2008.
Fiatalok és gondtalanok vagyunk. Csak pár hete találtuk ki, hogy jöhet a baba, és már itt is a két csík. Rutintalanul szaladok orvoshoz: még csak petezsákot lát. Pár nappal később elönt a vér és vele a pánik, de él a baba, először hallom a galoppozásra hasonlító szívhangot. Hónapokig fekszem, görcsölök, aztán lassan jobban leszek, és épen, egészségesen megszületik a fiam.
2011.
Jöhet a kistesó, gondoljuk, és azonnal kopogtat is! Boldogok vagyunk, a 12. héten azt mondják, egészséges kislánynak tűnik, madarat lehetne velünk fogatni. Egy fájdalmasabb vizsgálat-kenetvétel… pár nap múlva vérezni kezdek, majd beindul a vajúdás, és már a műtőasztalon, de még ébrenlétemben jön világra a tenyérnyi kisbabám. Összetörök. Mit rontottam el? Nem vártuk, szerettük eléggé? Hát hogy a fenébe ne! Rosszat ettem, keveset vagy épp sokat sportoltam, nem vigyáztam eléggé magamra? Az orvosok nem mondanak semmit, csak sajnálkoznak. Biztos beteg volt, ez sok mindenkivel megesik, lesz majd másik - jönnek az okosságok. Nem segítenek.
2012.
Újabb próbálkozás, azonnal két csík. Örülünk, de mégse. 8 hetesen jön a vérzés és a görcsök, a tartós ágynyugalmat ismerősként üdvözlöm. A félelem, az aggódás is állandó társaim, aztán ahogy múlnak a hetek és a hónapok, lassan elmaradoznak. Boldogan gömbölyödök, gyönyörű és egészséges lányom születik.
2014.
Egyéves a lányom, amikor a kialvatlanság hagymázában feltűnik, hogy valami mintha furcsa lenne. Megrökönyödve nézem a két csíkot: basszus ez, most, itt komoly??? Hát ha ez van, akkor ez van, nagycsaládosok leszünk, az ultrahangon már párás szemmel mosolyogva hallgatom a galoppozást. Telnek a hónapok, görcsölgetek, de gömbölyödök is, tervezgetjük az új jövevénnyel az életet. Egy este vérezni kezdek - kórház, meghalt, megműtenek.
Hazamegyek a kórházból, és nem találom a helyemet. Két gyerekem itt, kettő odaát, hányfelé szakadjak? Mit csináltam, hogy ezt érdemeltem? Nem örültem a babának, először nem, de aztán annál inkább, ez lenne a büntetésem? Miért nem vették észre előbb, hogy baj van, miért ütött be kétszer is a mennykő, miért én, miért, miért, miért???
Az orvosok sajnálkoznak, törődjek bele: ezeknek a dolgoknak szinte soha nem derül ki az oka. Az ismerősök a közhelyekkel jönnek: biztos beteg lett volna, jobb ez így, majd lesz másik, biztos lelki oka volt, menj el családállításra/hipnózisra/kineziológushoz! Ezek közül egy se vigasztal egy kicsit se, viszont némelyiktől agresszív leszek. Persze vannak együttérző barátok is, akik valóban tudnak segíteni, és nem fájdalmat, hanem vigaszt adnak.
2018.
Teltek az évek, jó így négyen, de egyre inkább úgy érezzük, hogy hiányzik mégiscsak valaki. Elmegyek kivizsgálásra, nőgyógyászat, pajzsmirigy, cukoranyagcsere, minden rendben, belevághatunk, rögtön két csík! A doktornő hümmög, csak petezsák van, nem is nő igazából, szívhang sincsen. Legalább nem hónapok múlva történik ez, summázzuk, mégis fájdalmas a veszteség, hiszen úgy reménykedtünk… A doktornő biztosít róla, hogy ezeknek a nagyon korai vetéléseknek általában komoly genetikai oka van. Hát jó.
Az ismerősök szerint minden rossz valami okkal történik, én pedig felhívom Isten/karma/sors figyelmét arra, hogy ha ártatlan babák halála árán akar engem megtanítani valamire, akkor én arra kurvára nem vagyok kíváncsi, mert mélységesen elítélem ezt a pedagógiai módszert. Egyébiránt kezdek egyáltalán nem érteni semmit.
2019.
Csak vágjunk bele még egyszer - hopp, két csík. Meglepően makacs a termékenységünk ahhoz képest, hogy erősen közeledünk a 40 felé, de mosolyunk le is hervad egyből: ebből még bármi lehet. Nagyon vigyázok magamra, diétázok, görcsölök, pihenek. 12. heti tesztek szerint minden rendben, fiunk lesz! A gyerekek nagyon örülnek, hogy kistesó lesz, simogatják a pocakot, majd elfolyunk a nyálas boldogságtól. Aztán egy terhesgondozáson csönd, és csak néz és néz… nincs szívhang.
Másnapra behív a kórházba, a főorvos rám néz: nem kell megszülnie, mi is csak emberek vagyunk! Megműtenek. Nagyon sajnálkoznak, de tegyek le arról, hogy okot találok, ezeknek a dolgoknak általában sose derül ki az oka. Nem értek semmit. Zuhanok és meg se állok a gödör aljáig. Semminek sincs semmi értelme. Szerencsére a gyerekeknek kezdődik a suli, így nem feltűnő, hogy anya napközben laposakat pislant a legélesebb konyhakéseket tartalmazó tároló felé. Miért foganok meg ennyire könnyen, ha utána nem maradnak velem? Mit ettem, mozogtam, csináltam, gondoltam, éreztem rosszul?
