Úgy tűnik, hogy szararc lettem. Szó szerint SZAR ARC. A gyermekvállalással tudtam, hogy sok minden meg fog változni, hogy fel kell adnom - még ha csak ideiglenesen is - a nemrég visszaszerzett szabadságom, az egyéni érdekeimet, a függetlenséget. Egy percig sem volt kérdés, hogy megéri e! De azt álmomban sem gondoltam volna, hogy szögre akasztom vele a jófejséget. Pedig tegnap megtudtam, hogy DE.

Az anyasággal együtt jár ezek szerint, hogy ok nélkül beszólok a kamasznak. Nonstop csesztetem a drága gyermeket, hogy ugyan már ne csapja be az ajtót, ha alszik a tesó. Hogy please, ne menj hajat mosni meg szárítani, villanyborotvát berregtetni éjjel 11-kor. Szerencsétlent élni se hagyom, hisz neki 8-kor kellene ezek szerint ezeket művelni?! Hogy várhatom el, hogy lábujjhegyen járjon?!

Sajnos a legrosszabbat hoztam ki a nagynéniből is. Szararcoskodásom itt se bírt magával: volt pofám megkérni, hogy ne 17 óra után jöjjön a babához, amikor nálunk összebújcsizós, zenehallgatós idő van. Példátlan módon még azt is szóvá mertem tenni, hogy egy maszkot magára kanyarinthatna, de az sem baj, ha nem tapizza a gyermek kezét, mert azt a szájába gyömöszöli. Na, azóta nem láttuk, de legalább megtudtuk „hogy azt hisszük, csak nekünk vannak jogaink”. 

Azt hittem, nem lehetek szemetebb, de tévedtem.

Szégyen és gyalázat, de nem vagyok képes részt venni normálisan a délutáni semmittevős iszogatáson a barátokkal. Folyton azt a kurva kölköt csesztetem. Ahelyett, hogy velük fröccsöznék, értelmetlen módon tologatom azt a nyomorultat, hogy aludjon. Pedig mindenki tudja, hogy ha álmos lesz, majd alszik. Egyébként is hagyni kell sírni, majd megtanulja, hogy ne sírjon. Ha meg pont szembe tűzi a nap, mi a szarnak fordítom el, legalább becsukja a szemét, azt elalszik végre. Nem is értem, hogy merészelem megzavarni ezt az idillt egy gyerekkel.

De a legszarabb arc azért vagyok, mert nem hallgatok senkire. Igaz, nincs gyerek sehol, de mindenki hallotta, hogy mit hogy kell. A tesó is így csinálta, aztán nem is voltak sírósok. Meg az xy sem ugrált körülötte, mégis felnőtt. Amúgy meg egy kívülálló sokkal jobban látja, hogy mi a baj. Nem az, hogy éhes vagy teli a pelus, esetleg csak fáradt és bújcsizni akar. Dehogy! El van már most cseszve.

Szóval ezúton kérek elnézést, hogy ennyire érthetetlen és unalmas szararc lettem. Pedig: „azelőtt olyan jó fej volt”.  Egyetlen vigaszom van: hogy az, akinek a véleménye egyesegyedül számít, értékeli a szararcságomat.

T.

Olvass még anyasággal kapcsolatos cikkeket!

Ne szóljon bele senki az anyaságba!

Nem tudok jó anya, feleség és háziasszony is lenni

Megfojtottam a fiamat a szeretetemmel