Ez már másik intézmény, a Szent István Kórház. Próbáltam anya- és bababarátabb kórházat keresni a második szülésre, most szimpatikus orvosnőm van, meg szülésznőt is fogadtam. Próbálok biztosra menni, beszélgetek velük, mi várható a szülésnél, elmesélem az első szülésemet, hát mi azért ennél természetesebben intézzük a dolgokat, mondják, remek. Sokat olvasgatom Ina May Gaskin: Útmutató szüléshez című könyvét, ezerrel hangolódok egy természetes és könnyű szülésre.
Megint túlléptem a terminust, egy héten keresztül majdnem minden nap megyek a kórházba, ctg, flow, a főorvos is megnéz, hát ez a baba jól érzi magát még mindig bent. A szülésznőtől kapok szülésmegindító tippeket, pl. sűrű házasélet (40 hetes terhesen legalább kétnaponta, aha), meg bábakoktél, utóbbit ki is próbálom, hatása enyhe hasmenés és slussz. Rendszeresen vizualizálom, hogy puhul és nyiladozik a méhszájam, nyíló virág vagyok odalent, csupa természetes könnyedség lesz a szülésem. Vannak biztató jelek, pl. a baba ugyan fent van, de talán mégse annyira, mint anno a bátyja, és rendszeresen vannak enyhe jósló fájásaim (amik a 39. hét után teljesen megszűnnek persze).
41+1-nél megint mennem kell reggel a főorvoshoz “bemutatásra”, első programpont a ctg, kissé meglepődök, a ctg szoba nemcsak tömve van, hanem ketten vajúdnak is benne, különböző családtagok társaságában. Mint megtudom, tele minden szülőszoba, nagyüzem van, ennek fényében örülök, hogy a ctg viszonylag rendszeres, de lájtos méhtevékenységet mutat. Ma se szülünk, gondolom, és ez kivételesen megkönnyebbüléssel tölt el, akar a fene ilyenkor szülni...
Fél tízkor megjelenik a főorvos, bevonul a vizsgálóba a dokim és a szülésznőm társaságában, meg is lepődök, hogy eljöttek ők is, aztán kiderül, mindketten épp ügyeletesek aznap. Hm, de ja vu. Főorvos megtaperol, majd felderülve közli, hogy három centire ki vagyok nyílva, úgyhogy most burkot repeszt. A következő másodpercben meg is teszi, amíg én hápogok, hogy de hát nincs is szabad szülőszoba! Azért kerítünk egyet, mosolyog vészterhes arccal a szülésznő, és némi nyomkodással leereszti a babám fürdővizét. A művelet után valóban kapok egy szülőszobát, sajnos nem az alternatívat, de így is örülök, hívom a férjemet, hogy jöjjön a szülőszobás cuccal, aztán várok. Várok a fájásokra, de nem jönnek, csak a férjem, a szülésznő néha rám néz, megkérdezi, hogy mizujs, majd mondja, hogy ha burokrepesztéstől számítva két óra múlva még semmi, akkor oxitocint kell, hogy adjanak. Sétálgatok, izgulok, beszélgetünk a férjemmel, nézem a decemberi sápadt napsütést odakint.
Fél 12-kor megvizsgál a szülésznő, a helyzet változatlan, akkor beköti az oxitocint és rám cuppantja a ctg-t. Ezt nagyon szerettem volna elkerülni, de ellenállási kísérletemet csírájában elfojtja, fertőzésveszélyt, komplikációveszélyt emleget, hát jó, akkor legyen így. Az oxi persze kb. azonnal 2-3 perces fájásokkal indít, az elején lájtosakkal, de hamar beerősödik. Most nem esik jól sétálgatni vajúdás közben, csak üldögélek az ágy szélén, és amikor jön a fájás, a férjem nyomkodja a derekamat. Kb. egy óra múlva megint megvizsgál a szülésznő, már hat centi, nagyszerű, de sajnos heges a méhszáj, valószínűleg az előző szülés miatt, nem enged a szövet, így kapok egy injekciót, hogy ellazítsa. Másik rossz híre, hogy a baba feje még mindig eléggé fent van, legyek kedves oldalt fekve vajúdni innentől, és úgy öt fájásonként váltsak oldalt. Ekkor a maradék mosoly is lehervad az arcomról. Úgyhogy oldalfekvés, forgás, fekve a fájások a fájdalmasról igen hamar az elviselhetetlenre váltanak, úgyhogy nyögök, forgok, a párom nyomkodja a derekam és igazgatja a csöveket és egyebeket, hogy ne feküdjek rájuk, én meg ilyeneket nyögök, hogy "már megint itt van! erősebben!". Hamar eljutunk oda, hogy már nem fájásaim vannak, hanem folyamatosan fáj, az agyam egy szeglete sejti, hogy épp ekkor halad át a feje a medencémen, de a szám ilyeneket mond, hogy "én ezt nem bírom ki", meg "szólj, hogy adjanak valamit de rohanj vissza", meg "áááÁÁÁááááá!". Negyed három tájt ki is megy a férjem szólni, hogy valami van, a szülésznő berohan, megvizsgál, nincs méhszáj, ez csodás, és a másik kezével hívja a dokinőt a mobilján, aki tök máshol van még mindig ügyeletes lévén, hogy "kürtőben vagyunk, gyere!".
