Szeretnék megosztani veletek egy manapság már szokványosnak mondható történetet, ami azonban kissé abszurd fordulattal zárult. Szerintem mindenki a saját gyerekéért felel, de talán én gondolom rosszul, és a kisgyerekesek egy nagy közösség, azaz mindenki vigyázzon mindenki gyerekére, de van, aki kikéri magának, hogy más nevelje szeme fényét, ezért nehéz megítélni, mi a helyes. Ezt döntsék el a kedves olvasók. 

A családdal kirándulós hétvégét szerveztünk kilenc- és hétéves csemetéink legnagyobb örömére. Belföldi hegyvidéki apartmanban pihenés, hegyi túrázás volt a terv, persze rólunk van szó, ránk szakadt az ég, plusz hidegfront, átfagytunk teljesen. Legalább az este legyen jó alapon úgy döntöttünk, a közeli wellness hotel éttermében vacsorázunk, kipróbáljuk, milyen. Olyan gyakran nem járunk ilyen helyre, nyáron is egy bevált egyszerű szállodát szoktunk preferálni, de próba szerencse, nem lehet olyan gáz, plusz legalább jó meleg van.

Alapelvünk, hogy vécéajtó és játszósarok mellé nem ülünk étteremben, nem véletlenül. Sajnos csak az utóbbi mellett volt hely, mint kiderült, az elveinktől való eltérés megbosszulja magát, nem is akárhogy.

A hotel dolgozói a játszósarok mellé, pont a székem mögé leraktak egy piciknek való etetőszéket, ez sem túl bölcs dolog egyébként, mert szinte kihívás a gyerekeknek, de persze nem a személyzet tehet róla. 

Hősünk egy 10-11 év körüli kisfiú, aki játék közben úgy döntött, hogy mindenáron visszamegy pelenkásba, és elkezdte beleszuszakolni magát az etetőszékbe. Már ez a folyamat is nagyon nehézkes volt, a férjem biccentett is felém, hogy vigyázzak, baj lesz, mert pont mögöttem akciózik a gyerek.

Esküszöm, általában nem érdekel más gyereke, tojok rá, hogy mit csinál, ha nem minket csesztet, de talán a karma éreztette velem, hogy baj lesz. Ránéztem, és megkérdeztem tőle, hogy biztos úgy gondolja-e, hogy ez neki való, mert kb. 1 éves gyerekre tervezték, de persze tojt rám, játszott tovább egy vele lévő másik kisfiúval.

Anyáék - mint később kiderült - kb. 10 méterrel arrébb és egy pár lépcsőfokkal lejjebb ültek, háttal a kisfiúnak, közöttünk egy emelvényen asztalok, és persze rá se bagóztak a gyerekre, az étterem zsúfolásig tele, vacsoraidő, hangzavar körülöttünk. Vacsorázunk, beszélgetünk, a gyerekeim velünk ültek az asztalnál, a túlméretezett totyogós meg őrjöngött tovább mögöttem a barátjával. Egészen addig, amíg nem reccsent egy éktelen nagyot az etetőszék. Hátranéztem, ránézésre csak a háttámla dőlt hátrébb, kérdeztem a gyerektől, hogy eltört-e, de nemmel válaszolt, és elkezdett kimászni, látszott, hogy semmi baja. Na, itt kezdődtek a bajok, mert se fel, se le nem tudott kikászálódni, akárhogy próbálta, végül alul megpróbált kikúszni, de úgy meg a feje nem fért ki.

Őszintén szólva először nagyon vicces szitu volt, a karma ugye, a gyerek se sérült meg, csak nem fért ki a feje. Kis sírdogálás, vergődés után megsajnáltuk, a férjem próbált neki tanácsokat adni, hogy tudna kiszabadulni, hogy a másik irányba próbálja meg, ahonnan beszállt, de mondta a kisfiú, hogy úgy sem ment, próbálta; én meg szóltam a vele lévő másik fiúnak (talán a testvére, de nem biztos), hogy itt az ideje szólni gyorsan anyáéknak, mert mi nem tudjuk, hol vannak. Pár másodperc múlva meg is jelent egy férfi (talán apa), aki gyakorlatilag kirántotta egy mozdulattal a gyerek fejét alulról a székből, és mentek vissza az asztalukhoz. 

