Elöljáróban elmondom, hogy kilenc évet bébiszitteltem a sajátom születése előtt, és kívülről azok a babák, gyerekek tűntek kiegyensúlyozottnak, ahol az anyuka is nyugodt volt (igazi sasszem), ezek az anyák sűrűn hordoztak, sokat és örömmel (naiv, naiv lány!) szoptattak, gyerekük alig sírt, és úgy egyébként is a babaillatot imádó lánynak maga volt ez a nyugalom szigete.
A gyerekekkel eljátszottam, etettem, ágyba tettem, aludtak. A másik típus, a folyton dolgozó, "hozd vissza 3 óra múlva", "mindegy, csak aludjon" anyák voltak. Ahol hétfőn vártak, mint a messiást, mert a gyerek egész hétvégén sírt. Evidens volt számomra milyen anya szeretnék lenni ezek után.
A terhesség alatt nem készültem erre különösebben, csak azt vallottam, hogy nyugodt és boldog vagyok, majd úgyis minden megy ösztönből. Elnéztem az állatkertben a főemlősöket és a kölyküket, és tudtam, ezt akarom én is. (Naiv majom!)
A szülés és a szoptatás a kórházban hagyott is ebben a tévhitben ringani, hogy ösztönből, kisujjból, minden. (De ez megér egy külön fejezetet.)
Aztán az otthon melegében kezdődtek (igen, az 5. nap környékén) a kétségek felmerülni. A mindig nyugodt bébiszitter sírva szoptatott, mert sír, mert álmos, mert alszik/nem alszik a sajátja...
A gyerek hasfájós lett, amin a szent kendő segített valamit, a megoldást mégis az órára etetés hozta meg. Azóta próbálom még mondogatni, hogy igény szerint szoptatok, de azért nézem az órát, és nem eszik 3 óránál gyakrabban, és én erőltetem a rajtam elalvást. (Mert még nem érett meg az idegrendszerem arra, hogy egyedül aludjon el.)
Neki mégsem ez a vágya. Annyira nincs oda az alvásért, de nem akartam kendőt, kocsit, ezt-azt bevenni a buliba, mert olyat már láttam, és a végén az alvás nem marad csak az órákig altatás. (Igen, én fingtam a passzátszelet is.)
Szóval este 8: gyerek szopik, utána nem alszik, bár álmos. Ágyban nem alszik. Karban nem alszik. Kilencre már ordít az álmosságtól. Tízkor még mindig csak rázom az ordító gyerek fenekét, hisz nem hagyhatom magára, mert szaranya, aki hagyja sírni gyermekét. Fél tizenegykor unszolásra gyerek az ágyban bőg, mit bőg, rekedten ordít, de lám-lám 5-10 perc múlva alszik. Többedszer történt meg, hogy így aludt csak el. Pedig a lelkiismeretes hippi-anya már maga mellé is tette, és ezredszer is mellet nyomott a szájába, de ő bőgni akar.
Ágyba kerülök, örülök, mert már édesen alszik, egyedül. Én lelkiismeret-furdalással dőlök ágyba, stresszben hagytam a két hónaposom, szaranya, szarélet, ezt senki nem mondta. Aztán reggel a gyerek, miután felkelt, rám mosolyog, és én azon gondolkozom, hogy azok a szuperanyák, akiknek a gyerekére vigyáztam, talán azért olyan kiegyensúlyozottak és mosolygósak, mert heti 20-30 órában a gyerekükre más vigyáz, és ők suttyomban alszanak és arctornát végeznek? Ki találta ki a kötődő nevelést? Van, akinek működik egyáltalán?
Pirosbetli
