minden magától megy. A szomszéd Trabijába egy vagon törölközőre ültetve mentünk be a Klinikára. Persze a fogadott orvos szabadságon, és szombat, és ügyelet.
Megkérdezték, ki az orvosom, aki éppen egy külföldi konferencián volt, majd a helyzet kiderültével jött az ügyeletes. Megkérdezte, miből gondolom, hogy szülni fogok. Mondtam: semmiből, csak elfolyt a magzatvíz, és úgy tudom, akkor orvoshoz kell menni. Közben jöttek többen, és én ültem tovább a váróban. Hosszas várakozás után – miután gyakran jártam vécére, ami feltűnt az asszisztensnek –megvizsgált. Illetve kezdett, majd felkiáltott: Úristen, szaros a kezem! – Ma már tudom, ez a farfekvést jelentette – és hogy mindjárt szülök.
Valóban, a vizsgálat után elkezdett fájni a „hasam”, és egyre erősödött. Rohangálás kezdődött, se beöntés, se semmi, csak ugorjak fel a szülőágyra. És gyorsan borotválni, mert állítólag ezekben az esetekben kell, még a lábamat is. Iszonyatos helyzetbe pányvázták a lábamat, én szóltam, hogy kakilnom kell, és rémültem láttam a sok fogót meg szerkentyűt, amit hamarjában odakészítettek. Mivel fájdalommentesen szerettem volna szülni, kérdeztem, mikor kapom a fájdalomcsillapítót, addigra előkerült az orvos, és közölte, hogy a farfekvés miatt nem lehet. Embertelen görcseim lettek egyik pillanatról a másikra, úgyhogy abbamaradtak az előkészületek, mert jött a baba.
Második fájásra kijött, tulajdonképpen a szülésznő volt ott, mert az orvos akkor éppen gondolkodott, mivel is segítsen, ha „beakad a feje”. Nem akadt be... igaz, kissé más alakja lett, mint a normálisoknál, de az hamar kijavult. Ráadásul jó hosszú is volt a kislányom,
Mindez addig tartott kb, mint ezt legépeltem. Ehhez még annyit, mert manapság az apás szülés a gyakori, – a férjem meg volt győződve róla, hogy ő elájulna, ezért nem akart bejönni, hanem majd kinn vár. Csak annyit kértem tőle, várja meg, amíg átvisznek a kórterembe.
Hogy szombat, egy dolog, hogy farfekvés, ezért tovább kell maradni a szülőszobában a szülőágyon, az is egy dolog. De hogy még aznap állították télire az órát ezért még +1 óra… A férjem megnézte a kislányt, közölték vele, hogy jól vagyok, és hogy majd reggel jöjjön, a leírtak miatt ugyanis majd csak éjjel valamikor visznek ki a szülőszobából. Addig, míg közben voltak másik szülések, elvoltam, gondoltam. milyen szerencsés vagyok, hogy nekem nem fájt annyira, mint annak a két anyukának, akik üvöltöttek szülés közben, egyiknek a hatodik, a másiknak az ötödik gyereke született éppen. De aztán őket hamar kivitték. Úgy éreztem, hogy minden vér alattam, és szóltam a nővérnek, aki közölte, hogy én ezt nem tudhatom, mert először szülök. És ez normális. Furcsán éreztem magam, úgy belül mindenem fájt, Éreztem, hogy csupa vér lehet minden. Újra jeleztem a nővérnek, aki jó sokára, jó mérgesen jött, és üvöltözött, hogy, hogy képzelem ugráltatni, mikor mennyi dolga van. Felkelnem nem volt szabad, ezért megkatétereztek, a tiltakozásom ellenére, hogy ágytálat kérek
Aztán később, mikor leteltek az órák, átvittek egy másik szobába, és áttettek egy másik ágyra, de ott nem már szült anyukák voltak, hanem közvetlenül a szülőszoba mellett a veszélyeztetett terhesek. Nagyon rosszul éreztem magam, de nem fájt semmim, legalábbis azt nem éreztem, de mintha a saját ágyam végében álltam volna és néztem magam. Nem mertem elaludni. Hallottam, hogy csöpög valami. Szomjas voltam, hívtam a nővért, semmi. Kiabáltam, ahogy tudtam, semmi. A szobatársaim jól kiakadtak, hogy nem hagyom őket aludni. Végül az egyik megszánt és elment megkeresni a nővért. Nem találta. Én rájöttem, hogy a csöpögés az ágyról jön, és valami hideg trutyiban fekszem. Na ekkor gondoltam, most majd megkeresem a nővért én!