Eszeveszetten próbálok összefüggéseket keresni, de nem találok semmit. Az ismerősök kezdenek kifogyni a közhelyekből, az „örüljetek ennek a két gyereknek” a fő vezérfonal, ami valahogy most se vigasztal. Jönnek az álmok, amikor sötét erdőben zokogva keresem a gyerekeimet, ők meg engem, és nem találjuk meg egymást - nem kell ehhez álomfejtőnek lenni. Folyamatosan kérdésekkel kínzom magam. Miért vagyok én még itt, ha négy gyerekem van odaát? Hogyan folytatsz egy életet, amikor úgy érzed, hogy minden összetört?
Aztán megrázom magam: élni kell, mert itt élők vannak, akiknek szüksége van rám - ezt csak ésszel tudom egyelőre, nem a szívemmel érzem, de kapaszkodok ebbe. A sors agresszíven lök ki a bénultságból: a férjemmel gondok vannak, műteni kell. Rohangálunk orvosokhoz, ugyanaz a kórház, csak másik emelet. Aztán túlesünk ezen is, lassan javul az állapota és már én se akarok minden magasabb ablakon kiugrani.
Egy barátnőnek öntöm ki a lelkem, és ő feltesz egy kérdést: és ha ezek a babák azért benneteket választottak, mert ti tudtok nekik ennyire kevés idő alatt ilyen sok szeretetet adni? Itt a világom kezd egy picit átfordulni. Hirtelen nemcsak egy rakás szerencsétlenségnek látom magam, vagy a kegyetlen sors játékszerének. Képes vagyok néha egy picit örülni annak, hogy szerethettem, hogy anyukájuk lehettem nekik is, még ha csak pár hónapig is.
2020.
Habituális vetélés kivizsgálás - ütöm be a keresőbe. Ajánlanak egy Facebook-csoportot, belépek, csak ámulok, egy nap alatt több infót, tanácsot, segítséget kapok, mint évek alatt az orvosoktól. Végigcsináljuk a kivizsgálást, rengeteg pénz, egy eredmény: örökletes véralvadási zavar. Akár lehet ez is az oka, bólogat az orvos. Furán érzem magam, kizárt, hogy terhes legyek, de azért csinálok egy tesztet. Wtf fejjel mutatom a férjemnek a két csíkot, majd kórusban kérdezzük: ezt meg hogy???
Szaladunk a dokihoz, jóságosan örül, felír egy köbméter gyógyszert, vérhígítóval szúrjam magam mindennap. Hát persze! A következő hetekben nagyon furcsán érzem magam: jól vagyok! Se görcs, se vérzés, se gyengeség, se az azonnali pocaknövesztés. Hihetetlen! Csak nem megtaláltuk a problémáim megoldását? Nyilván túl jó ez ahhoz, hogy igaz legyen, de van szívhang, és növekedés is, bár nekem nem tetszik, hogy mintha nem lenne elég tempós.
Aztán egy nap megint beköszönt a görcs, a vérzés… a baba jól van, pótoljuk csak jobban azt a hormont. Nem élem bele magam semmibe, nem lesz ennek jó vége, érzem. Aztán egy nap ismét elönt a vér… Kórház, nincs szívhang. Műtét. A második műtétem hatodik évfordulóján. Továbbra sem értek semmit… Aztán rájövök, hogy nem is kell, és nem is fontos. Az élet mindenkihez hozzávág egy rakás szar dolgot, ezt nem lehet kikerülni. Nekem ez jutott, de egészségesek-szépek-okosak-szupercukik a gyerekeim, boldog a házasságom, vannak igaz barátaim, a gyerekeimnek négy szerető nagyszülője van, és nincsenek anyagi gondjaim se. Hogy ezek közül mit cserélnék mire, az csak egy hülye elméleti kérdés, amin felesleges agyalni. Nekem ez jutott, és ezen nem tudok változtatni.
Sírhatok miatta örök életemben, vagy koncentrálhatok arra, amin tudok változtatni. A lényeg, hogy én dönthetem el, hogy hogy viszonyulok hozzá, hogyan élem az életem minden nap. Persze vannak napok, amikor megszakad a szívem és telesírok egy csomag zsebkendőt, de azért a többin próbálok előre nézni. A népszerű elgondolás szerint, ha az élet citromot vág hozzád, csinálj belőle limonádét, tehát kézenfekvőnek tűnik, hogy felcsapjak motivációs trénernek, vagy önkéntes gyásztanácsadónak. De azt hiszem, inkább maradok az, aki vagyok. Örülök annak, hogy szerethetek, hogy szerethettem, élvezem a családom nyújtotta örömöket-gondokat, és elképzelem, ahogy az öt picinyem vár rám egy felhő szélén lábat lóbálva odaát, a túlparton. Nem sietek velük találkozni, de fogok, és akkor végre megölelhetem őket. Azt nem kell majd elmondanom, hogy mennyire szeretem őket: úgyis tudják.
Borzlány
A szerző további írásai:
Az oxitocintól kezdve futószalagon éreztem magam
Háborítatlan szülés helyett oxitocin és grillcsirkepóz
Mi kényszerítjük szerepekbe a gyerekeinket?
