7 hónapos terhes voltam Ketteskével, amikor összeomlott minden. Vagy amikor elkezdődött minden? Nézőpont kérdése. Egy hideg decemberi szombat este még felköszöntöttem Juci barátnőmet, miközben Egyeskét futtattam a játszón, jót nevettünk rajta, hogy Apa szalagavatós táncot táncol épp egy barátnőjével 30 évesen, „vénségére”. Aznap éjjel a Youtube-on a Megcsalatva című filmet néztem éjszaka, totál véletlenül, vagy mégsem? A vasárnap eltelt, ő csak hajnalban keveredett haza, és egész nap „pihent”, valójában kerülte a tekintetemet. Annyit mondtam, hogy lassan kétgyerekes apa lesz, azért hajnalig már nem kéne kimaradnia. Ennyi volt az összreakcióm, ilyen hárpia voltam én akkoriban. Pár nappal előtte együtt nevettünk azon, hogy egy fórumon anyuka nem szeretné engedélyezni a férjének a csütörtöki foci utáni sörözést. Hogy milyen szigorú feleségek vannak! Akkoriban a férjem heti háromszor járt el a „barátaival”. Én marha láttam, hogy feszült otthon, és javasoltam, hogy altatás után menjen, eressze ki a fáradt gőzt, majd én vigyázok a gyerekre. Mindig pontosan bejelentkezett, mindig hazajött, akkorra, amikorra mondta. Nem gyanakodtam. Rengeteg dolog lekötött akkoriban, Egyeske bölcsibe szoktatása, anyagi problémáink, anyós dolgai, a terhességem, az, hogy mindig meleg étel várja a férjemet, ha hazaér. Nem tudtam, hogy hatalmas problémáink vannak, és ő nem mondta. Egy átlagos házasságnak nevezett színjátékban éltem, amihez sok barátja falazott, és én voltam az egyik főszereplő. A vak.

Egy hétfőn bukott ki az egész, pár gyanús sms-ből, amit írt nekem. Kértem, hívjon fel és mondja el, hogy mi van, nem szeretném stresszelni magam délutánig. Arcul vágott, amit mondott, hogy 7 hónapja viszonya van, és köztünk másfél hónapja nem működnek a dolgok. Kértem, hogy matekoljunk már akkor, hogy mi volt előbb. Felhívtam anyámat, hogy mit tegyek, azt javasolta, hogy pakoljak össze egyheti cuccot neki, és menjen el, gondolja át, hogy mit akar. Mire hazaért, készen állt az utazótáska, sírtunk, Egyeske, aki akkor volt 22 hónapos, odatotyogott és azt mondta hogy „Apa megfogja anya kezét” és egymásba tette a kezünket. Ettől még jobban sírtunk. Aztán elment. Úgy terveztem, hogy majd az irodában alszik és átgondolja, ehelyett a lányhoz ment, beköltözött egy érettségi előtt álló lány gyerekszobájába egy hétre. Életem legrosszabb hete volt.

A baba nem mozgott eleget, a nődokim asszisztensével kontaktoltam, hogy nem bírok enni, nem lesz baj? Elmentem fodrászhoz új frizurát vágatni (nőőők), hordtam gyalog a bölcsibe Egyeskét, és sikáltam a lakást, igyekeztem nem sírni. Éjjel néha felriadtam, hogy ez ugye csak egy rossz álom. Közben ő ígérte, hogy hazajön, hogy minden úgy lesz, mint előtte. Vasárnap hazajött. Egy tetszhalott jött haza, ott volt, de nem volt ott, nem ott járt és Szenteste a karikagyűrűjét is levette. A gyerek elkezdett fulladni éjszakánként, hordtuk orvostól orvosig, a lány a blogjára feltette az összes titokban készült közös boldog fotójukat, csak hogy rásegítsen a családunk újraegyesülésére. Úgy éreztem, hogy mindezt be kell nyelnem, hiszen ő a gyerekek apja, túllépünk ezeken és megjavul minden, egy jó asszony mindent megbocsát. Szilveszterkor az éjféli koccintáskor elsírta magát. Próbáltam nyugtatni, hogy ez csak egy múló állapot és majd megoldjuk. A válasz az volt, hogy ez neki nem egy múló állapot, és arra a kérdésre, hogy most akkor irántam mit érez, azt válaszolta, hogy én vagyok a boldogsága megakadályozója. Ez volt az utolsó csepp. Elengedtem.

