A válás utáni gyerekek ingázásának képe már régen belénk ivódott: egyik héten anyánál, másikon apánál, és akkor mindenki megy tovább a saját kis életébe. Én mindezt úgy csináltam, hogy mindig 3 napra bepakolt, bazinehéz iskolatáskával és alvómacival ingáztam ide-oda, ami elég nyomasztó időszak volt alig 9-10 évesen. Mire megmelegedem anyunál, húzhattam vissza apuhoz és az új nevelőmamimhoz, aki rémes volt, igazi ördög, és még csak Prada-t sem viselt.

De van egy új irányzat, amiről most egyre többen beszélnek, és bár elsőre lehet, hogy fura, egyre többen esküsznek rá. A brit statisztikák (ott tudósok is vannak, szóval hihetünk nekik) szerint a válófélben lévő szülők 11%-a már a "bird-nesting" nevű családmodellt próbálja ki. A lényege, hogy a szülők nem költöznek el a családi otthonból, hanem ők ingáznak a gyerekek megszokott, közös fészke körül. Elsőre nehéz felfogni és elég meredeknek tűnik. Legalábbis nekem. De azért azok a gyerekek biztosan könnyebb iskolatáskával ússzák meg az egészet, nekik csak a lelküket kell valahogy tovább cipelniük.

Gondolkodom, mi jó lehet ebben a fészkelő felállásban? Például az, hogy a gyerekek maradhatnak otthon, nem kell, hogy folytonos helyváltoztatásban éljék az életüket. Mindenkori otthonukba nem kell új színeket, új bútorokat, új embereket hozni, és persze nem kell a sok új, szokatlan helyzetet feldolgozni. A szülők pedig – ha erre valóban képesek – felváltva térnek vissza a volt közös otthonba, minden hétvégén vagy egyéb időszakokban, így talán egy kicsit könnyebbé válik számukra a válás feldolgozása is. Legalábbis ebben reménykednek.

De hogyan élték meg mindezt azok, akik már kipróbálták? Egy párokról szóló cikkben olvastam, hogy ők is úgy döntöttek, marad a családi ház, de külön élnek, és mindketten albérletet keresnek. Miért? Mert így nem kell a gyerekeknek ingázniuk, nem kell újabb gyerekszobákat kialakítani, nem kell két háztartást vezetni, hanem ugyanabban az otthonban maradnak, ahol eddig is. Egy másik „fészkelő” anya azt mondta, hogy így nem kell aggódniuk a gyerekek megszokott rutinja miatt. Mondjuk ezen a ponton már kiakadtam. Képzeljünk el egy átlagos magyar házaspárt, akik nem kiemelkedően gazdagok, éppen az is elég, ha mindketten alkalmazottként dolgoznak egy közepes fizetésért, és mondjuk van három gyerekük. Vajon miből és hogy tudnának fenntartani két külön albérletet úgy, hogy még a családi fészek is megmaradjon használható állapotban? Hogy bír el egy átlagos család három különféle ingatlan fenntartási költséget? Ráadásul még az ingázásra is költenie kell mindkét félnek.

És mi a helyzet a szülők lelkével? Igaz, hogy a gyerekek nem ingáznak, és ez nekik biztosan jobb, de a szülők, akik más esetben csak a hétvégi láthatások során találkoznának, most újra minden hétvégén vagy gyakrabban találják magukat ugyanazon a helyen, amelyikből mindketten elvágyódtak a váláskor. Még egy plusz nehézség: két külön világ kell, hogy jól működjön! Két helyen kell szülőnek lenni, vagy éppen magányosnak, amikor nem az otthon töltött hétvége vagy nap van, hanem a saját albérletben való idő. A szülőknek együtt kell működniük, mindent leegyeztetni, szoros határvonalakat húzni, és persze végigkövetni az egészet. Egy jól olajozott gépezetnek kell lennie az életnek, ami tudjuk, hogy a valóságban lehetetlen, mert a gyerek folyton beteg, a szülőnek is közbejöhetnek munkahelyi elfoglaltságai, nem is beszélve a rokonokról, akik szintén az életük részei.  A napi rutinok egyeztetésén és menedzselésén túl - takarítás, a bevásárlás, házikedvencek ellátása - a kérdések folytatódnak: hozhatunk-e új párt a családi fészekbe? Mi lesz, ha valamelyik szülő elfelejti megszerelni a bojlert? Ki megy el az iskolai szülőire?

Szerintem ez a felállás hosszú távon csak azoknak javasolt, akik még nem hozták meg a végső döntést, hogy váljanak vagy sem. Ez egy próbafázis, ami segíthet jobban megérteni, hogyan élik meg a helyzetet, de legyen tisztában mindkét fél azzal, hogy előbb-utóbb véget érhet a "fészkelés". Ha minden jól megy, talán nem kell túl sokáig fenntartani, hiszen sok esetben a közös lakás és a gyakori találkozások olyan érzéseket keltethetnek a gyerekekben, mintha a szüleik nem is hagynák el egymást, ez pedig végképp megzavarhatja őket.

A már korábban említett anyagi szempontok is fontosak. Hosszú távon ez felesleges és fenntarthatatlan költségeket jelent.

És persze a gyerekek véleménye, illetve reakciói is döntőek lehetnek. Nem kell erőltetni a közös otthon megtartását, ha ez annak a személynek sem igazán jó, aki miatt kitalálták a szülők.

Ha mégis belevágnék egy ilyen életmódba, biztos, hogy írnék "nestingszerződést".  Ez elsőre talán furán hangzik, de így biztosítanám, hogy mindkét fél tisztában lesz a határokkal, a feladatokkal és a költségekkel.

Beszélnék egy párterapeutával. Egy szakember segíthet eligazodni a bonyolult érzelmi kérdések között, és tisztázni, hogyan érdemes együttműködni a válás alatt, és melyek azok a helyzetek, amik a két fél kapcsolati dinamikája miatt eleve kizártak.

Nyíltan beszélgetnék a gyerekekkel. Ha a válás már véglegessé válik, nem hagynám őket a levegőben lógni. Beszélnék velük is, elmagyaráznám, mi történik, és mit jelent ez az egész "fészkelés" számukra.

Időről időre felülvizsgálnám a rendszert, hogy működik-e még egyáltalán, és ha nem, akkor mit kell változtatni rajta, hogy mehessen tovább így az élet.

Ti bevállalnátok mindezt?

Bölömbika