acsevi baleset égés gyermekkórház

Fejére borította a kelkáposzta főzeléket a tűzhelyről. Magára rántotta a kotyogós kávéfőzőt a rezsóról. Megfogta a forró konvektort. Belelépett egy lavór gőzölgő kamillavirág-főzetbe. Ezek a többiek bűnbánó tekintettel elmesélt történetei. ‎

Az enyém magára borított egy fél tányér paradicsomlevest. Betűtésztával. Előtte tíz perccel főtt ki. Letettem elé, aztán hátat fordítottam, visszamentem a kanálért, majd soha nem hallott ordítás hallatszott a közel kétéves gyerekem lelke mélyéről. A halántékomban éreztem, ahogyan a hirtelen termelődött adrenalin elérte azt a szintet, ami minden pánikhelyzetben a legjobbat képes kihozni még a legmulyább anyukából is, ha gyermeke bajba került. 

A tányér leves a‎ helyén, a terítő a helyén, gyerek a helyén, nem értem, miért sír. Kihúzom a székkel együtt a gyereket az asztaltól és látom, hogy az ölében, a combján ott gőzölög a kiszedett paradicsomleves egy része. Lerángatom róla a ruhákat, a pelenkát, be a kádba a hideg zuhany alá. Küzdés. Ö a kétéves korára elért minden erejével küzd a váratlanul rázúduló  hideg zuhany ellen. Csapkodja a zuhanyt, engem, a vizet. Én a 36 éves koromra magamra szedett összes lelkifurdalásommal küszködve próbálom helyén tartani a gyereket, magyarázni a kétségbeesett tekintetű kicsinek és a nagynak is, hogy mi történt, és miért fontos, hogy minél tovább, minél nagyobb testfelületén hűsítse habfehér kis testének kipirult részeit a hideg víz. 

Ahogy kivettem a hidegzuhany alól a gyereket, abbahagyta a sírást. Az időközben hazaért férjem leszaladt a patikába, befújtuk a gyerek combját és mellkasát, ahol a leves érte és elkezdtünk tanakodni, hogy menjünk-e kórházba vagy ne menjünk. A gyerek nem sírt, a tesójával játszott. Nézegettük a bőrét, a két combján felhólyagosodott egy-egy kétszáz forintosnak megfelelő méretben. Biztos, ami biztos, újra betettem a zuhany alá tovább hűteni.

A háziorvos telefonon keresztül ígérte, hogy kijön egy órán belül. Később visszahívott és azt tanácsolta, hogy mégiscsak csoszogjunk be a gyerekkel a Bethesdába, mert ott értenek a gyermek égési sérülésekhez a legjobban az országban. Legfeljebb feleslegesen megyünk be, de mivel még nincs kétéves a gyerek, ezért szeretné, ha megmutatnám egy szakembernek a bőrön keletkezett hólyagokat.

A Bethesdában ugyanúgy játszottak egymással a gyerekeim a hétvégére kiürült kórházi folyosón az ügyeletes orvosra várva, mintha csak otthon lennének. Milyen jó, hogy a gyerekek mindenhez egy szempillantás alatt alkalmazkodnak. Ekkor még nem sejtettem, hogy a Bethesda égési osztályának folyosóján ért össze eddigi kisgyerekes életem legnagyobb mélysége és eddigi felnőtt életem legnagyobb magassága.

A mélységbe a gyerekem közel két héten át tartó, bódítással, érzéstelenítéssel, egyszer pedig altatással is egybekötött napi kezelése taszított, amit nekem, a balesetet n‎emodafigyeléssel okozó szülőnek bódítás és érzéstelenítés nélkül kellett átélnem, végighallgatnom mindennap. „Anya, anyuci, anyucika, gyeje te is!” , „Anyuci, gyejeee beee!” – kiabált kétségbeesetten a kétéves minden reggel és nem értette, hogy miért marad reakció nélkül segélykérő szava, miért nem megyek be vele a kötözőbe. 