A továbbiakat csak a szobatársaktól tudom. Természetesen elájultam, ahogy felkeltem. Erre ők megijedtek, többen rohantak nővérért, aki előkerült, aztán mivel felkapcsolták a villanyt, látták, hogy csupa vér az ágy alatt, és minden, és én is. Így aztán orvos, orvosok is lettek egy pillanat alatt. Amikor magamhoz tértem, láttam ismeretlen orvosokat, hallottam, hogy a vérnyomásomat próbálják helyrehozni, és örültek, hogy magamhoz tértem. És hallottam, hogy az egyik azt mondja, adj fájdalomcsillapítót, az összevarrásnál úgysem adtál, ne kínozd. Aztán megint sötétség.
Az történt, hogy szülés közben a hüvelyem hosszában elrepedt. Nem vették észre, mert nem is törődtek velem. Már akkor is vérzett, és a nővérnek szólni kellett volna a túlzott vérzés miatt. Ezért újra gátmetszés, és összevarrták, és újra összevarrták. És nagyon sok vért kaptam már akkor is, és utána 2 napig. A katéterezéstől fertőzést kaptam, ami 2 hét múlva vesegyulladás formájában derült ki.
Az orvosom nem nyilvánított véleményt a történtekkel kapcsolatban, amit én annak a számlájára írtam, hogy azért nem törődtek velem, mert nem várhattak pénzt. Annyit mondott, hogy a második gyerekemnél majd rendezi a lelkiismeretével a dolgokat.
E hosszú iromány után szánjatok még pár percet a második gyermekem történetének, mert az lényegesen rövidebb, és láthatjátok belőle, hogyan hasznosítottam a tapasztalataimat és „tudásomat”, és ez együtt kerek.
Terhesgondozásra az éppen rendelő orvoshoz jártam, aztán mikor kiderült, hogy farfekvéses a baba, elmentem a „lelkiismeretét feltámasztani” előző orvosomhoz. Kicsi konfliktust okozott kettőnk között, hogy a szülés időpontjának megállapításakor nem vette figyelembe, hogy a férjem 2 hetente volt otthon, és az általa kijelölt „csúcsaktus” időpontja nem lehetett az, így a szülésé sem. De mivel az egyik leghíresebb orvos volt, hogy jöttem én az ellenkezéshez?! Ez csak akkor tudatosult bennem, amikor közölte nyári szabadsága idejét…
Sok év elteltével bölcsebben, és megkönnyebbülve, hogy majd figyelem a nyákdugót, és tudom, mikor szülök. Javában nyaraltunk, amikor egy napon keresztül szinte nem is éreztem a baba mozgását. Természetesen szombat volt, és gondoltam, hétfőn vissza kell menni megnézetni. Este vendégeskedés, én főztem(!), éjjel vécére mászkálás, reggelre fájások. A közeli város 20 km, oda nem megyünk, mert mire megtaláljuk, addigra beérünk a lakóhelyünkre. Akkor még nincs mobiltelefon, és én a város első telefonfülkéjénél mondtam, hogy álljunk meg, hívjunk mentőt. Száguldás, poénkodás, hogy a kislányunk ne ijedjen meg. Közben megbeszéltük, hogy a férjem majd hazaugrik az összekészített cuccokért.
A Klinikára érve ölben, ruhában, szó szerint dobtak fel a szülőasztalra. Se beöntés, se borotválás, se szerkentyűk, se fájdalommentes és persze se fogadott orvos…és vasárnap. Mire a doki leért, és a férjem visszaért, addigra megszületett kisfiam! Farfekvéssel, burokban…
Nyaralásból visszatért orvosom nem tagadva meg önmagát, harmadik gyerekemre utalva közölte, hogy a terhesség utolsó hónapjában szigorúan tartózkodjak a Klinika 5 km-es körzetében.
Ugye, mennyit számított a tapasztalat?! De az biztosan fontos, hogy ne ijedjünk meg, hanem készüljünk föl, és ha úgy érezzük, valami nem tökéletes, akkor igenis ragaszkodjunk a saját elvárásainkhoz!
cavinton
