Este 11-kor, még el sem aludtam, a hároméves kislányom hangosan sírva ébred. Átrohanok, fel ne ébredjen a többi.
- Mi a baj, rosszat álmodtál?
- Igen! ... Fáj a pisilóóóóóm!
Ajaj. Csitítgatom, kimegyünk a fürdőszobába, vetkőzés, popsikrém, felöltözés. Újra sírni kezd, hangosan bömbölve.
- Még mindig fáááááj!!
Egyre hangosabb, jaj, mindjárt felsírja a kicsit! Állok tanácstalanul a fürdő közepén, mellettem a bömbölő és tekergő kislány, és az agyamban futtatom a lehetőségeket: újra vetkőzés, mosdás meleg vízzel, szappannal stb. Ebben a pillanatban beront a Férj a szomszéd szobából, és rám förmed:
- Miért nem vigasztalod már?? Hol van benned az ANYA?!
Azzal felkapja a lányt és kiviharzik vele.
Bumm. Ez ütött. És az ütés nagyot szólt. Azért, mert a lelkem legelevenebbjébe talált, ahol dúl az örökös harc és vívódás: jó anya vagyok? Jól bánok az öt gyerekemmel? Oda talált be, ahol minden nap megvan a viaskodás önmagammal: ezt nem így kellett volna, ezt rá kellett volna hagyni, ezt nem szabadott volna ráhagyni, többet kellene szeretni, simogatni, ölelni, és így tovább. Állok letaglózva, a mosdónak támaszkodva, és meredten bámulok magam elé. A két karom szorosan magam köré fonva, testbeszéd... Nem bírok mozdulni, ez annyira, de annyira fájt... A legjobban az, hogy a támadás nem az ellenségtől jött. Bámulok a semmibe, az agyam alig működik, erőm és kedvem sincs mozdulni, lefeküdni. A szobában csend lett, majd lépteket hallok, Férj jön. Mozdulok, mennék onnan messzire. Láthatja rajtam, hogy valami gáz van, mert megszólal:
- Nem kell berágni. Csak egy kis testkontaktus, vigasz kellett neki, és már alszik is.
Öt perc múlva újra sír a kislány. Férj vigasztal. Utánuk megyek, megtörténik a tusolás, mosdás, krémezés. Lefekszünk. Újabb öt perc múlva átjön hozzánk a gyermek, végül az ágyunkban köt ki, egy darabig ott szuszog, időközönként felül és sírja: fáááááj. Végre megnyugszik, visszakerül az ágyába. Én nem tudok aludni, annyira fáj még mindig. Bámulom a sötét plafont, a sírás határán billegek. Jó volna sírni, érzem, de nem megy. Biztos fel fogom dolgozni, majd az idő múlásával... de most, úgy érzem, egy friss seb a lelkem. Közben a 10 hónapos felsír, csupa nátha, alig kap levegőt. Szoptatás, alvás, újra felsírás, simogatás, nyugtatás, orrszívás, szoptatás, alvás, újra sírás, simogatás... megy a körforgás. Állok a kiságy fölé görnyedve az éjszaka közepén, simogatom a kicsi hátát, közben ott zakatol a fejemben a régi sláger:
Tizenhat tonna
fekete szén,
tizenhat tonnát raksz
és mennyi a bér??
Nancsi néni