Egy perc múlva ott is terem a doktornő, na, most akkor tolni kéne, de ezzel annyi probléma van, hogy nem érzek se tolási ingert, se fájásokat, csak hogy folyamatosan szétszakadok, szó szerint fetrengek a fájdalomtól. Sejtem, hogy várni kéne a tolófájásokra (a Gaskin-könyv szerint ez az “átmeneti szakasz” a tágulás és a kitolás között), de annyira fáj, hogy ez nem opció. A dokinőék próbálják a lábaimat kitolásra alkalmas pozícióba hajtogatni, de ez nem igazán jön össze, mert nem tudom nem kifeszíteni mindenemet a fájdalomtól, szóval ők hajtogatnak, a férjem a kezemet szorítja és drukkol, én meg fetrengek, jajgatok és amikor épp sikerül, akkor nyomok, mint a gőzgép. Nem az első szülésnél megtapasztalt viszonylag összeszedett, “szakszerű”, részletekre odafigyelő préselés, hanem a fetrengés szüneteiben valami iszonyatos, nem tudom, honnan jövő erővel nyomok ész nélkül, úgy szólnak rám egyszer, hogy levegőt is cseréljek közben.
Pár perc ilyetén szerencsétlenkedés múlva kérdem a szülésznőt, mennyi lehet még hátra, ő azt mondja, még 2-3 fájás, ha jók vagyunk, és látom rajta, aggasztja a kooperációm hiánya, hát nyomok tovább, ahogy csak a csövön kifér, és a következő nagy nyomásra érzem, hogy kibukkan a baba feje és kicsit megkönnyebbülök, egy pillanatra rácsodálkozok az érzésre, hogy már kinyomtam a fejét, és teljesen természetes a gátamnak, hogy akkorára tágult, amekkorára kellett, és teljesen ép maradt. Viszont a baba válla megakadt, szól a szülésznő hogy még nyomjak egy jó nagyot, úgyhogy azonnal nyomok, és érzem, hogy ekkor elrepedek, de kicsusszan az egész baba, és már teszik is rám, picike és nagyon édes, és én nevetek a megkönnyebbüléstől, hogy végre itt van, akire annyit vártunk, és túlvagyunk rajta! 14:35, 3390 gramm, 54 cm, majdnem pont, mint a bátyja, pedig sokkal kisebbnek érzik a hasamon, örülünk egymásnak, betakarják, nézzük a magzatmázas, nyüszögő, ráncos, lila kis csodát.
Várunk a méhlepényre, kb. negyedórát, engem össze is varrnak addig, de nem erőltetik, aztán csak kicsusszan, nézd csak, van egy infarktusos része, mutatja a szülésznőnek az orvosnő, egy pillanatra elfog a kíváncsiság, de legyintek fejben, alig élek, inkább nem akarom látni. Hagynak bőven időt arra, hogy örüljünk egymásnak, a kicsinek se szívják le mindenét, csak megtörölgetik és felöltöztetik majd jó sokára, engem meg próbálnak összekaparni, mert elég sok vért vesztettem, úgyhogy harmadik nekifutásra sikerül csak lemenni a csecsemőosztályra, pedig kerekesszékben tolnak. Szerencsére közben a férjem lehetett a kicsi lánnyal, és este tíz táján végre ideadják nekem megint. Az első éjszakája ugyanúgy telik, mint anno a nagyfiúé, nem alszik, csak nézelődik meg szopizik (meglepő, hogy az utófájások milyen erősek közben), köhögi fel a magzatvizet, én meg bámulom és szagolgatom azt a semmivel össze nem téveszthető újszülött-illatot...
Hogy mi a tanulság? Nem tudom. Két, nagyon hasonló szülésem volt, az elsővel nettó hét órát vajúdtam, a másodikkal hármat, mindkettő magzatvíz-elfolyással kezdődött, mindkettőnél volt “elsődleges fájásgyengeség”, ebből adódóan oxitocin infúzió és egybeérő fájások, fent levő gyerekkobak miatti forgolódás a szülőágyon. Mindez hétfői napon, a fogadott orvosom (és másodjára szülésznőm) ügyeleti idejében, ebből kifolyólag elég keveset láttam őket. Az első után úgy éreztem, hogy a klinika protokollja túlságosan bedarált, szerettem volna egy természetesebb, nem siettetett szülést másodjára. Nem jött össze abban a formában, ahogyan szerettem volna, de nem bánom, nincs bennem rossz érzés. Az viszont biztos, hogy most, hogy megint babát várok, felkészülök rá, hogy betöltött 41. héten, a dokim ügyeletében, oxival és grillcsirkepózban fogom világra hozni 3390-3400 grammos, 53-54 centis gyermekemet. Ezúttal a terveim szerint egy harmadik helyen: a Szent Imre kórházban.
Kicsit már tájékozódok, úgy tűnik, ebben az intézményben más a protokoll, pl. nemcsak két, hanem akár tizenkét órát is várnak a fájásokra magzatvíz-elfolyás után, és talán nem olyan bőkezűek az oxitocinnal se. Szóval talán ez alkalommal van esélyem egy viszonylag háborítatlan szülésre. Nemcsak azért, hogy én jól érezzem magam közben, hanem azért is, hogy a babám is a lehető legnyugodtabban jöjjön erre a világra, nem az én pánikomat érezve. Hogy összejön-e? Augusztusban megmondom!
Borzlány
