illusztráció

Valószínűleg nem fogok sokatoknak újat mondani, tanácsokat sem osztok, csupán megosztom a történetünket, hátha valaki emiatt a személyes példa miatt kicsit máshogy fog a gyerekülés és a biztonsági öv témához állni.

Hétvégi délután tartottunk hazafelé egy havas kirándulásról (szánkózás, hógolyózás, hóemberépítés), amikor az autópályán belénk rohantak. Mi szabályosan a külső sávban kb. 100 km/h-val. Eső esett, nem volt csúszós, viszonylag enyhe idő volt. Az ütközés következtében nekicsapódtunk a két irányt elválasztó szalagkorlátnak (az autónk jobb fenekét kapta el a másik autó, így sodródtunk be) és valahogy a korlát tetején átrepülve a szemközti sávban találtuk magunkat. A belső sávban. Nem kell ecsetelnem, hogy ez mennyire veszélyes hely, szerencsénkre szemből semmi nem jött, vagy ha igen, ki tudott kerülni bennünket. Kb. 50 métert repült az autó, kerekekre estünk és nem állt fejre a kocsi közben.

Mindannyian be voltunk kötve, gyerekek gyerekülésben. A helyszínre érkező rendőrök, tűzoltók és mentősök nem győzték hangsúlyozni, hogy ez mentette meg az életünket. Az egyik tűzoltó szerint újjászülettünk.

Még nem kaptuk meg a határozatot a baleset körülményeiről, de nagyjából ez történt: mögöttünk két autós azon „versenyzett”, ki előzzön meg minket, és aki mögöttünk volt, túlságosan felgyorsult, de már nem tudott kimenni a külső sávba, így elkapta a kormányt a leállósáv felé. Ezért jött nekünk hátul a jobb oldalon. A másik autós is korrigált, fékezett, végül ő hívta a rendőröket, ő lett az egyik tanú. A vétkes 300 méter után állt félre és először tagadott, aztán rájött, hogy a kocsiján levő nyomok alapján egyértelmű, hogy mi történt. Ő is sokkot kaphatott először, talán ezért beszélt össze-vissza.

Bár a munkájukat végezték, de nagy-nagy köszönet az összes helyszínen dolgozó egyenruhásnak és mentősnek. Kedvesek, empatikusak és a lehetőséghez képest gyorsak voltak. Két és fél órát voltunk a helyszínen, ebből másfelet töltöttünk egy jól felmelegített tűzoltóautóban, mert a srácok meleg ruhái a csomagtartóban voltak.

Pár nap telt el azóta, de még most is remeg a kezem, ahogy ezt írom, pedig azt hittem, már megnyugodtam valamennyire. Már nem jönnek percenként a képek a fejembe. Alvászavar, feszültség, de ezek azt hiszem, természetesek. A fiúk látszólag rendben vannak, fizikai sérülése egyikünknek sem volt. Éjjel nagy a népvándorlás, de eddig sem voltak azok a nagy alvók, bár most rémálmokról is beszélnek. Beszéltetjük őket, válaszolunk nekik őszintén, ha szóbahozzák. Mi is beszélünk róla, hallhatják. Barátnőmtől kaptak két kis mentőautót és egyébként is sok vészhelyzetes szerepjátékot játszanak. Azt gondolom, ez segít nekik a feszültséget levezetni.

Számomra tanulság (bár eddig is így éreztem, de nem ért még ilyen baleset): te hiába vezetsz 100 százalék biztonsággal, rutinnal (férjem vezetett), bármikor jöhet mögötted valaki, aki rosszul méri fel a szituációt és sajnos az elől lévő autó vezetőjének nincs esélye korrigálni, hiszen nem tudhatja, mit fog csinálni a mögötte haladó. A férjem látta, hogy vészesen közeledik az autó, megszólalni nem volt ideje, pedig épp nekem akarta jelezni, hogy baj lesz. Többször mondta nekem korábban, hogy ha látja, hogy egy autós bizonytalan, ésszerűtlen dolgokat csinál előttünk, eszében sincs megelőzni, mert akkor tehetetlen lesz. Inkább kivárja, hogy valahol leforduljon…

Orsitroll

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?