Petya már másodikos! Szereti az osztálytársait, a pedagógusokat/asszisztenseket egyaránt, és őt is kedvelik. Szinte minden nap történik valami érdekesség. Jelenleg a mérhetetlen bendője a fiatalembernek adja az egyik témát. Brutál sokat eszik – ez az infó jut haza. Hogy ne egye meg a konyhásnéniket, akikre nagyon kell vigyázni, mert ők tudnak segíteni az újabb kaják megvarázslásában, újfent plusz uzsonnákat küldök be neki. Ezek valamilyen tejjel, kakaóval leturmixolt péksütemények, amiről azt gondolnám, hogy lehet tartalmasabbak, mint néha egy gyümölcs joghurt.
De mint kiderült, nem, nem tartalmasabbak! Ahogy jönnek haza autóval a suliból, már tapsikol (ezzel jelzi, hogy szeretne valamit) és mondja „E” (enni), pedig még csak a tőlünk pár percnyire levő felüljárón járnak. Ahogy hazaér, már ül is az asztalhoz, és igencsak nehezményezi, ha elhajtjuk onnan (nem, nem éheztetem a gyereket, de ha azt mondják, hogy kétszer evett levest és másodikat is, és az uzsikból is mindkettőt megette, nem gondolnám, hogy az éhhalál kerülgeti du. fél 5kor…) A vacsoraidőt már előrébb hoztuk, úgyhogy azt a kicsit ki kell(ene) bírnia.
Akit meglát a konyhában, szemmel követi, hátha már az ő ennije készül. Szabályosan érzem magamon, ahogy szuggerál a hintából… Aztán elérkezik a fél 6, és mehet a vacsi! Szépen, egyedül kanalazza az ételt, és csak a végén kér egy kis segítséget. A tányér oldalra billentése, illetve az abból való kikanalazás még nem megy. Miután befejezte, jön a várva várt kérdés – Kérsz még valamit? A válasz fejbólintás és egy „I” hang és már startol is a hűtőhöz. Nyitja az ajtót, kihúzza a fiókot és már veszi is ki a „PÚ”-t (mogyorós, csíkos puding)! Visszasétál vele az asztalhoz, megkopogtatja a doboz tetejét – így jelzi, hogy kéri. Na, ezt már nem egyedül eszi, mert akármilyen kicsi kanalat is adok a kezébe, egy merítéssel kiveszi az egészet a dobozból és csak a töredéke jut a szájába, a többi össze-vissza az arcán, fején, terítőn, földön landol… Szépen, lassan, komótosan bekanalazzuk. Amikor befejeztük, jelzi/mutatja a kezével, hogy „vége” és már fut is dolgára. Amikor én etetem, a végén még kapok egy „köszianyapuszit” és utána sprintel el.
Petya nagyon szeret suliba járni. Az odajutás reggelente még egész jó – mondjuk ehhez az is kell, hogy megfelelő időben (persze iszonyatosan korán) induljunk el vele. A suli környéke nem épp a legnyugalmasabb része Budapestnek – építkezések, Klinikák, Üllői út - nagy forgalom, nagy zajjal. És Klinikákról lévén szó, nem kevés mentőautó zajával.
Petya nagy mentőautósziréna-, illetve figyelmeztetőlámpa-kedvelő! Ez nem volt mindig így, igen göröngyös út vezetett idáig. Óvodás korában is ebbe az intézménybe járt, és úgy megijedt, hogy ha meghallotta, rendesen összerezzent, fel kellett vennem, és addig nem tehettem le, amíg el nem ment a szirénázó autó. Mikor kicsit nagyobbacska lett, az ijedelem továbbra is fennállt, de akkor megállt mellettem és belekarolt a lábamba és addig ölelte, míg a zajforrás megszűnt. Mostanra ott tartunk, ha mondjuk a Kálvin tértől elindul egy szirénázó mentőautó az Üllőin kifele, már lóg az osztályterem ablakában, hogy mikor ér már oda. (Persze ilyenkor denevérhallása van, pedig amikor milliomodszorra ismétlem el neki, hogy Petya, gyere ide, mintha füle se lenne, grrr!) Addig nem lehet semmilyen indokkal sem eltéríteni az ablak mellől, míg a szirénázó jármű hallótávolságon kívülre nem kerül! És ez egyre többször fordul elő, így már a tanító néni is megjegyezte, hogy egyszer leméri stopperrel, hogy mennyi idő alatt vágja le a sprintet az ablakig.
A héten, egyik délután hazafele jövet Petya a sulikaputól sétált Andival az autóhoz. És minő véletlen, jött egy mentőautó az úton, NA, DE NEM SZIRÉNÁZOTT! Petya teljesen lefagyott, földbe gyökerezett a lába, és csak nézte-nézte a mentőautót, és nem is értette, hogy közlekedhet sziréna és villogó lámpa nélkül. Nagyon látványos egyhelybenállást-vágyakozótekintettelkaröltve hajthatott végre, mert ezt a sofőr is észrevette, és egy pillanatra bekapcsolta a villogó lámpát. Petya arca felderült, hát még, mikor az autót vezető bácsi integetett is neki. Ő se volt rest, így visszaintegetett, és nézte, ahogy távolodik a mentő. Amikor már teljesen eltűnt a látómezőjéből, folytatta útját az autó felé egy elégedett vigyorral az arcán.
Pankuci
Petyáról itt olvashatsz még:
A Down-szindrómás Petya Metallicát hallgat a karanténban
Az életéért küzd Petya az orvosnál
A nagyinak is szüksége van a kikapcsolódásra
