Talán ott kezdődött, hogy viszonylag nagy pocakom volt a többiekhez képest.. Már itt kezdtem félni, hogy nagyon nagy lesz a baba, amúgy erre semmi egyéb jel nem mutatott. Na, nesze nekem, félelem… Jól bevonzottam az ellenkezőjét, ami a későbbiekben lesz majd gond.

A kislányom a kiírt dátumnál tíz nappal hamarabb érkezett. Nehéz szülés, viszonylag sok vérveszteség árán született meg március közepén, teljesen átlagos paraméterekkel. Anyát kicsit megcincálta, itt nálam el is maradt ez az eufórikus élmény, hogy megszületett, fáj ezt bevallanom, de nagyon el voltam foglalva a saját fájdalmammal. Az egész rekonstrukció jobban fájt, mint maga a szülés.

Aranyóra során a mellre helyezés sajnos nem sikerült. Pénteken délután 4 órakor kerültem osztályra, ami sajnos rányomta mindenre a pecsétjét. Egyszerűen szólva a kutya nem nézett rám. A babát elvitték, hogy tudjak pihenni, amivel nincs semmi baj.

Este 8-kor behozta a nővérke a kislányomat, mellre nem helyezték, mert bukta a magzatvizet. Az este folyamán talán próbáltam párszor, sikertelenül persze. Itt jegyezném meg, hogy nem tudom, máshol mi a protokoll a védőnői látogatások alkalmával, lehet, hogy én vagyok ennyire egyszerű, de talán annál fontosabb dolgokkal is foglalkozni kéne, mint a kismama súlya, mert ugyan feltették nekem a kérdést, hogy lapos, befelé, vagy kifelé forduló-e a mellbimbóm, amire én azt válaszoltam, hogy kifelé szerintem.

Valahogy végigszenvedtem az első éjszakát, fogalmam sincs, hogy mi volt, mit csináltam, csak arra emlékszem, hogy sokat sírt a baba, de mivel folyamatosan lámpafényben úszott a kórterem, nem is tudtam, hogy éjszaka van-e vagy nappal.

Szombaton délelőtt műszakváltás volt, egy nagyon kedves tűzről pattant korombeli csecsemős nővérkét küldött hozzám a sors, aki megkérdezte, hogy sikerült-e mellre helyezni a kicsit. Mondtam, hogy próbálkoztam, de nem sok sikerrel. Felajánlotta a segítségét, gondoltam, sínen leszünk. Majd ennyit mondott:

„Oh anyám, nem csodálom, hogy nem sikerült, hozass be bimbóvédőt!”

Ezzel az volt csak a baj, hogy ekkor már több mint egy nap eltelt a szülés óta, majd még egy fél, mire a bimbóvédő megérkezett, és persze közben jött egy műszakváltás is. A másik nővérkét megkérdeztem, hogy segít-e a bimbóvédő használatával, mire a válasz az volt

„Nem lehet azt rosszul használni.”

Nem tartom magam bénának, mindent meg tudok egyedül oldani általában, na, de azért sikerült feltennem a bimbóvédőt úgy, hogy picit félrecsúszott, hát hadd ne mondjam, hogy milyen hegyesre szívta a kicsi a bimbóudvarom. A lényeg ebből az, hogy ha előre tudom, hogy a mellem alkalmatlan a szoptatásra a maga valójában, akkor már bimbóvédővel érkezem a kórházba, és nem kell, hogy elteljen több mint egy nap ahhoz, hogy meg tudjam szoptatni a kisbabám. Persze a tej rettenetesen nehezen indult be, utólag olvastam, hogy valószínűleg a sok vérveszteség miatt.

Vasárnap reggeli műszakban ismét a kedves csecsemős nővérke érkezett, aki kezelésbe vett szó szerint, neki köszönhetően elindult a tej, igaz, hogy nagyon csekély mennyiségben, de a jég hátán is megélő típus vagyok, az a kimondottan szófogadó diák, csináltam, amit mond, hiszen csak jobban tudja. Lényeg a lényeg, hogy amikor ez a nővérke volt műszakban, akkor nagyon boldog voltam, mert tudtam, hogy segíteni fog. Lényegében egyedül neki köszönhetem, hogy egyáltalán szoptatni tudom a babám a mai napig, pedig tíz hónapos.

Egy megyei kórházban, ahol azt sulykolják, hogy szoptass, szoptass, ahol van szülésfelkészítés meg minden csilivili dolog, azért az ember elvárná, hogy egynél több csecsemős nővérke legyen, aki tényleg segít.

