Egyre gyakrabban találkozom olyan felháborodott bejegyzésekkel a Facebookon, melyekben lenézően, kioktatóan nyilatkoznak azokról a gyermekeikkel otthon lévő anyákról, akik meg merik említeni, hogy nehéznek találják a kényszerű otthonlétet. Beszólnak, hogy milyen anya az ilyen, aki nem élvezi, hogy otthon lehet a gyerekeivel. (És persze megy a verseny, hogy kinek rosszabb…) Mesélek egy kicsit, hogy nálunk mi a helyzet – várom a ti beszámolóitokat is.
Háttér
Hatvan négyzetméteres lakás egy társasházban, egy nappali plusz két félszoba. Három leánygyermek, 10, 15 és 17,5 évesek (egy negyedikes általános iskolában, egy kilencedikes és egy tizenegyedikes gimnáziumban). Három macska és egy kutya. És én. A párom a saját lakásában van önkéntes karanténban a fiával, nem találkozunk. Az exférjemmel megbeszéltük, hogy egy darabig most itt lesznek a lányok, online tartják a kapcsolatot. Tehát egyedüli felnőtt vagyok a csapatban.
Munka
Eddig is itthonról dolgoztam, ez most sem újdonság. A járvány kapcsán mind a Bezzeganyán, mind a másik munkahelyemen megszaporodtak a feladatok, gyakran hajnaltól késő estig ülök a gépnél. A feladatmennyiség (két) teljes embert kíván(na), odafigyelést, koncentrációt. Három itthon lévő gyerekkel, a nappaliban lévő kis irodasarkomban ez nagy kihívás. Tudom, örüljek, hogy van munkám…
Tanulás
Közben a múlt héten elindult a távoktatás – biztosítanom kellett az eszközöket, működésre bírni mindent. Özönlenek a Krétába a napi feladatok, jönnek a köremailek, kiegészítések, plusz segédanyagok. Próbálom nyomon követni. A kicsivel még le kell ülni tanulni, magyarázni, ellenőrizni, nála nincs úgynevezett digitális oktatás, emailben elküldik a tananyagot és a feladatokat, Youtube-videókkal és online játékokkal. Magyarázni nekem kell. A nagyok maguktól csinálják szerencsére.
Egyebek
Gondoskodnom kell a család ellátásáról – eddig a suliban ebédeltek. Szerencsére az ebédfőzésben a nagylányom segít.
Nem árt, ha nem mocskos lakásban ülünk, a mosogatóból sem folyik ki a koszos edény és a fürdőszoba sem szennyesből áll. Ebben is számíthatok a lányaimra.
És akkor arról még nem is beszéltem, hogy több mint egy hete dolgozom betegen, folyamatos hőemelkedésem van, fáj a torkom, a mellkasom. (Magas láz, köhögés, légszomj nincs, orvossal beszéltem, itthon kúrálom magam. Az ágyból próbálok dolgozni. És természetesen ki sem lépek az ajtón.)
Aki ismer, tudja, hogy szorongós típus vagyok, szóval ennek a lelki oldalával is meg kell küzdenem. Sokszor nem alszom éjjel, mert a feladataimon és a helyzeten gondolkozom, szeretnék talpon maradni.
Sokan vagyunk
Mindezekkel nem vagyok egyedül. Rengetegen vagyunk, akik az otthon lévő gyerekek és feladatok mellett ugyanúgy dolgoznak, örülnek, hogy van munkájuk, teszik a dolgukat. Olyanok is vannak, akiknek be kell járniuk dolgozni a járvány közepén. Van, aki egyedülálló, nincs segítsége. Ezernyi helyzet, amihez alkalmazkodni kell.
Aki pedig egy gyerekkel úgy lehet otthon, hogy nem kell dolgoznia közben, örüljön neki, foglalkozzon minél többet a gyerekével, használja ki az extra együtt töltött időt. Ez most nem a beszólogatások ideje.
Ui: Rettentően büszke vagyok a gyerekeimre, és nagyon boldog vagyok, hogy bármikor megölelgethetem őket, hogy itt vannak a közelemben. Elképesztően hálás vagyok nekik, amiért nem hisztiznek, teszik a dolgukat, a megbeszélt feladataikat, összetartunk. Viszont megpróbáltató ez az időszak, és ezt ki merem mondani. De megoldjuk, ahogy tudjuk.
Ugye?
Tünde
KAPCSOLÓDÓ CIKKEINK:
Te sem tudod tanítani a gyereked? Nem a te hibád!
Vagy a vírus csap agyon, vagy én a gyerekeimet
Maradj otthon, nézzé' tévét! Vagy olvass!
Home office: ha ovisod van, megszívtad
Koronavírus: Ne a félelmet mutasd a gyermekednek
KORONAVÍRUS CIKKEK EGY HELYEN ITT>>>
