Ketten vannak. A nagyobb fiú, a kisebb lány, a közvélekedés szerint ez az ideális, büszke is lehetnék magunkra, hogy ilyen szépen összehoztuk, ha lenne benne bármilyen erőfeszítés. (Nincs.)
Elnézem őket. Én szültem mindkettőt, mégse lehetnének ennél különbözőbbek. Egy álmodozó, érzékeny, zárt belső világú, nehezen oldódó. Egy öntudatos, akaratos, önálló, agresszív.
Az egyik lassan fejlődött mindig, csak arról akar tudni, ami érdekli, de arról mindent. Nem valami bátor, kétszer meggondol mindent, sokszor rá kell beszélni, hogy egyáltalán próbálkozzon, vagy hogy az első kudarc ne szegje végképp a kedvét. Ami fekszik neki, abban ügyes, kreatív, formabontó. A „dobozon kívül” gondolkodik, akárcsak az apja.
A másik keresi a kihívásokat, addig próbálkozik, amíg nem sikerül neki, amit kitalált. Nyitott, minden érdekli, kérdezget, naponta döbbent meg a merészségével, képességeivel. Hozza az okos, gyorsan fejlődő kisgyerek minden tankönyvi tulajdonságát.
Két különböző személyiség. A jó oldala? Végtelenül tudok gyönyörködni bennük, az észjárásukban, ahogy belemerülnek a tevékenységeikbe, hogy mennyire mások, de mégis milyen vidám, kiegyensúlyozott gyerek mindkettő. Hogy mennyire jó testvérek sokszor, megosztják egymással a csokikat, ha nincsenek együtt fél napig, már keresik a másikat. Hogy mennyire szeretnivalóak így, ahogy vannak, mennyire fantasztikus ez a két világ, belőlünk születtek, de egyediek, mi csak létrehoztuk őket, de ők örökre a saját útjukat járják.
A sötét oldala? Amikor a kicsi csinál valami meglepőt, sokszor fájón szúr szíven, hogy a nagy azt mennyivel később csinálta, már ha egyáltalán csinálta valaha. A folyamatos aggodalmak, hogy mi lesz vele így a suliban, az életben, a kortárscsoportban, hiszen nem illik a rendszerbe, kudarckerülőként, zárkózottként mindig nehezebb dolga lesz, pláne fiúként, mint a nyitott, önállóságot szerető testvérének. Ezeket a gondolatokat persze követi a bűntudat, hiszen milyen anya az, aki nem fogadja el úgy a gyerekeit, ahogy vannak? Jogos azt kívánnom, bárcsak sikerülne bátrabbá, nyitottabbá nevelni a nagyot? Van-e egyáltalán értelme erre törekedni, hiszen az alaptermészet nemigen változik?
Tényleg ők ennyire különbözőek, vagy az is benne van, hogy én osztom a szerepeket, ők pedig alkalmazkodnak? Azzal teszem a jobbat, ha a nagyot bátorítom, próbálom befolyásolni, vagy egyszerűen csak szeressem? Többet kellene elvárnom tőle, mert az szárnyakat ad, vagy épp ellenkezőleg, kevesebbet, hogy ne érezze a nyomást, szabad lehessen? Világos, hogy azért érint ez engem érzékenyen, mert én is kudarckerülő vagyok – az dolgozik bennem, hogy megvédhessem a magam hibáitól, vagy csak kivetítem rá a saját gyengeségeim iránti rossz érzéseimet? És a kicsi? Őt nem nyomja agyon az elváráshalmaz, a szerep, hogy ő a kis önálló, a gyorsan fejlődő, akinek tökéletesnek kell lennie, minden akadályt könnyedén vennie? Nem akarom folyamatosan egymáshoz hasonlítgatni őket, de el tudom ezt kerülni? Túl sokat gondolkodom erről, vagy épp túl keveset, mert így sem látom a lényeget?
Ketten vannak. Ahogy sok más ismerős családnál. És ha beszélgetünk, feljön a hasonló probléma: az elsőszülött érzékenyebb, a másodszülött talpraesettebb. Egyikkel nehezebb, másikkal könnyebb. Miért van ez így sok családban? A szülő hozzáállása teszi, az elsőnél még tapasztalatlan, feszültebb, jobban nyomasztják az elvárások? Vagy egyszerűen a tény, hogy a második már kész családba születik, amibe sokkal természetesebb, könnyebb belesimulni, mint két tapasztalatlan, friss szülő körberajongott, féltett első babájának lenni?
Mi rontunk el valamit, vagy ez az élet rendje? Vagy teljesen abszurd elrontásról beszélni, hiszen egészségesek, vidámak, kiegyensúlyozottak? A tökéletesség-mániás világ kényszerít, hogy ezen tépelődjek, és a gyerekeimet a megkívánt formára faragjam, akár kisbaltával is? Az a cél, hogy kifejlesszem bennük az optimálisnak vélt készségeket, hogy hátradőlhessek a végén, hogy igen, jól sikerült – ha ez egyáltalán lehetséges? Vagy csak szeressem és figyeljem őket, és akkor megtalálják a saját útjukat az életben, bármennyire is különbözzön az az általam, általunk megálmodottól?
Fogadd el magad – szól az agyonkoptatott bölcsesség. 33 év alatt nagyjából sikerült megszeretni és elfogadni ezt a tépelődő, vidám, konfliktuskerülő és lusta nőszemélyt, aki vagyok. Igazából miért vágyom arra, hogy a gyerekeim tökéletesek legyenek, ha az nem zavar (már… annyira…), hogy én se vagyok az, sőt, a férjemtől se várom, hogy az legyen? Vannak gyengeségeink szép számmal, de mindenünk megvan, amire vágyunk – miért ne lenne meg majd a gyerekeinknek is? Vagy ez már az az alaptalan hurráoptimizmus, amitől úgy feláll a szőr a hátamon?
Rengeteg kérdés. A választ néha úgy érzem, megtaláltam, csak hogy másnap úgy érezzem, tévedtem. Talán nincs is válasz, talán a nevelés nem is az a hosszú távú stratégia, amit szeretnék fogódzónak, hanem csak arról szól, hogy amikor döntök, hogy mit tegyek, akkor a legjobbnak tűnő utat válasszam, legyen szó arról, hogy ehet-e egy cukorkát vacsora előtt, beleszóljak-e a veszekedésükbe, vagy milyen iskolát válasszunk.
Rengeteg kérdés, minden nap, közben ők meg nőnek, okosodnak, fejlődnek. Mi meg nézzük őket, és próbáljuk terelgetni őket az úton, több vagy kevesebb sikerrel. Talán annyira nem is fontosak a válaszok, és ha eléggé szeretjük őket, az megvédi őket a mi hibáinktól is. Türelmes vagyok: meg tudom várni azt a napot 20-30 év múlva, amikorra kiderül, hogy jól csináltuk-e. Addig meg csak meghozom a kis döntéseimet, napról napra, és élvezem, hogy ez a család az enyém.
Borzlány
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
