illusztráció
Már nagyon régóta szerettem volna írni nektek a terhességemről és magáról a szülésről, és így 9 hónap után végre meg is teszem. Rólam annyit, hogy 27 éves vagyok, és már majdnem 4 éve, hogy külföldön (nem EU-s tagország) élek a férjemmel.
Maga a teherbe esés meglepően könnyen ment. Már pár hónapja beszélgettünk gyerekről, a férjem nagyon szeretett volna már babát, én viszont bevallom, nem voltam biztos benne, hogy most akarok. Egyik nap úgy gondoltam, hogy jöhet, a másik nap pedig úgy éreztem, várnunk kellene egy kicsit. Aztán jött a nyár, amikor együtt eldöntöttük, hogy akkor most jöhet. Ahogy számolgattam, rögtön ezen döntés után teherbe eshettem, hiszen öt héttel később pozitív teszttel a kezemben ébresztettem fel a férjemet. Hihetetlen boldog volt!
Ekkor még nem volt nőgyógyászom itt, mert ragaszkodtam az én magyarországi dokimhoz minden egyes alkalommal, amikor hazalátogattam. Ajánlás útján találtam meg a mostani dokimat, akit fel is hívtam úgy a hatodik héten. Kérte, hogy menjek hozzá kb. 2-3 hét múlva, hiszen addig nem sok mindent lehet látni. Mentem is, megállapította a terhességemet. Kedves volt és barátságos, bár a kommunikációnk kissé nehézkes volt, hiszen nem volt hozzászokva, hogy angolul kell beszélnie a pácienshez. Egy-két alkalommal később már simán értettük egymást, addig pedig a férjem segített.
A 12-14. hét között kellett elmennem egy másik orvoshoz, aki rendesen megvizsgálta a kicsit, a szívét, a szerveit, és azt is megállapította, hogy kisfiunk lesz. (Ekkor majdnem lefordultam a székről, mert valahogy én teljesen lányos anyukának képzeltem magam.) Kb. a 23. héten jelentkeztem a védőnőnél. Először havi majd kéthetes rendszerességgel mentem hozzá a szokásos vérnyomás- és súlymérésre, valamint minden egyes alkalommal vizeletvizsgálat is volt. Mindig minden rendben volt.
A terhesség vége felé híztam sokat, ami neki kevésbé tetszett (de hát a baba is nagy volt). Minden egyes ultrahangon azt írták a papíromra, hogy a kicsi feje két és fél héttel nagyobb, a hasa tíz nappal kisebb, mint a terhességi kor. Hozzá kell tennem, hogy ezt kb. két és fél hónappal a szülés előtt vettem véletlenül észre, mert egyik orvos sem említette soha. (Korábban azért nem vettem észre, mert nem értettem a nyelvet, amin ráírták, és olyan apró betűkkel volt ott, hogy azt hittem, az van odaírva, hogy miket vizsgáltak az ultrahangon.) Miután észrevettem, kérdeztem az orvost, hogy mit jelent ez, és hogy miért nem említette előtte, és azt mondta, nem akart megijeszteni, mert egyrészt az ultrahang nem pontos, minden vizsgálati eredményem (ultrahang, Down-szűrés, vérvétel) tökéletes, és nagyon gyakori, hogy a babák feje kicsit nagyobb. Plusz hozzátette, hogy a férjem sem kicsi.
Külön kért egy extra ultrahangot az egyik szakrendelőben, és az is tökéletes volt, így nem látta értelmét, hogy én feleslegesen aggódjak. Még azt is hozzátette, hogy akkor lenne okom aggodalomra, ha a baba feje kisebb lenne a normálnál. Nagy nehezen, de megnyugodtam, bár azért elkezdtem vizsgálódni itt-ott ismerősöktől, és persze az interneten (ami nem volt a legjobb ötlet), és tényleg úgy vettem észre, hogy gyakori az, hogy a babák kicsit nagyobb fejjel születnek.
A terhességem harmadik trimesztere nagyon nehéz volt mozgásügyileg és légzésügyileg is. Rengetegszer rám jött a fulladás, télen is nyitott ablaknál kellett dolgoznom, mert folyamatosan kapkodtam a levegőt. Itt nem szokás szülés előtt abbahagyni a munkát, kb. munkából mennek szülni a nők. Itt csak 12 hét a szülési szabadság, és csak erre az időszakra kap pénzt az ember lánya. (Én azon szerencsések közé tartozom, akik 7 hónapot lehettek otthon a babával.) Vártam a terhességem végét minden egyes nap.