Hazaköltöztem a szüleimhez, berendeztem az új életünket, megkönnyebbültem, igen megkönnyebbültem, hogy megvan az irány, nincs több bizonytalanság, végre cselekedhetek. A szüleim városában új orvosokat választottam, lakberendeztem, jártam ctg-re, tágításra, kivették Egyeske orrmanduláját, voltam pszichológusnál, hogy átbeszéljem vele, hogy merre tovább, beadtam a válópert. Egyedül szültem, az első császár után másodjára simával, négy óra alatt. Mérhetetlenül büszke vagyok magamra, már ezért megérte ebbe a városba költözni, és természetes szülés-párti orvost találni. Mivel a szüleim dolgoztak, és amúgy is hatalmasat csalódtak bennem, amiért nem martam el végleg magunktól a férjemet, egyedül csináltam mindent a két gyerekkel. Kéthetente láthatás, ennyi maradt. A Nagyobbik nagyon jól vette az akadályt, mivel úgy adtam elő, hogy de jó, új gyerekszoba, új tesó, új bölcsi, nagyiékkal fogunk élni stb, boldog volt hogy ennyi minden jó történik vele.

Tornáztam otthon, bőszen szoptattam, és nyár végére bevonzottam valakit, aki adott elég agyalnivalót a következő egy évre párkapcsolatokról, női-férfi szerepekről, szexről, szexről házasságban. Rávilágított sok dologra, amit amíg tartott a házasságom, nem éreztem fontosnak. Rengeteget olvastam, és rájöttem, hogy azzal, hogy megkíméltem a férjem a napi problémáinktól, gyakorlatilag ki is vontam a házasságunkból. Hogy hiába vártam minden este meleg étellel, ha neki az volt a fontos, hogy rend legyen vagy vasalt ruha. Hogy a gyerek komfortérzetét maximálisra növelve (szigorúan betartott napirend, mindig vele az anyja) elvettem a lehetőséget hogy a férjem minőségi időt töltsön velem, a Nővel. Azzal, hogy átvettem az ő szerepét és csak a pénzkeresést és a pihenést hagytam neki, megszűnt férfinak lenni mellettem, és keresett valakit, aki mellett férfi lehet, akivel azóta a közös dolgaikban ő is döntéshozó, nem csak végrehajtó, mint nálam. Aztán persze rájöttem arra, hogy mivel nekem ilyen erős határozott anyám van, óhatatlanul én is ilyenné váltam, és ez nem feltétlenül jó. Sőt, mivel neki is ilyen az anyja, ő egész életében kicsit gyermeki sorban volt tartva, felnőtt korában is, nem tanult meg felelősséget vállalni a dolgaiért, megtette az anyja vagy én. Ahogy most én a két gyerekünkért, helyette is. Mert a gyerekvállalás ezt jelenti. Mindkettő megbeszélt és tervezett volt, mégis Ketteskét ezek szerint már csak én vártam.

És ami azóta történt. 2,5 éves a Kicsi, 4,5 a Nagy, egy éve elköltöztünk, egyedül, segítség nélkül élünk, cserfesek, szépek, büszke vagyok mindkettőre, örülök, hogy ők a gyermekeim, örülök, hogy ketten vannak, beérett a kis korkülönbség előnye, sokszor nagyon szépen eljátszanak egymással, szeretik egymást, kötődünk egymáshoz, sok puszi, sok érintés, sok-sok locsogás. Akaratom ellenére bemutattak valakinek tavaly, aki erősít, bátorít, felfelé húz és megkért, hogy költözzünk hozzá, legyünk együtt egy család. Aki bár sosem volt gyermeke, most mégis családi oldalakat böngész és szakirodalmat olvas, hogy jó pótapa lehessen. Aki képes megfelelő döntéseket hozni, és aki mellett elengedhetem magam, a kapcsolat férfi részét maximálisan magára vállalja. Szépen lassan a legfontosabb felnőtté nőtte ki magát nálam, akivel el tudom képzelni hogy 40 év múlva ülünk egy padon kéz a kéz a kézben és jókat röhögünk az életünkön. Nagybetűs FÉRFI. Az a régi fajta úriember.

 Sokat tapasztaltam, sokat értem és értettem meg az elmúlt 2,5 évben, rengeteg energiám van ebben, ami ki is ütközött egy finom reflux formájában. Két évig mondogattam magamnak, hogy minden rendben van velem, aztán jött csak egy jó kéthetes sírás, akkor mertem elengedni magam és kiereszteni a fájdalmamat. A nagyobbik beteges gyerek lett, szinte biztos vagyok benne, hogy ez lelki eredetű (is) nála, sok javulást várok ez ügyben az összeköltözéstől. A Kicsi (mivel vele soha nem élt), mindenkiben apát, apamintát keres (dacára annak, hogy a sajátjával napi telefonkapcsolatban van, és kéthetente találkoznak is). Ha nem történt volna meg ez velem? Kevesebb lennék. Kevésbé lennék Nő. Ugyanígy mindenkit magam elé sorolnék, mint akkoriban, csak legyen mindenkinek jó, akkor majd jó lesz nekem is. Hát nem. Nő mintával is kell szolgálnom a gyerekeimnek. Ezt a Nőt jobban szeretem, és azt gondolom, hogy ezt is érdemlem, ami most van.

Marina

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos taratalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?