Szülés: úgy éreztem, félig alszom, félig a testemen kívül vagyok

A szülés tipikusan az a dolog, amire igyekszünk a legjobban felkészülni, mégsem tudjuk, hogy mi vár ránk és hogyan fognak alakulni a dolgok. Ez ijesztő és félelmet keltő. Egy kis fogódzkodót nyújthat, ha más anyukák tapasztalataiból, élményeiből és információiból merítünk erőt. Ezért gondoltam úgy, hogy megosztom veletek az én történetemet.

Az engem foglalkoztató egyik nagy kérdés az volt, hogy honnan fogom tudni, hogy ez már a szülés, hogy el kell indulni a kórházba és nem csak jóslófájásról van szó. Vagy egyáltalán hogyan is fog kezdődni az egész folyamat? A kislányom 37 hetet és 5 napot töltött a pocakomban, amikor is úgy döntött, hogy itt az ideje megismerni az anyukáját és a külvilágot. Egész nap fájt a pocakom, és mondhatni, hogy a napom jelentős részét a vécén töltöttem, ugyanis olyan érzésem volt, mintha nagyvécézni kellene, mégsem tudtam. Délután lepihentem, és amikor ébredés után felkeltem az ágyból, zutty, bőséges mennyiségű folyadék öntött el. Szerintem természetes reakció volt, hogy egy pillanatig lefagytam, hogy mi is történt. Hogy tényleg ma lesz a nagy nap?

Ez délután 3 órakor történt. Felhívtam a páromat a munkahelyén, hogy szerintem elfolyt a magzatvíz és menni kell a kórházba. A vécétémát továbbra sem tudtam elengedni. Folyamatosan az volt bennem, hogy még muszáj egyet pisilnem. A párom úgy esett be az ajtón, hogy akkor siessünk. Mondtam, hogy nyugalom, jól vagyok és szeretnék átgondoltan összepakolni mindent a kórházba. Természetesen a kórházi táskák össze voltak készítve, de azért még egyszer át akartam gondolni. Főleg azért, mert kétszer feküdtem már bent a kórházban visszatartáson, és mindkétszer NST vizsgálat után fogtak bent, így a páromnak kellett utánamhoznia a dolgaimat. A párom meg is jegyezte, hogy jó, hogy nem akartam még egy kávét is inni teasüteménnyel, annyira ráérősre vettem az indulást.

Ekkorra a menstruációs görcsöknél egy kicsivel erősebb keményedéseim voltak. Autóba ültünk és kezdett tudatosulni bennem, hogy szülünk! Nyugodt voltam és mantráztam magamban, hogy meg tudom csinálni. A kórházhoz érve sajnos a legnagyobb félelmem beigazolódott. A Covid-szigorítások miatt a párom nem jöhetett velem, sőt, a kórház területéről is elküldték, miután kirakott engem és a csomagjaimat az udvaron. Innentől átvettek, és nem is jöhetett tovább velem. Szóval igen, a kislányom születését egyedül kell végigcsinálnom. Mindketten megkaptuk az első oltásunkat és másnap várt volna ránk a második, mégsem engedélyezték az apás szülést. Írásban kérvényezhettük volna, de vajon a munkaidő lejárta után ki foglalkozott volna az ügyünkkel? Az apáknak alanyi jogon járó jelenlétéről nem is beszélve. De nem kakasoskodtunk. Tudtuk, hogy így is alakulhat.

Adatfelvétel és két Covid-teszt várt rám elsőként. Erősebbek voltak a fájásaim, de még tudtam mosolyogni és nyugton ülni, amíg kikérdeztek. Az NST vizsgálat szép és szabályos méhösszehúzódásokat mutatott. Be fog ez szépen indulni felkiáltással mondták, hogy mehetek a szülőszoba melletti pihenő kórterembe, ami a vajúdó kismamáknak van fenntartva. Nőgyógyász is megvizsgált. 1 ujjnyi tág voltam. A véleménye szerint, mivel első baba, ezért 2 óránként fogok kb. 1 ujjnyit tágulni. Éjféli vagy hajnali babát jósolt, de első szülés miatt lehet, hogy reggelig is eltart.