Be kell vallanom, a terhességem alatt rengeteget gondolkoztam a szülésen és magán a kórházi tartózkodáson, de valahogy a kis fejemben biztos voltam abban, hogy minden rendben lesz. Megszámolni sem tudom, hányan tették fel nekem azt a bizonyos kérdést:
„Na, és félsz a szüléstől?”
A válaszom mindig az volt, hogy
„Nem. Miért kellene, hogy féljek?”
Hiszen elképzelni sem tudom, hogy mire számítsak. Borzasztó fájdalmakról már hallottam másoktól, de mivel nem volt semmi összehasonlítási alapom, így úgy gondoltam, hogy jobb ezzel a fájdalom-kérdéssel nem foglalkozni.
Rengeteget olvastam a szülésről, szoptatásról, és úgy általában a csecsemőgondozásról. Éreztem, hogy teljesen nem vagyok felkészülve (ha egyáltalán lehetséges teljesen felkészülni), de rengeteg információm volt. Tudtam viszont azt is, hogy nem minden történik úgy, mint ahogy a nagykönyvben meg van írva. Minden szülés más, minden gyerek más. Rugalmasan álltam hozzá mindenhez. Úgy voltam vele, hogy megpróbálom epidurális érzéstelenítés nélkül megszülni a fiunkat, de ha nem fogom már tovább bírni anélkül, akkor fogok kérni. A szoptatásról is így vélekedtem. Szerettem volna szoptatni, és eldöntöttem, hogy mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy sikerüljön, de ha eljutunk egy pontra, amikor már nem annyira megy, akkor nem fogom frusztrálni saját magam és a babát, megy majd a tápszerezés. (Utólag nem volt ez annyira fekete-fehér, de erről nem most írok.)
És végre eljött 2015. március 22-e este 21.30.Egy irtó fájdalmas szúrást éreztem a hasamban, és azonnal elöntött a víz. Elkezdett folyni a magzatvíz, de bevallom, kellett pár perc, mire leesett, hogy mi is történik. A férjemnek küldtem üzenetet, mondta, hogy jön haza. Gyorsan lezuhanyoztam, és bepakoltam 1-2 dolgot még a bőröndbe. Kb. negyedóra múlva a férjem betoppant, nagyon izgatott volt. Kérdezte, hogy akkor most kórház? Én meg rávágtam, hogy nem tudom. Annyira pánikoltam, hogy elfelejtettem mindent, amit a könyvekben olvastam. Felhívta a kórházat, az ügyeletes pedig azt mondta, hogy menjünk be, várni fognak.
Fájás sehol, viszont folyamatosan csurgott a magzatvíz. 45 perc múlva be is értünk, már vártak ránk. Felvették az adataimat, és az ügyeletes csinált egy tesztet, így egyértelmű volt, hogy a magzatvíz folyik. Azt mondta, két lehetőségem van. Vagy megindítjuk a szülést oxitocinnal, vagy felküld az osztályra, adnak nekem egy ágyat valamelyik szobában, és várunk pár órát, hogy megindul-e magától a szülés. Ha nem indul meg reggel 7-ig, akkor mindenképpen ad majd oxitocint. Az orvos erősen ajánlotta az első verziót, de én az utóbbit választottam, hiszen egész nap dolgoztam, nem voltam benne biztos, hogy lesz elég energiám megszülni a fiamat. Amikor ezt mondtam neki, ő is gyorsan egyetértett velem.
Már a szobában pihentem (a férjemnek haza kellett mennie), amikor kt óra múlva elkezdődtek a fájások. Egyre erősödtek, de még teljesen kibírhatóak voltak. Emlékszem, még gondoltam is magamban, hogy ha ez ilyen, akkor gyerekjáték lesz. Ezt hívnám a beetetés résznek, mert ami ezután jött, az minden volt, csak gyerekjáték nem. A férjem olyan 8-ra jött be a kórházba, akkor már 8-10 perces fájásaim voltak. Ő maga hívta a nővért, hogy jöjjön be (egész éjszaka nem néztek rám, hogy esetleg élek-e még, ami utólag nagyon furcsa volt), mondtam a nővérnek, hogy szerintem lázam van, erre ő jött a lázmérővel. 37,6-ot mért, ami nem annyira normális, és nem vettem jó jelnek, hogy még a vajúdás elején vagyok, és már lázam van. Felírta a kartonomra, de nem mondott semmit. Leküldött a szülőszobára, ahova a férjem kísért le. Egyébként a kommunikáció mindenkivel nagyon nehéz volt, kivéve a szülésznőt. Senki nem beszélt angolul, vagy éppen értettek engem, csak nem tudtak angolul válaszolni. A férjem volt a fordító, ami egyikünknek sem könnyítette meg a dolgát.
