Ki ne kapott volna diákként egy-egy intőt, figyelmeztetőt? Diákkorunkban páran egyenesen külön sportot űztek belőle, hogy minél viccesebb, és minél többféle beírásra tegyenek szert.
„Órán pékáruval dobálta társát. Megintem.” „Órán társa hátára minősíthetetlen feliratot ragasztott.” „Szünetben a fűtőtesten ült” – az én ellenőrzőmben például az évek alatt ezek a beírások bukkantak fel.
Előfordult olyan is, hogy valaki „Órán bámulta a plafont.”- így hát tanára nem volt rest tollat ragadni ezt megörökítendő. Hullottak a figyelmeztetők, intők, rovók.
Az „órán beszélget...” kezdetű beírást különösen érdekesnek találtuk diákként, főleg amikor csak egyvalakinek került ilyen üzenet bejegyzésre.
Nyilván akadnak szép szerével akiknek a szülei zord komolysággal, esetleg különféle büntetésekkel torolták meg az efféle nem túl hízelgő tanári üzeneteket.
Néhány szülő ellenben szörnyen komolytalanul tudott viselkedni a tanári beírások kapcsán és cinikus módon válaszokat küldött a pedagógusnak.
Például az a szülő aki az ellenőrzőben sorakozó hiányjelek mellett szorgosan ellátja láttamozó aláírásával a gyerek jegyeit, majd akkurátusan végig hiányjelezte a tanári szignók üres helyeit.
Más szülő a „Zavarja az órát” üzenetre reagált a: „T. tanárnő! A gyerek este nem eszi meg a főzeléket”. – szöveggel. Előfordult már olyan is, hogy a „B. nem tud énekelni." – üzenetre az alábbi szülői válasz érkezett az üzenő-füzetben: „Tudjuk, azért járatjuk iskolába.”
Elő az emlékekkel Bezzeganyák! Bezzeg-gyerekként volt köztetek, aki soha nem vitt haza intőt? Esetleg más is bőszen gyűjtötte őket?
Center