Megkaptam a kórházi hálóinget. A kórházi szobába kerülve már erősek voltak a fájásaim. Csak úgy bírtam a fájásokat, ha az ágy szélén ültem és a két kezemen támasztottam magam. Gondolhatjátok, hogy másnapra milyen izomlázam volt. Sem sétálni, sem feküdni nem tudtam. Csak ez az ülő pozíció volt jó. Pedig a szobatársamat megkértem, hogy döntse fel derékszögbe az ágyam támláját, hogy a pihenőidőkben neki tudjak dőlni. Viszont úgy éreztem, hogy nincs pihenőidő. Először használtam a fájásmérő applikációt, ami egyfajta stopperóra volt és információkat adott a fájások rendszerességéről és időtartamáról. Nekem nem segített, mert folyamatosan nyomkodnom kellett volna, hogy újabb fájás, és nem volt erőm hozzá. A szülésznő javasolta, hogy nyugodtan vegyek egy forró zuhanyt, segít ellazítani a pocakot és enyhíti a görcsöket, de megmozdulni sem tudtam. A fájásokat is már csak csukott szemmel bírtam, de azért csöndben tudtam maradni. Nagyon legyengítettek a fájások és kimerültnek éreztem magam. Elképzelni nem tudtam, hogy ezt hogyan lehet reggelig bírni. Néha úgy éreztem, hogy félig alszom, félig a testemen kívül vagyok. Egyszerre fáztam és izzadtam. Elkezdtem nagyon remegni, és a fájások alatt hányingerem volt.

Az esti vizit után jött a nőgyógyász, hogy megvizsgál. Nagyon nehezen tudtam úgymond elmászni a vizsgálóig. Kellemetlenül fájt a vizsgálat is. Az ott már a feje! Az orvos is meglepődött, hiszen még csak 20 óra volt. Mehetünk a szülőszobára! Itt annyi kitérő, hogy hiába volt választott orvosom, az akkor ügyeletes nőgyógyász és szülésznő fogja levezetni a szülést. Ezt el kell fogadni. Élesben pedig úgyis elfogadja az ember a segítséget, mert szüksége van rá. Az ágyra is kínkeservvel másztam fel, de a szülésznők és az ápolók biztattak, hogy muszáj NST-re rakniuk és csak úgy tudnak segíteni, ha azt csinálom, amit mondanak. Kaptam lepedőket és egy nagy szivacsot a fenekem alá és jött az ukáz, hogy lehet nyomni. Lábakat felhúz, térdnél kapaszkodik, szem becsuk, nagy levegő, bent tart és nyom! Még egyet! Na, még egyet! Nem kell kiabálni, csak koncentráljon! Nagyon ügyes!

Természetes úton, gátvédelemmel szültem. Csupán két öltésem lett odalent. 20:30-kor már ki is bújt. A baba fejénél tényleg úgy éreztem, hogy szétszakadok, de aztán az a nyákos kicsúszás érzése és a megkönnyebbülés következett. Majd a pillanat, amikor a kislányom felsírt, megpillantottam, és az első megállapításom az volt, hogy de jó, hajasbaba. Fürkészve lestem, hogy hova viszik és mit csinálnak vele. Mondták, hogy felhívhatom a párom, aki könnyekig meghatódott a telefonban, ahogy hallotta sírni a kislányunkat. Talán a kórház bűntudatának tudható be, hogy ilyen gyorsan telefonálhattam, mert közben konkrétan még nyomták ki belőlem a méhlepényt. Az öltések után még ellenőrizték a végbelem is. Kellemetlen volt, de a szülési fájdalomhoz képest elhanyagolható.

Közben megmosdatták és felöltöztették a kislányomat. Odahozták az ágyam mellé, megvárták, míg rendbe tettek alul, és utána a mellkasomra fektették és cicire rakták. Az aranyóra így kettesben telt el, amikor is nem tudtam betelni a kislányommal. Csodáltam és elárasztott a mérhetetlen anyai szeretet.

A fájdalom ellenére teljesen pozitív élményként gondolok vissza a szülésemre. Amolyan tankönyvi példa volt. Nem kívánhattam volna natúrabb szülést. Fáj, nagyon fáj, de a baba mindenért kárpótolni fog. El kell fogadni, hogy a kórházi dolgozók az anya és a baba fizikai jólétéért dolgoznak. Sajnos ők nem tudnak lelki támaszt adni, amire a kismamának nagy szüksége lenne. Ha ezt megérti az ember, akkor el tudja fogadni a helyzetet. Továbbá senki sem szeret kórházban lenni, de azt a pár napot ki lehet bírni, főleg úgy, hogy már anyukaként egy kisbaba gondozásával és szeretgetésével.

Remélem, tudtam segítséget nyújtani a fizikai és lelki felkészülésben. Ne felejtsétek, mi, nők, mindenre képesek vagyunk!

Nelli

Olvass még szüléstörténeteket!

19 évesen szültem és nem bántam meg

Olyan gyors volt a szülésem, hogy fel sem fogtam

Későn indították be a szülést