A gyerekkorom jelentős részét a nagyszüleimmel töltöttem. Hol az anyai, hol az apai nagyszülőknél tanyáztunk, ott töltöttük a hétvégéket és a szüneteket. Öten voltunk unokák mindkét oldalágon, így minimum kéthetente találkoztunk az unokatestvérekkel és a nagynénikkel, nagybácsikkal.
A nagyszüleim feltétel nélkül szerettek minket, olyan volt, mint egy mesevilág, ahol reggelire lángos sült, és emeletes szendvicseket vacsoráztunk. A mamáim konyhája mindig káosz volt, mert egyszerre játszottak velünk és ötféle kaját készítettek. Volt itt minden, indián sátorozás, közös sütés, varrni-kötni tanulás. Nem is értem, hogy tudták az öt gyerek, a nagy konyhakert, állattartás mellett időben az egészet összehozni. Lehet, titkon tényleg tudtak varázsolni, vagy jól szelektáltak a fontos és lényegtelen dolgok között.
Tizenéves voltam, amikor meghaltak az anyai nagyszüleim és 28, amikor egy éven belül az apai nagyszüleim. Már a pocakomban volt a kisfiam, nagyon sajnáltam, hogy nem ismerhették meg a gyerekeimet. 28 éves koromig mindenről tudtak, mi történt velem, hova megyek, ismerték a barátaimat, és nagyon sokat tanulhattam tőlük. Sokat meséltek a gyerekkorukról, a csínytevésekről, a családunkról, az életről. Tőlük éreztem úgy, van gyökerem a világban, van hová hazamennem. És ha őszintén visszagondolok, sokkal több dolgot mertem velük megbeszélni, mint a szüleimmel. 14 éves voltam, mikor az anyukám szó szerint lelépett, sokáig haragudtam rá. A nagyszüleim csitítottak, hogy béküljek ki vele, de igazából sosem tettem meg. Mindig maradt köztünk egy fal, ami halála után sem omlott le bennem.
Már megvoltak a gyerekeim, amikor meghalt, de egyáltalán nem keresett minket. A gyerekeim nem ismerték az anyukámat, talán én sem ismertem? Az apukám a nagyszüleim halála után elköltözött a barátnőjéhez, és csak nagyon ritkán jön, a férjem szülei pedig évente kétszer találkoznak velünk.
Egyszer egy játszótéren a nagyobbik fiam másokkal játszott, akik percenként mondták egy néninek: Mama. Majd az én gyerekem is elkezdte neki mondani, és nem tudtam mit tegyek. Mondjam neki, ő nem a te mamád, tudod, a te mamád az a néni, akivel még nem találkoztál? Csak lefagytam és nem szóltam semmit, a néni sem szólt rá. Azért fagytam le, mert ekkor tudatosult bennem, azt sem tudja, mit jelent ez a szó mama. Ahogy nyílt a világ, és ő egyre több helyen járt és egyre több szituációban fogadta ez, láttam, zavarja a gyereket. Anyák napja az oviban, iskolában, vers és külön ajándék a nagymamáknak. Apák napján várják szeretettel a nagypapákat, és hozzájuk nem jönnek.
Tudom, mit veszít, mert a saját gyerekkoromból indulok ki. Tudom, ma más lennék, elveszettebb, ha a nagyszüleim mások lettek volna. Nem lenne mire emlékeznem a gyerekkoromból, csak a fizetett gyermekmegőrzőkre. Nem sértésnek szánom, mert eddig csupaszív kedves nénik vigyáztak a gyerekekre, de az nem rokoni kötelék, sosem lesz olyan, mint egy nagyszülő. A nyári szünetben egy-egy hétre már a nagyobbik gyerekemet elvállalják a nagyszülők. Utána egész évben erről a két hétről beszél, én mosolygok rá, belül pedig sikítok. Azt mondják, nem esik messze az alma a fájától, akkor a mi szüleink miért nem keresik soha az unokájukat?
A véletlen műve, hogy négy nagyszülőből igazán egy sem igényli látni az unokákat? Anyukámnak küldtem képeket egy ideig, hátha kíváncsi lesz a gyerekekre. Én minden nap csodásnak láttam őket és mérges voltam, ő nem látja ezt? Miért nem jön ő is, és örül neki, hogyan jár és beszél? Mikor valami okosat mondtak vagy önzetlenek voltak, egyből az jutott eszembe, milyen jó lenne, ha ők is látnák, milyen jó gyerekek és jó tesók.
A fenti sorokat még a gyerekeim kisebb korában írtam. Most előkerült ez a piszkozat.
Azóta a napok, hónapok csak teltek, és már azt látom, nem is igénylik a nagyszülőket. Ha találkoznak, nem kíváncsiak rájuk, csak mennek tovább játszani, igen-nemmel felelve a nagyszülők kérdésére. Borzasztóan fáj ezt kimondani, de ez a hajó elúszott. Nem alakult ki semmilyen kötődés a gyerekeim és a nagyszülők között. Nem voltunk rosszban velük, nem veszekedtünk, egyszerűen csak nem kerestek minket. Mindig volt más dolguk, és ha én nem hívtam fel őket, ránk se csörögtek. Ajándékot mindig én vettem a gyerekeknek, és úgy adtam át: ezt az XY mamáék, papáék küldik. Mentegettem egy ideig őket, aztán rájöttem, felesleges ez a játszma, a gyerekeim nem hülyék.
Nem tudom, hogy lehetett volna másképp csinálni, talán a férjemnek és nekem is volt valami elfuserált a szülőkkel való kapcsolatban és ez a baj?
Mindig attól félek, hogy azért, mert ezt látták gyerekkorukban, ha lenne unokám, nem jönnének hozzánk, mert mi sem mentünk a nagyszülőkhöz?
Pótolni nem tudom a szeretetet, amit nem kaptak meg a nagyszülőktől, de lehet, felesleges is ezen rágódni. Csak a saját hozzáállásomat tudom befolyásolni.
Egy biztos: büszke vagyok a gyerekeimre, mert jószívű, nyitott szemű gyerekek, és ha más nem is, én ezt mindig éreztetem velük. Nekem fontosak!
Zeamays55
Nagyszülőkkel kapcsolatos témákban itt írtunk még:
Unokám született: dobjak el kapát-kaszát?
Anyám szerint mindent rosszul csinálok, anyósom cédának tart
Megfoszthatom-e a gyerekeimet a családjuktól?
Előttem épült le szellemieg a nagymamám
A Skype-nagyik országa lettünk
ÍRj TE IS A BEZZEGANYA BLOGBA!
Te is megosztanád történetedet, véleményedet, tapasztalataidat? Küldd el nekünk a bezzeganya@bezzeganya.hu címre, és mi szerkesztés után feltesszük a blogba.
