Néptáncos vagyok. Amióta csak az eszemet tudom, táncra perdülök, és népdalokat énekelek, szinte minden helyzetben. Kiskoromban, ha meghallottam egy dallamot, akár az utcán is képes voltam rákezdeni egy páros székire, vagy egy körökre szóló éneklésre. Annyira imádtam az életet, hogy másképp el sem tudtam képzelni a létezést, mint táncolva és dalolászva. Hétévesen a családom és a tanáraim észrevették, hogy ebben több van, mint egyszerű gyerekszenvedély. Elérkezett az idő, hogy „komolyan vegyük” a tehetségemet.

Az első években minden izgalmas és új volt. A rakott szoknyában, piros csizmában, csípőre tett kézzel lépegettem a ritmusra, és a szívem majd’ kiugrott az örömtől, mikor hallottam, ahogy csilingelő gyerekhangom betölti a teret. Az emberek tapsoltak, bár olykor inkább komor bólogatással nyugtázták a produkciót. Eleinte nem zavart, élveztem, hogy szabad vagyok, és azt tehetem, amit szeretek.

Aztán jöttek a néptáncversenyek. A fellépések, ahol az örömöt lassan felváltotta a szorongás. Már nemcsak arról volt szó, hogy élvezzem a táncolást, hanem hogy hibátlan legyek. A felnőttek elvárásai egyre csak nőttek: mosolyogj többet, legyél egyenesebb, tartsd magad feszesebben, és a ritmusérzéked legyen mindig tökéletes. Az elvárások elsőként tanácsoknak tűntek, aztán nyomasztóak kezdtek lenni, végül ólomsúlyként telepedtek rám.

Az első igazán emlékezetes népdalversenyemen még totálisan azt éreztem, hogy itt a helyem. Talán a közösség vonzott, talán a dallamok ereje, de biztos voltam benne, hogy ezek között az emberek között és ezzel a zenével teljesebb vagyok. Hallgattam a többi gyereket, és csodáltam, milyen színes is a népdal világunk. De ahogy elérkezett az eredményhirdetés, valami megváltozott. A felnőttek elkezdték hangosan ecsetelni, hogy ki miért veszített pontokat. A gyerekek, akik nemrég még barátok voltak, hirtelen ellenfelekké váltak. Mikor második helyezett lettem, azt mondták, hogy „zárkózz fel az elsőhöz”. Megfogadtam magamban, hogy legközelebb jobb leszek. Ugyanakkor nem értettem, miért nem volt elég az, amit adtam.

A későbbi években aztán a néptánc egyre inkább munkává vált. A játékosság helyett a hibák elkerülése lett a cél. Egyre kevesebbet mosolyogtam, kevesebbet énekeltem a magam örömére. És akkor jött az a bizonyos téli nap, mikor egy hideg templomban levetették rólam a kabátot, és énekelnem kellett volna. A hangom remegett, nyikorogva jöttek a szavak, már ha jöttek egyáltalán. Nagyon ciki volt az egész. Akkor eldöntöttem: soha többé nem éneklek mások előtt. Éveken át tartottam is magam ehhez.

Akkor mindez a saját kudarcomnak tűnt, de felnőttként már másképp látom az egészet. A tehetség nem azért van, hogy versenyezzünk vele. Emlékszem, amikor egy fellépésem után az egyik profi táncos odajött hozzám, és azt mondta: „Ez csodálatos volt, de legközelebb érdemes lenne jobban figyelned a zárásokra.” Akkor döbbentem rá, hogy az emberek többet várnak el, mint amit én örömből adni tudok. A tánc, a hobbim, a szenvedélyem azért is van, hogy örömet szerezzek vele saját magamnak, hogy legyen egy biztos pont az életemben, ahova bármikor visszatérhetek. Az alkotás és a művészet igenis gyógyító erejű, de csak akkor, ha nem telepednek rá fojtó elvárások.

Ma már nem táncolok és nem énekelek versenyszerűen, de az emlékek és a tapasztalatok megmaradtak. Az, hogy akkoriban feladtam valamit, amiért gyerekként annyira lelkesedtem, mégis segített abban, hogy rátaláljak egy másik útra: az írásra. Még most is hiszem, hogy a művészeti önkifejezés nélkül üres lenne az életem, de azt is megtanultam, hogy szárnyalni csak szabadon lehet.

Ezért, ha valamit tanácsolhatok felnőttként más felnőtteknek, akik tehetséges gyerekekkel foglalkoznak: ne vegyék el a gyerektől azt, ami az övé. Támogassák abban, hogy megtalálja a saját hangját és önkifejezési módját, legyen az éneklés, tánc vagy más művészeti ágak. Hagyják, hogy szabadon kísérletezzen, és biztosítsanak számára olyan teret, ahol biztonságban érezheti magát. Engedjék, hogy örömét lelje benne. Hagyják, hogy hibázzon, mert a hibák a fejlődés részei. És főleg: ne tegyék a tehetségét a felnőttek játékává. Ez így most lehet, hogy szigorúan hangzik, és persze, értem a versenysportok, életmód szerűen űzött hobbik lényegét is, de azt is vallom, hogy egy nagyon vékony jégen táncol (na tessék, megint a tánc!) az a felnőtt, aki ebben a helyzetben a gyereket koordinálja, legyen az az oktatója, a szülő, vagy akár egy rokon, a kíváncsi nagyi, a valaha szintén táncos nagybácsi. Óvatosan a szavakkal és a gyerekekre helyezett elvárásaink adagolásával. Szerintem itt a kevesebb több lehet.

A tehetség egy gyönyörű ajándék, azzal méltón kell bánni. És ahogy most ezt írom, a vitrinbe zárt piros kiscsizmáim örömükben perdültek egyet.

Barna kislány