A kötöző komoly hely, steril ruhákkal, steril műszerekkel, steril kötszerekkel, amit az aneszteziológus, az égésplasztikai sebész, a szakorvos jelölt, a csecsemőápoló, a műtősfiú, az ápoló lány és még sok fehér köpenyes, fehér gumikesztyűs, zöld sapkás, zöld szájmaszkos lep el a napi kötözések idejére. 

A szülők nem sterilek. Ők legfeljebb a recés ablakú üvegajtón keresztül kémlelhetik az árnyak mozgását. Az orvosok körbeállják a nagy kezelőasztalon fekvő apró testet, akárcsak a tavaszi szántás után az eke nyomában ugráló, frissen kifordított földből kártevőket csipegető, gondos gólyacsapat, amelyiknek tagjai türelmesen várják, hogy rájuk kerüljön a sor és mindegyikőjük hozzáadhasson egy morzsányit  a természet megújulásához, az élet körfogásának fenntartásához, a gyerekem gyógyulásához.

Minden kezelés előtt a műtét előkészítésekhez használt orrcseppet kapott a gyerek, ami feloldja a gátlásokat, félelmeket, így nem emlékszik később, ahogyan a kötést kitépik mindennap a sebből, fertőtlenítik és újabb, speciálisan az égési sérülések gyógyításához használt hatóanyaggal átitatott párnácskákat tesznek a mellkasára. (Utóbb kiderült ugyanis, hogy ott mélyebben sérült a bőr, mint ahogy az elején gondolták.)

Minden szülő számára szívet facsaró érzés, amikor az eleven, vidám, egészséges gyerekét egyszer csak beszippantja egy összehangolt, rutinosan működő beteg-gyerek-meggyógyító, nemodafigyelő-felnőtt-hibajavító orvosi automata gépezet. ‎Az orvosi hibajavító automatán a gyerekkel együtt ráadásul annak teljes családja, valamint a szülök közvetlen baráti és munkahelyi környezete is átzötykölődik: a folyosón a bódító cseppek hatásától fűre-fára kacagó, de fejét már tartani nem tudó gyereket cipelő nagyszülő, a gyereknek esténként kézrátétellel energiát adó barát, a szülőket a munkahelyről két hétre elengedő főnök. Az automata legmélyebb bugyrába persze csak a gyerek és a szülők juthatnak el.

Minden szorongó szülő, aggodalmaskodó hozzátartozó tekintetét felemelte azonban a kilátástalanság végtelen mezejéről az az orvosi hozzáállás, ami nap mint nap körülvette az ember gyerekét. 

Ingyen. 

Együttérzésből.‎  

Hippokratészi, erkölcsi, karitatív okokból. 

Puha szellőként simogatta az orvosokból áradó rokonszenv‎ az égési osztály apró betegeinek arcát egy bizonytalan helyzetben, amikor akár két hétig is eltart, míg a megnyugtató nullára csökken le a helyreállító műtét‎ esélye és 100 százalékra nő a spontán gyógyulás esélye‎.

Teljesen érthetetlen, sehol máshol nem látott emberiesség. Egyszer azt is hallottam a gyermekem valóságától engem elválasztó, recés üvegajtón ke‎resztül, ahogyan a kezelőorvos végig csodaszép népdalokat énekelt a gyerekemnek. Tudtam, hogy jó kezekben van, a XX. századi magyar egészségügyi ellátórendszer anyagiasan lekezelő árnyoldalától mentes övezetben.

A szóban kifejezett hálán kívül semmit nem voltak hajlandók elfogadni és a végén az osztályvezető főorvos megköszönte, hogy türelmesek voltunk és nem sürgettük őket, mivel ilyen helyzetekben legtöbbször a türelmetlen szülő hajtja őket bele a műtétbe a mihamarabbi gyógyulás reményében. Végül két szatyor gyerekjátékot mégis rájuk tudtunk sózni az osztály szegényes játékkészletét kiegészítendő. Mást nem. És valójában ez így természetes.

acsevi

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?