Egyszer volt, hol nem volt… talán így is kezdődhetne ez a poszt, ám a szomorú igazság az, hogy a családok bizony sokszor nem olyanok, mint a mesékben. Nem a boldogságodra törekednek, hanem bántanak, megaláznak, irigykednek. Az embernek pedig egy ponton megálljt kell parancsolnia és eldöntenie: tényleg akarom, hogy az életem részei legyenek? És ha nem, akkor van-e jogom ahhoz, hogy ezzel együtt a saját gyerekeimet is megfosszam a nagyszülőktől, unokatestvérektől és egyéb rokonoktól?

Azt hiszem, már a születésem pillanatában elrontottuk az egészet, mert én nem olyannak születtem, amilyennek szerették volna, ők pedig nem voltak hajlandóak tolerálni, hogy saját értékrenddel és önálló véleménnyel rendelkezem. A családom valószínűleg az, akit ma csúnya szóval „prolinak” neveznének: a társadalom alján lévő nincstelen munkás. Fiatalon házasság és egyből sok gyerek, végzettség nuku, pénz nuku, tervek nuku. Mára nem maradt más, csak a siránkozás, mert mindenki elcseszte a házasságát, mindenki szegény, mindenki kimaradt az életből: se nyaralások, se családi programok, se élmények.  A szimpla létük körülbelül abból áll, hogy reggel elmennek dolgozni, este meg hazamennek és leülnek a tévé elé. Minden nap.

Mi, a „fiatalok” már ebben a légkörben nőttünk fel, és tulajdonképpen kimondatlanul is elvárták azt, hogy ne jussunk többre. Azt hiszem, napestig sorolhatnám a kisebb-nagyobb sérelmeimet, de nem teszem, csak röviden megpróbálom összefoglalni: nemegyszer ok nélkül, apróságokért megvertek. Az apám lelépett, anyám rájött, hogy elszúrta az életét és depressziós lett, innentől kezdve pedig másra sem emlékszem, csak a rettegésre: ő mindig rosszkedvű volt, ilyenkor pedig agresszíven viselkedett, ordított és veszekedett. Nem mertem hozzászólni, nem mertem kijönni a szobámból, nem mertem engedélyt kérni semmire. A család mártírnak látta, pártolta és egyébként is, az általánosan uralkodó elv nálunk az volt, hogy a gyereknek kuss a neve, amíg otthon él, azt teszi, amit mondanak, és kész.

De én másra vágytam. Szerettem tanulni, barátkozni és felfedezni a világot. A gond ott kezdődött, hogy ők ezt nem értették meg, ezért soha sehova nem engedtek és ahelyett, hogy támogattak volna (még akkor is, ha butaságokról álmodtam, hiszen kiskamaszként ki nem teszi ezt?) minden tervemre csak legyintettek. Hülyeség, így mondták, és egyébként is: minek kellenek nekem barátok? Minek akarok én 17-18 évesen beülni valahova velük? Miért kellene nekem pasi? Minek mennék erre az egyetemre? Miért hiszem, hogy ezt és ezt el fogom érni? Minek álmodozok?

Én lázadtam, az ordítások, a verések, a folyamatos bántások ellenére, a többiek alkalmazkodtak és követték a család életmódját. Az eredmény: én az első alkalommal elköltöztem, diplomát szereztem, jól keresek, az esküvőmet tervezem a szerelmemmel és boldog vagyok. Nagyon messze élünk. A többi „fiatal” még 25 évesen is otthon lakik, párjuk soha nem volt (ennyi szüzet még nem láttam egy csomóban), sehova nem jártak soha, csak otthon ülnek, még akinek esetleg munkája van, az is rosszul keres, mert jóformán lebeszélik őket a továbbképzésről, nehogy meglóduljon nekik a szekér és önállósodni tudjanak. Ellenem pedig kialakult valami hatalmas, egységes családi utálat, amit természetesen mindenki tagad.

Az utolsó két-három évben, amit otthon töltöttem, nagyon eldurvultak a dolgok, jóformán hozzám sem szólt senki, esetleg néha belém kötöttek. Ma már egyre ritkábban találkozunk, néhány havonta megyek haza pár órára, de a vége mindig az, hogy rákezdenek a fikázásra, és a „Hogy néz ki a hajad?”-tól kezdve a „Bezzeg XY szeret engem, ő nem költözik el”- ig mindent megkapok. Én pedig hazaérek és sírok, pedig őszintén megmondom, hogy nem szeretem a családomat. Csak nagyon-nagyon nehéz feldolgozni azt, hogy én nem érdemlem meg a szeretet. Egyébként nem gondolom magam hibásnak a történtek ilyetén alakulásában – természetesen nem vagyok tökéletes, nyilván én is követtem el hibákat, de teljesen tiszta lelkiismerettel mondom azt, hogy próbáltam normális kapcsolatot kialakítani, és törekedtem a békére. Ha nem így lenne, már haza sem járnék.

Itt jön képbe a kérdés, amit feltettem: vajon jogom van ahhoz, hogy a belátható időn belül születendő gyerekeimet megfosszam a saját családjuktól? A döntést ugyanis meghoztam: nekem elég volt a stresszből, a gyomorgörcsből, amivel odamegyek, a sírásból, amiért minden alkalommal újra és újra le akarnak húzni. Boldog akarok lenni, sikeres, felszabadult és nem folyton azon verni magam, amikor látom a környezetemben egy szerető, összetartó családot, hogy nekem ebből miért nem jutott. Csakhogy a különböző netes fórumokon sok-sok véleményt olvastam ezzel a témával kapcsolatban, és a többség azt írja, bármilyen rosszban volt a családjával, erőt vett magán és a gyermekei kedvéért fenntartotta a kapcsolatot és rendszeresen vitte őket látogatásra. Persze, nem tudhatom, ott milyenek voltak a családi körülmények, és az én posztom célja sem az lett volna, hogy sajnáltassam magam, amiért én így jártam, de mindezt le kellett írnom, hogy világos legyen a helyzet. Mert mégiscsak nagy döntésről van szó: meg akarom szakítani a kapcsolatot, nem akarok velük többet beszélni és találkozni, de ez óhatatlanul azzal is jár, hogy a gyerekem sem fog, még akkor sem, ha visszaköltözünk a szülővárosomba (ezt is tervezzük pár éven belül).

Patthelyzet. Én tényleg nem akarom folytatni ezt a szélmalomharcot, nem bírom már, de egy kicsit sajnálom a leendő gyerekeimet is – mindeközben meg az jár a fejemben, hogy még jót is teszek velük. Pedig lehet, hogy őket szeretnék, és egy rossz szavuk sem lenne hozzájuk, de azt nem akarom, hogy a hülyeségeikkel tömjék a fejüket. Az biztos, hogy bíróságon keresztül még véletlenül sem próbálkoznának, ehhez túl „büszkék”. Tehát a dolog csak rajtan múlik, és nem tudom, mi lenne a helyes döntés. Nem magam miatt, hanem azért, mert egyszer valószínűleg nekik is meg kell magyaráznom, miért nem beszélünk az én családommal és miért nem ismerhették meg őket…

Lierin

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?