Húszéves voltam, amikor megtudtam, hogy babát várok. Félve, zéró háttérrel, de belevágtunk, sose volt kérdés, hogy megtartsuk-e. Az apuka is mellettem állt, lelkes volt és segítőkész, bár így utólag visszagondolva már tudom, hogy csak egy kalandnak fogta fel, ami aztán idővel már nem nyújtott neki izgalmat.
Húsz évet töltöttünk együtt, született még egy kisfiunk, és nem állítom, hogy nem voltak szép időszakok, de hiba volt együtt maradnunk. Hosszú és nehéz évek voltak, folytonos megcsalások, szemrehányások, csak később tudtam meg, hogy már a kezdeteknél hűtlen volt a várandóságom alatt is. Később egyre rosszabb lett, a sikerrel és a pénzzel együtt jöttek a drogok a hétvégi kimaradások, vele pedig mindig egy új nő. Belebetegedtem, szó szerint. Rák, kemó, depresszió, évekig tartó terápia...
És akkor megismertem ŐT. Azonnal beleszerettem, teljesen levett a lábamról. A szeme sarka is nevetett, és ahogy rám nézett... Sosem felejtem el, hogy dobogott a szívem, amikor megláttam. Én kezdeményeztem, tudtam, hogy akarom mindenáron. Sokáig csak egy titkos románc volt, de tudtam, hogy többet akarok és ő is.
Csodás időszak volt, meghitt, romantikus, vad, őrjítő. Egy év után végre elköltözött a férjem egy másik nő miatt, de nem bántam, hisz szabad lettem. Nem volt egyszerű, hiszen mindent fel kellett adnom. A gyerekeim élete is megváltozott miattam, az anyagi jólétet is odadobtam, de megérte, sosem voltam boldogabb. Éjjel-nappal együtt voltunk, lassanként vontam be a gyerekek életébe, ezzel nem volt sosem gond. Már együtt éltünk és terveztük a közös jövőt. Utazgattunk, élveztük egymást, és elhittem, hogy nekem is jut végre boldogság. Házat vettünk közös hitellel, és végre megérkezett az a két csík is a tesztre.
Innentől pedig egy zuhanás. A költözés, a házfelújítás és a nagyon nehéz, komplikált terhesség miatt állandósultak a viták. Szerinte azért, mert elviselhetetlen vagyok. Hiába mondtam, hogy ez egy nehéz helyzet, ezen mindenki átesik, ez majd jobb lesz, de hajthatatlanul állította, hogy ez hülyeség. Folyton sírtam, de ez a hormonokra lett fogva. Törődésre vágytam, ölelésekre, de helyette csak tehernek éreztem magam.
A terhességem alatt végig feküdnöm kellett, sokszor voltam kórházban, nehezen viseltem. Láttam rajta, hogy csalódott, hisz nem ezt vállalta. A pici születése után átmenetileg javult a helyzet, de 43 évesen nehéz volt felvenni újra a ritmust. A járvány miatt teljesen egyedül maradtam, semmi segítségem nem volt, a férjem este esett haza, és akkor sem óhajtott az én lelkem ápolgatásával foglalkozni. 3-4 óra alvás után egyre fáradtabb lettem, egyre csalódottabb, a szemében egyre kiállhatatlanabb.
Nem értettem, mi történik, hisz ezt akarta, azért vágtam bele újból 17 év után, mert neki nincs gyereke és vágyott rá, én pedig a közös babára. Az orvosaim és a családom kérlelt, hogy ne tegyem, de hajthatatlan voltam. És most 4 hónapos a picur, ő az én igazi csodám, hatalmas a szerelem, sose szerettem senkit ennyire. De úgy érzem, hogy magamnak szültem. A férjem szereti, babusgatja, de ennyi. Ezen felül neki ez nehéz. Egyre jobban eltávolodunk egymástól, én ezt érzem, és szinte görcsösen kapaszkodok bele, ő pedig érzem, hogy menekülne.
Ő eljár dolgozni, emberek között van, én pedig van, hogy egy hétig is egyedül egész nap. Alig várom, hogy hazaérjen, legszívesebben repülnék a karjaiba, de helyette neheztelek rá, és szúrok, mint egy sündisznó. Rettegek hogy az élet megismétli önmagát, és ugyanarra sodródunk, hogy neki is sok lesz a kötelezettségből és a lemondásokból.
Az elején sokat beszéltünk erről, elmondtam, hogy csak akkor vállalok gyereket, ha nem kell vele is átélnem, hogy eljár hétvégén, nagyon sok rossz emlékem van, tudom, hogy ezt nem bírnám ki még egyszer. A mai napig görcsbe rándul a gyomrom, ha egy hasonló helyzetbe találom magam, mint amiket az exférjem mellett átéltem. Nincsenek szabad perceink egymásra, nem érzem azt a boldogságot részéről, amit mindenki feltételez. A környezetemben mindenki kérdezi: apa nagyon szerelmes a pici lánykájába, ugye? A tenyerén hordoz, hogy szültél neki egy gyereket, igaz? Hát nem igaz! Sőt! Azt érzem, hogy megbánta!
Nem érti, hogy miért kérem, hogy a szabad délutánját ne a haverjával töltse, aki segítséget kért, hanem velünk, hisz nekem is segítségre van szükségem, és a kislányunk is a héten napi 1-1 órát látja csak. Azt mondta, hogy szerinte ez sose lesz jobb. Ami azt jelenti gondolom, hogy most rossz... Úgy érzi, nem engedem el sehova, de a baba előtt sem jártunk el sehova külön. Így alakult, ő nem szerette, ha eljárok nélküle, ezért a viták elkerülése végett ez lassanként elmaradt. Eljártunk mindenhova együtt és nagyon élveztem.
Nem tudom, mitévő legyek, szeretem, imádom, ő életem szerelme, de nem vagyok mellette az, aki voltam. Utálom, aki lettem, hogy tőle függök, hogy a szemében én egy gyenge, sírós nő lettem, aki folyton nyafog, és nem lehet egyedül hagyni. Látom, hogy ez a csaj nem az a csaj, akibe beleszeretett. Vissza akarom kapni a régi életemet, amikor megismertük egymást. Régen csinos voltam, igazi nő, vicces voltam, tele élettel nevettem a világra. Az, akivel imádtak lenni az emberek. Azt se tudom, ki az karikás szemű zombi, aki a tükörből visszanéz rám. Tudtam, hogy a gyerekvállalás ezzel jár, azt is tudom, hogy ez csak átmeneti állapot, de úgy tűnik, ő nem tudja.
Hogy kaphatnám vissza önmagam?! És hogy kaphatnám vissza a szerelmét? Mit kell tennem, hogy az életem ne legyen rettegés, hogy mikor hagy el?! Szeretnék néha nő is lenni, csak NŐ! Szikrázó, olyan, akit ha meglát, amikor hazaér, azonnal felcipel a hálóba. Nem akarok egy szétszórt anya lenni, hanem néha csak egy másik felnőtt ember, akivel lehet beszélgetni. Nő vagyok és anya, de NEM CSAK anya! Ez csak egy szerepem a sok közül, és szeretném, ha az élet osztana még rám szerepeket.
T.
Olvass még a témában!
Terhesen elhagyott a párom, a barátnőmmel szültem
Hét hónapos terhesen hagyott el a férjem
Terhesen, kisgyerekkel hagyott el a párom