A szülőszobán aztán nagyon erős fájások jöttek. Káromkodtam, szitkozódtam össze-vissza. Még jó, hogy senki nem értett magyarul, bár a férjemnek volt némi fogalma, mit mondhatok. Ordítva mondtam, hogy miért csinálják ezt a nők saját magukkal, ráadásul általában nem csak egyszer. Nem értettem. Anyósom is bejött a szülőszobába, amire nem számítottam, és persze a férjem sem. Tapintatos volt, mert minden vizsgálatnál kiment, és kérdezte, hogy szeretném-e, hogy elmenjen, de mondtam, hogy maradjon nyugodtan. Még segített is, hogy ott volt, masszírozott és beszélgetett velem két fájás közben, szóval nagyon örültem neki. A szülésznő bejött megnézni, és mondtam neki, hogy nem látok a fájdalomtól. Háromujjnyira voltam nyitva, és hozzátette, hogy a fájdalom, amit érzek, még csak a kezdet. Én meg válaszoltam, hogy nekem szerintem a végem.
Orvosok jöttek-mentek, nézték a szívmonitort és a vérnyomásomat, aztán távoztak is. Olyan reggel 10 körül már epidurált kértem. A nővér el is ment, hogy hívja az aneszteziológust. Innentől kezdve, ameddig az epidurált beadták, csak hangokat hallottam. Képem nincs a történésekről. Örökkévalóságnak tűnt, mire jött a doki, és már ordítottam, hogy hol a fenében van már. Utólag kiderült, hogy 30 perc volt, amit én több mint egy órának véltem. Az időérzékem teljesen cserben hagyott. Olyan lassan csinált mindent az orvos (azért ó is, hogy nem kapkodta el), hogy azt hittem, az ágyon fogok kipurcanni. De hála Istennek, minden rendben volt az érzéstelenítéssel, és pár perc múlva már vigyorogtam össze-vissza. Annyira jól voltam, hogy a dokinak meg is mondtam, hogy ez nagyon jó cucc, és szeretnék belőle haza is vinni. Innentől kezdve pár óra „nyugalom” volt.
A monitor szerint hihetetlen erősségű összehúzódásokat produkáltam, de ebből én semmit nem éreztem. Beszélgettem a férjemmel és az anyósommal, kb. 1 óráig. A szülésznő megvizsgált, és azt mondta, hogy most már ideje lecsökkenteni az epidurált, és megszülni ezt a babát. Kb. 20 perc múlva kezdtek visszajönni a fájások, de olyan mértékben, amire nem számítottam. Sokkal erősebb fájásaim voltak, mint az epidurál előtt, folyamatosan szomjas voltam (pedig rengeteget ittam), és éreztem, hogy a lázam is visszatért. Adtak antibiotikumot, mert nem tudták, miért van lázam. Tolófájásokat egyáltalán nem éreztem, amikor mégis éreztem valami hasonlót, akkor hiába próbáltam, nem történt semmi.
Mindenféle pozíciót kipróbáltam, de semmi nem használt. Kb. két és fél órát próbálkoztunk a szülésznővel, de semmi nem történt, én meg már a végkimerülés határán voltam, beszélni sem volt erőm. Megemlítettem, hogy ha arra kerülne sor, hogy segítség kell, akkor a vákuumot preferálnám, és a császármetszést csak legvégső esetben szeretném. Az utolsó 45 percről nincsenek képeim, csak hangokat hallottam ismét. Rengeteg vért vesztettem, kimerült voltam, és csak aludni akartam, de a fájások nyilván nem engedtek, és persze lehetőség sem volt. Aztán az egyik pillanatban odafordultam a férjemhez, és azt mondtam neki, hogy baj van, azonnal vegyék ki a babát, mert már nem bírom. Ezután csak a férem elmondásából tudom a történteket, mert én valahol egy másik világban voltam, valahol nagyon messze. Olyan volt, mintha minden akaratomon kívül történne. A férjem azt mondta, hogy egy másodperccel azután, hogy azt mondtam neki, hogy baj van és vegyék ki a babát, két orvos és két rezidens futott be a szobába. Az orvosok egy pillantást vetettek a monitorra, és azonnal elkezdtek engem az ággyal együtt mozgatni. Arra még emlékszem, hogy annyit mondtam, vagyis ordítottam az orvosnak, hogy adjanak fájdalomcsillapítót, és vegyék ki a gyereket, ha lehet, vákuummal, de bevallom, már kevésbé érdekelt, hogy hogyan, csak azt akartam, hogy az egésznek vége legyen.
