Második gyermekemmel való terhességem olyan „tipikus” volt... Első trimeszter hányinger meg hagyjanakbékén, utána nyugi, majd lábdagadás, fáradtság, gyomorégés, stb.. Előző várandósságom miatt (császár, koraszülés 35. hétre) veszélyeztetett terhes voltam, 3. hónaptól táppénz. Tettem-vettem, de sokat pihentem. 

35 hetes lettem. December 20-ára kaptam időpontot ctg-re. Voltak aznap is keményedések, de nem zavaróak, eddig is ilyen volt. A ctg-n baba ficánkol szépen, pötyögök a telón, aztán jön a nőgyógyászati vizsgálat. Hoppá, kétujjnyira nyitva a méhszáj, be kell feküdni! Szülőszobán tesznek a gépre, hát bizony vannak összehúzódások. Közbe hívnám apát, aki éjszakás, nincs térereje, felrobbanok... Hívom a sógort, menjen ébreszteni, pakoljon nekem össze, mert szülök! (Hja, azon a hétvégén akartam összepakolni...)

Éhen voltam halva, de se inni, se enni nem lehetett, azt hittem megőrülök. Beleeresztettek a sima szülésbe. Csak lestem, kb. császárra készültem, sokaktól hallottam, ha az első az, a többi is az lesz. Este 6 körül pukkpukkpukk lentről, folyik a víz. Addig csendben tűrtem, onnantól meg vinnyogtam, mint a kerítésbe akadt kutya. Mi lesz még itt??? Szóltam, nyomni kell. Szorítsak, nyomjak, levegő benntart, ezaz, most nyomja, most jön!; és kicsusszant Ákos 19:05-kor. Felüdülés a fájdalmaktól, átjárt az öröm. Megnézem, nem vesz levegőt, de rúgkapál, reagál. Nem volt senki bestresszelve, és valahogy én sem. Egy pici rásegítéssel el is kezdett sírni. Még úgy érezte, jó neki a zsinórból az oxigén.

Elvitték, addig engem rendbe tettek. Picit visszahozták a pocakomra, aztán inkubátor. Aztán el kellett vinni a megyeibe, mert hiába nincs baja, de 35 hét... Ott eltörtem belül. A drága orvos elkérte a telefonomat, és csinált nekem képeket a babómról! Elmondhatatlan, mennyire jólesett a gesztus! Kitoltak a szobába, egyedül voltam. Egy percet se tudtam éjszaka aludni. A négy kórházi napom úgy telt el, hogy telefonálgattam, hogy van a babám, nézegettem azt a pár képet róla, ápolgattam a sebem, meg a hirtelen tejbelövelléstől kínlódgattam.

24-én hazaengedtek, picit voltunk otthon a férjemmel (nagyobbik fiam nagyizott), „felvettem” a karácsonyfa-illatot (ketten feldíszítették), aztán indultunk a közel 100 km-re levő megyeibe Ákoshoz. Első utunk megnézni vezetett őt. Csodás volt látni! Hiszen négy napig nélküle... Veszedelmes volt, féltem, hogy elvész valami, valami a kapcsolatunkból, amit sose szerezhetek meg már. 

Elhelyeztek az anyaszállón. Kis szoba négy ággyal, szekrénykék, penészszagú lefolyó a csapnál, és egy darab konnektor, ami nem működött. Remek. Folyosón egy közös zuhany plusz vécé, hemzsegett a csikkektől.. És ha ez nem lenne elég, annyira együgyűek voltunk, hogy SEMMI kaját nem hoztunk nekem (másnap keresztapámék elláttak). Az egészet egy büntetőtábornak éreztem, ahol jóviseletért láthatom majd háromóránként a fiamat. Karácsony itt, messze mindenkitől, magamban. Gyűlöltem. Bőgtem. Férjemet megkértem, miattam ne maradjanak ki a családjaink karácsonyozásából. Felhívtak mindkét helyről kicsit beszélni a többiekkel, de abban a lelkiállapotban csak sírni volt kedvem az egésztől.

A kis manóm kárpótolt a lelki fájdalmakért. Első alkalomtól szuperül szopizott, és a hangom is megnyugtatta. Talán mégse veszett el semmi. 27-én kicsit könyörgősre véve, és mert a fiam szépen gyarapodott, sárgasága is elmúlt, hazajöhettünk. 

K-né

Koraszülött babákról itt olvashatsz:

Fogalmunk nem volt, mivel jár, ha koraszülött a babánk

A koraszülés után mindketten az intenzívre kerültünk

35 napig lélegeztették koraszülött fiamat