2009.02.02.
Hajnali fél négy van, a félhomályban hallgatom a kórterem-társak horkolását. Tíz napja vagyok a SOTE I. terhespatológia lakója, mióta a terminus betöltésekor a cukorbetegségem miatt befektettek, de ma éjjel valami furcsa nyugtalanság nem hagy rendesen aludni.
Ezalatt a tíz nap alatt mindenki megszült körülöttem, négy topiktárs is itt örvendez már a babájának, csak én mászkálok egyre rezignáltabban a klinika lépcsőin, még mindig egyben, ráadásul a dokim minden vizsgálatkor borúsan közli, hogy ez a baba még mindig nagyon fent van.
Lekászálódok az ágyról, indulok a vécére, útközben furcsa érzés, mintha bepisilnék, majd a folyosó PVC-jére loccsan pár deci víz. Azta, elment a magzatvizem, ébresztem az éjszakás nővért, ő megszakérti a PVC-t, ez bizony szülés, hozza csak a cókmókját, megyünk a szülőszobára. Összeszedem a dolgaimat, majd a nővér tolószékbe ültet és indul velem lefelé, én meg reszketek, mint a kocsonya, vacogva. A kialvatlanságtól, vagy a sokktól, hogy amit vártam hetek óta, és amitől félek, most csak eljött, nem tudom, mindenesetre hívom az otthon horpasztó férjemet, hogy induljon, a hangjában olyan meglepett öröm és lelkesedés, amit valószínűleg most nekem kellene éreznem.
Megérkezünk a szülőszobára, egy ifjú szülésznő vesz kezelésbe, borotválás, beöntés (brrrr), branül. Fájások sehol egyelőre, a magzatvíz-szivárgás is leáll. Nemsokára befut a dokim, amúgy is ügyeletes ma, nagyszerű, megérkezik az ifjú kispapa is, frissen borotváltan, ingben, hát igen, a fia nem láthatja szakadtan először. Doki megvizsgál, ez csak egy ujjnyi még mindig, baba továbbra is fent, ad oxitocint. Ettől meg is érkeznek a fájások, eleinte jól viselem, nézem, ahogy kivilágosodik, sétálgatok, ringatózom, a párom masszírozza a derekam, mutatom, hogy hol. Később feljebb tekerik az infúziót, a fájások egyre erősebbek lesznek, majd egybeérnek, telnek az órák, én pedig kezdek szétcsúszni, már nem sétálgatok, hanem csak kapaszkodok az ágyba, erről nem volt szó, hogy ne tudjak két fájás között pihenni, mert nincs szünet, nincs megkönnyebbülés, ezt nem fogom bírni, segítség! A dokim bejön, látja, milyen állapotban vagyok, kér EDA-t? Igen, kérek, hát persze, doki el, pár perc múlva visszajön steril gúnyában, személyesen lövi be a hátamba a cuccot, na, igen, a klinika előnye. Feküdnöm kell, amíg be van kötve az érzéstelenítő, de nem baj, remekül működik, érzem, ahogy összehúzódik a méhem, de nincs fájdalom, kezdem magam összeszedni, a doki megjövendöli, hogy egy óra múlva, délre kimegy a hatás, és akkor szülhetünk is. Mert eddig úgy mégis mit csináltunk, tán hímeztünk, akarom kérdezni, de ilyet nem kérdez az ember egy tűvel hadonászó orvostól, úgyhogy csak bólogatok.