A férjemhez odalépett az orvos és feltett egy kérdést, amit egy leendő apuka soha nem akar hallani:
„Felhatalmaz arra, hogy bármit megtegyek, ami ahhoz kell, hogy mindkettő életét megmentsem?”
Én ezt nem hallottam akkor, de egyébként is éreztem, hogy baj van. Amikor kitoltak a szobából, a férjem csak annyit mondott elszorult torokkal, hogy itt fog engem várni amikor visszajövök, és minden rendben lesz. Amint meghallottam, amit mondott, és ahogy mondta, már tudtam, hogy fogalma nincs, mi fog történni, és attól fél, hogy már nem lát viszont. Utólag bevallotta, hogy soha nem félt még ennyire életében, és az a 25 perc, ami ezután jött, élete leghosszabb percei voltak. Arra emlékszem, hogy a folyosón ordítottam az orvosnak, hogy adjanak valamit, mert nagyon fáj mindenem, és hogy vegyék már ki a gyereket.
A műtőbe beérve már gyorsan ment minden – már amennyire gyorsan telik az idő ilyen fájásokkal. 25 perccel később három nyomás után világra jött a kisfiunk 3165 grammal. Még ma is emlékszem arra a megkönnyebbülésre, amit azután éreztem, hogy kicsusszant a fiam. A hasamra tették pár percre, éreztem meleg kis testét, és sírva fakadtam, ahogy azokkal a gyönyörű szemeivel rám nézett. Sajnos itt nem került mellre a babám, amit bánok egy kicsit, de folyamatosan attól féltem, hogy elejtem őt, annyira nem volt energiám, így nem kockáztattam, és persze hamar el is vitték. Emlékszem, az járt a fejemben, hogy mikor viszik már ki őt az apukájához, biztos halálra izgulja magát a férjem.
A percek itt is csigalassúsággal teltek. Az orvosnak kb. 45 percbe került, mire összevarrt, de nem éreztem semmit. Utólag hálás vagyok neki, hiszen ezután semmilyen komplikációm nem volt sem a varrattal, sem a sebbel. Anyósom várt a szobában, mert a férjem elvitte a fiunkat fürdetni, de amikor visszajött, sírva a nyakamba borult. Azt mondta, hogy a fiunk tökéletes és gyönyörű, és nagyon félt attól, hogy elveszít minket. Összesen 18 órába telt, mire a fiunk megmutatta magát, és ez mindenkinek kicsit sok volt. A férjemet nagyon megviselte, hogy tehetetlennek érezte magát, úgy érezte, hogy a dolgok mennek a maguk útján, tőle függetlenül.
Utólag kiderült, hogy több komplikáció is volt a szülés alatt, mégpedig a köldökzsinór teljesen rá volt tekeredve a babára. Olyannyira, hogy a zsinór egy kicsit sem engedte, hogy a feje lejjebb ereszkedjen, és emiatt nem tudtam őt kinyomni. Lázam is volt, rengeteg vért vesztettem, és egy csontkinövés is nehezítette a kitolást. Bár elvileg nem ez volt a fő probléma. Amit nem értettem, hogy miért nem látták azt az ultrahangon, hogy a köldökzsinór teljesen rá van tekeredve, sok szenvedéstől megkíméltek volna. Vagy lehet, hogy látták, de nem mondák, vagy éppen mondták, csak nem értettem. Minden lehet. Az igaz, hogy csak három órával a szülés előtt tágultam ki teljesen, lehet, hogy erre vártak inkább, és úgy gondolták, ha van esélye a természetes módon szülésnek, akkor inkább próbáljam meg. Már nem tudom. A lényeg, hogy minden rendben, és van egy egészséges 9 hónapos kisfiunk.
Pikkee
Kíváncsi vagy mások szüléstörténeteire? Ezeket ajánljuk:
19 évesen szültem és nem bántam meg
Olyan gyors volt a szülésem, hogy fel sem fogtam
Későn indították be a szülést