Túléltem a hétvégét, hétfőn persze már jött a kórház tündéri védőnője a maga kis tündérországából, tényleg tök jó fej volt, de könyörgöm, én akkor már három napot voltam ott és megjártam a poklot frissen szültként a saját sebemmel, amivel én még mindig úgy mozogtam, mintha most másznék le a szülőágyról.

Modern felfogásként úgy gondoltam, hogy oké, akkor ne mérjük, hogy mennyit eszik a gyerek, hisz a gyerekorvos és a védőnő is ezt tanácsolta, hogy feleslegesen idegesíti vele magát az ember – oké, teljesen jogos. DE! A mi kicsikénk úgy gondolta, hogy ő fényevő lesz, alig lehetett felébreszteni szopizni, 3300 grammal született, kéthetes korában 2980 gramm körül mozgott a súlya.

Kegyetlen időszak következett, méregetéssel, idegeskedéssel, bimbóvédő-elhagyással. Hozzátenném, hogy a védőnő és a gyerekorvos a végletekig türelmesek voltak és hagyták, hogy próbálkozzunk. Mérlegen élt a gyerek konkrétan, én meg a szoptatós székben, mert kb. két órán keresztül szopizott, marha lusta kislány volt. Én meg már lassan egy hónapja hálóingben éltem, a luxus az esti zuhanyzás volt.

Magam sem tudom, hogy jutottunk túl ezen az időszakon, de a mérleg ahogy elkerült, pár hét múlva ismét be kellett vetni. Sajnos az én gyerekem ilyen, hogy nem jelzi, hogy enne, ha meg mégis, akkor elég kicsi mennyiségeket, az igény szerinti szoptatás vált be mégis.

A júliusi tanácsadáson nem igazán örültek nekünk, nem nőtt a baba súlya az elvárt szerint, vérvételre küldtek stb. – ez egy másik sztori, hogy ott is milyen „kedves” népséggel van az embernek dolga. Teljes kétségbeesésemben, hogy milyen rossz anya vagyok, hogy hagyom éhezni a gyerekem, és már kb. összeszűkült a gyomra. Neki kellett állni a hozzátáplálásnak, ezen ismét teljesen kiakadtam, hogy a nagy álmok, hogy majd 6 hónapos koráig kizárólag anyatejet fog fogyasztani, teljesen szertefoszlottak.

Persze az ismerősök ugye, hogy nem lesz tőle semmi baja, ha tápszert kap, de nem értették meg, hogy cumisüvegből megenné a világot is szerintem, nem véletlenül szenvedtem a svéd pohárral a lefejt anyatejekkel. Küzdöttem, hogy anyatejes legyen, és most ott tart a világunk, hogy majdnem én érzem magam rosszul, és engem vesznek elő, illetve küldenek vérvételre (amit persze próbál az ember úgy felfogni, hogy milyen jó, hogy ennyire odafigyelnek az ember gyerekére), mert csak 360-at nőtt a gyerek egy hónap alatt, nem 400 grammot.

Úgy érzem, nekem kell mentegetőznöm, hogy az én kislányom nem hurkás kisbaba, de akkor mindenki szemében hős lennék, ha a könnyebb utat választom, ha nem gyötröm magunkat, és tápszerrel kínálom? Kíváncsi lennék, hogy akkor is ilyen kis vékonyka lenne-e. (Apukája alkatát örökölte.)

Ahogy már korábban írtam, szófogadó, tipikus jó diákként akkor nekiláttunk négy hónaposan a hozzátáplálásnak, hát szeretném a korábban feltett kérdésemet megválaszolni. Igen, valószínű, ilyen kis vékony lenne akkor is, ha tápszeres baba lenne, mivel így most látom az elfogyasztott mennyiséget. Fogzás előtt brutális adagokat puszilt be a drága, mindenféle zöldséget adhattam neki.

Szóval tápszer vs. anyatej, én most ehhez annyit tennék hozzá, hogy úgy érzem, átestünk a ló túloldalára, és most a mai világban én éreztem magam szaranyának, mert anyatejjel etetem a gyerekem, nem pedig tápszerrel, pedig mennyivel könnyebb lett volna mindenkinek, mennyi magyarázkodástól mentett volna meg… Mert ugye így nekem mindig nekem tudták szegezni a kérdést, hogy de biztos, hogy nem éhes? És erre most én mit válaszoljak? Nem átlátszó a cumisüveg.

nem egy ősanya

Másnak is voltak gondjai a szopatással

A csecsemős nővérek miatt ment el a tejem

Hogy lehet ilyen béna, még szoptatni se tud?

Leszúrtak, mert nem tudtam, hogy kell mellre tenni a babát