Egy óra múlva valóban érzem, hogy kezd kimenni a hatás, először egyik oldalon, aztán a másikon is, innen a harmadik fájást már teljes intenzitásában érzem megint. És érzek még valamit, egy nyomást a farokcsontom táján, talán ez lehet az a székelési inger, amit mondanak, gondolom, jön az orvos és a szülésznő, megvizsgálnak, nincs méhszáj, bár a baba feje még mindig fent, magyarázzák, hogyan nyomjak, lábakat fel, fogjam a térdeimet és mindent bele, préseljek lefelé, amíg tart a levegőm, aztán gyors levegőcsere és megint nyomjak, amíg tart a fájás. Nyomok is, hamar ráérzek a módjára, csak nem akar haladni a baba lefelé, nem illeszkedett be jól a feje, az orvos megkér, hogy feküdjek oldalt, és úgy nyomjak két fájásig, aztán feküdjek a másik oldalamra, és így tovább. Jó vicc, mintha olyan egyszerű lenne megfordulni, de azért persze megteszem, és ismét, és ismét. Nehéz oldalt nyomni, de nem lehetetlen, a párom a kezemet szorongatva biztat, a szülésznő próbál segíteni és igazítani benn a baba fején, a sokadik fordulásnál örömmel jelenti, hogy most már sínen vagyunk, nem kell tovább forogni, csak nyomjak, már látszik a feje, nézze csak apuka! Apuka odanéz, bár előre megbeszéltük, hogy inkább a fejemnél marad, de ő is mondja lelkesen, hogy tényleg ott a feje, már nincs sok hátra! Nyomok és nyomok, egyik fájás a másik után, és egyszer csak érzem, hogy megindul és kicsusszan, felsikoltok, mert érzem, hogy átvágták a gátamat, de már teszik is a hasamra a síkos, meleg csomagot, letakarják, hát itt vagy, szia, kicsim, Istenem, sikerült! 12:58, 3400 gramm, 53 cm. A párom fényképez, majd elkíséri a kicsi fiút, amíg fürdetik meg a többi, én kapom a lidokaint, meg három öltést, ki vagyok merülve, örülök is, de olvasmányaim alapján most eufórikusnak kellene lennem, hát én nem vagyok, de annyi baj legyen.
Visszahozzák a babát: tegyük mellre? - kérdi a szülésznő, hát persze, egyből rám is cuppan a pici és meglepő erővel szívni kezd. Elvisszük a babát megfigyelésre a cukor miatt, maga meg ebédeljen és aztán próbáljon fürödni, mondja a szülésznő. Ebédelek, sms-eket írunk az ismerősöknek, nehézkesen, az EDA csövét kerülgetve lezuhanyzom, késő délután, mire átmegyek a gyermekágyra, rozogán, de saját lábon, megyünk a csecsemőosztályra, jó estét kívánok, a fiamért jöttem. Befutnak a nagyszülők, örömködés, már alig állok a lábamon, nehéz felmászni a jó magas kórházi ágyra így. Jó lenne aludni, de ez a kicsi csomag csak szuszmog itt nyitott szemmel, és köhög-fuldoklik néha, biztos a magzatvizet köhögi fel. Megijedek, hogy baja van, viszem a csecsemősökhöz, sötét éjjel van, kimossuk a gyomrát anyuka gyorsan, adja csak ide, becsukják az ajtót, a kisbabám odabenn sír, én kinn zokogok, jön ki az egyik nővér, ne sírjon, még csak pelenkázzuk, de menjen aludni, mi benntartjuk a babát, pihenjen csak…
A három nap a csecsemőosztályon túlélőtúrával ér fel, de aztán végre hazajövünk. A következő hónapokban-években van időm átgondolni az első szülésemet. Igazából örülök, hogy profi környezetben, minden gond nélkül, sőt még viszonylag hamar is (bruttó 9 óra) hoztam világra a fiamat, de rossz érzés, hogy az oxitocintól kezdve leginkább egy futószalagon robogó tárgynak éreztem magam, beleszólási lehetőség nélkül. Utánaolvasgatok, és meglepődök azon, hogy egyes intézmények között milyen hatalmas különbségek vannak az oxitocin használata között, és azon, hogy milyen sokrétű hatása van a szülés felgyorsításán kívül, például, mivel a „külső” oxitocin nem jut át az agyba, így a szülés utáni pozitív érzelmeket sincs módja előidézni. Anyák, akik vajúdtak vele és nélküle, egyértelműen leírják, hogy a „natúr” fájások teljesen elviselhetőek az oxitocinos egybeérő, tapétaszaggató fájásokhoz képest. Körvonalazódik, hogy a következő szülésnél mi az, amit máshogy szeretnék.
Borzlány