Anya (végre kiderült ki az) továbbra is távol az eseményektől az asztalnál ülve vigasztal, puszi, minden oké, folytatjuk vacsoránkat. Gondoltuk mi.

Csakhogy kb. 15 perc múlva megjelent asztalunknál harcianyu, karján kisebbik - kb. 3 éves - leánykájával. Megjelent és számon kért. Miszerint hogy gondoljuk, hogy nem segítettünk a gyermekén, szegénynek tiszta piros a füle (ami egyébként apa mentőakciójának köszönhető, de mindegy), milyen felnőttek vagyunk, hogy egy bajba jutott gyereken mi nem segítünk. 

Ránéztem a férjemre, láttam, hogy torzul az arca kissé, én meg a vehemens természetemen erőt véve elszámoltam háromig (mai napig nem tudom, hogy sikerült), és elmeséltem neki, hogy mi történt. Az igazat. Valahogy éreztem, hogy anya gyöngye panaszkodásából a részletek azért kimaradtak. Mondta anyunak a férjem, hogy szóltunk a gyereknek, hogy nem neki való a szék, és mondtuk neki, hogy hogyan próbáljon meg kimászni.

Megkérdeztem, hogy mégis mit kellett volna tennem, talán tépjem én ki a fejét, okozzak sérülést neki? Akkor meg jön és feljelent? A gyerek láthatóan nem sérült meg és nem volt életveszélyben, az én hibám, hogy ilyen helyzetbe került? Amikor láttuk, hogy nem boldogul, mondtuk a kis barátjának, hogy szóljon anyáéknak. 

De anyu csak nyomta a szöveget, immáron a pincér hallgatóságával kiegészülve, nyilván hiányzik neki valami az életéből, hogy úgy érzi, másokat kell lecsesznie a kisfia kreténsége miatt, viszont legalább tudjuk, a gyerek honnan örökölte. Amikor kissé lehiggadt, közölte, hogy sajnálja, hogy elrontotta a vacsoránkat,- mondtam, már késő -, és hogy neki a gyerek mást mondott. Erre mondtam, hogy a gyerek lehet hazudik. Innentől lezártnak tekintettem az ügyet, és nem is foglalkoztam ősanyánkkal, aki kis toporgás után visszament a helyére. Csak tudnám, hogy az ilyenek miért mindig engem találnak meg? Vajon ha mi nem ülünk ott, a gyerek addig vergődik, amíg anyu befejezi a vacsorát és kifelé csámpázik?

Mintegy lezárásaként a történetnek pár perc múlva a hároméves ketteske is megjelent az asztalunk mellett a játszósaroknál, anya továbbra is a távoli asztaluknál ülve, szigorúan háttal. Itt úgy döntöttem, hogy erre a gyerekre már nem én szeretnék figyelni, meghagyom a lehetőséget a többi családnak körülöttünk. Kértem a pincérlányt, hogy hozza a számlát, ha lehet villámgyorsan, mielőtt probléma lesz újra. A csaj érthette, mert sóhajtott és biccentett egyet, és tényleg azonnal hozta a számlát.

Nekem is van két gyerekem, nekem is csinálnak hülyeséget, de soha életemben nem jutna eszembe egy vadidegent felelősségre vonni, hogy miért nem húzta ki a csávából helyettem, főleg, hogy a haja szála se görbült. Az más eset lenne, ha látom, hogy veszélyben van, de nem volt, csak az esztelenség visszaütött.  Nem az én dolgom, hogy más gyerekét felügyeljem, ha a szülő is ott van. Ha meg a gyerek butaságot csinál, viselje a következményeket, ezzel együtt anya is, ha már szabadtartásban neveli utódait. Akik közül anya szeme fénye talán életében egyszer meg lett nevelve egy etetőszék által.  

Lúzeranyu

Olvass még gyerekneveléssel kapcsolatban!

Mit kezdjünk az agresszív gyerekekkel?

Üvölt a gyerek a forró buszon - ki segít neki?

Bozótvágó késsel fenyeget és őrjöng a tízéves kislány