Nem tudom, hogy miért írom le ezt a történetet. Talán csak terápiás jelleggel. Talán azért, hogy mások okuljanak belőle. Vagy, hogy kapjak néhány biztató szót, hogy nem csak én vagyok ilyen béna. Nem tudom...
Van egy okos, értelmes, hároméves és egy egyéves kislányom. Egy kis faluban élünk. Gyakran sétálunk el hármasban a boltba, postára, stb. Én tolom a kicsit a sportbabakocsiban, a nagyobb lányom pedig mellettünk kismotorozik. Mindig nagyon ügyes, szófogadó. Ha néhány méterrel előrébb halad, akkor szólok neki, hogy álljon meg. Ilyenkor mindig szépen meg is áll.
De akkor azon a napon nem állt meg... Persze éppen a lámpás zebra előtt, amely most tilos jelzést adott. (Amikor arra sétálunk az esetek túlnyomó többségében zölden világít. De mindig megállunk, leszáll a motorról, és egymás kezét fogva átsétálunk. Zebrán nincs motorozás. )
Ahogy közeledtünk a gyalogátkelőhelyhez, egyre távolodott tőlem. Szóltam, hogy álljon meg. De nem állt meg. Egyre hangosabban szóltam. Nem állt meg. Ordítottam, és közben rohantam utána babakocsival. Végig hittem benne, hogy mindjárt megáll, hiszen mindig meg szokott. De NEM ÁLLT MEG! Annyira közel voltunk már az út széléhez, hogy elengedtem a babakocsit, utánarohantam és visszarántottam az autók elől.
De közben a babakocsinak akkora lendülete volt, hogy gyerekestől együtt felborult. A nagynak semmi baja nem lett, de a kicsinek lehorzsolódott a bőr az arcáról. Egy babakocsis anyuka rohant oda hozzánk és próbált segíteni. Ezúton is köszönöm neki. Később kérdeztem a lányomat, hogy hallott-e. Azt mondta, hogy igen. Nem tudja, hogy miért nem állt meg.
Haragszom magamra, amiért nem állítottam meg hamarabb a nagyot, de végig hittem, hogy megáll. Azt gondoltam, hogy ez velünk nem történhet meg, hiszen az én nagy lányom mindig okos és szófogadó gyerek. Túl magabiztos voltam.
Haragszom magamra, hogy mi a fenének futottam babakocsival. Csak le kellett volna állítani a babakocsit és simán utánaszaladni. De akkor ott nem kapcsol az ember.
Nem történt akkora nagy baj, de csak a szerencsén múlott. Zokogva hívtam fel a férjemet. Azóta is gyötör a lelkiismeret-furdalás. Újra és újra lejátszódik a szemem előtt a jelenet.
Tanulság, hogy többet soha nem megyünk motorral, csak ha a férjem is jön velünk. És még az, hogy mindig ébernek kell lenni, mert a baj bármikor megtörténhet.
Szegény LL Junior családja jutott az eszembe. Mit élhettek át? És még mindenki savazta is őket. Pedig ez bármikor bárkivel előfordulhat, és akkor a családi idill egy pillanat alatt kártyavárként omlik össze. Köszönöm, hogy elolvastad!
Csilla
Gyerekbalesetekről itt írtunk még...
Kakaó helyett vegyszert ivott a kisfiam
Gyerekbalesetek: gondolkozzunk gyerekfejjel, védekezzünk felnőtt fejjel
Brutál balesetben mentett életet a gyerekülésünk
Egyetlen pillanatra fordultam meg: leforrázta magát a gyerekem
Leesett a gyerek az ágyról, mit tegyek?
